Stohl András: 50 évesen az ember már nem fél semmitől

2017.01.08. 17:32

Tél végén tölti be az ötvenet. Kora tavasszal Júdást alakítja az Alföldi Róbert rendezte Passióban. Túlélt már súlyos autóbalesetet, egy ittasan okozott másikért ült börtönben is. A bulvármédia épp arról cikkez: nemrég a második családjától is lelépett. Múltidézésre a közelgő születésnapja kapcsán kértük a Jászai-díjas színészt, azt is pedzegetve: hathatnak-e jelen habitusára az egykori vagy minapi történések. Illetve meddig láthat még el az ember, ha megélt már félszáz évet. Sztankay Ádám beszélget Stohl Andrással. 

Az elmúlt pár évadban olyan alakításokban láthatta a közönség, mint például a Nemzetiben játszott Úri muri Csörgheő Csulija. Az ott bemutatott Mephisto Hendrik Höfgenje. A Vígben a Danton halálának Dantonja. Az Átriumban az Őrült nők ketrecének Albinja. Vagy a Válótársak című tévésorozat Sáfár Bálintja, aki férjként önző, ám apaként figyelmes. Tavasszal pedig Júdás lesz. Alighanem színészetén túli dolgokon múlik, hogy Jézust viszont aligha alakíthatja már az életében.  

De jó embert még igen. Amilyen például John Proctor A salemi boszorkányok-ban, amely darab Istenítélet címmel fut a Vígben. Proctor tisztességes figura, ám amikor botlik egyet, annak jól megissza a levét. Alapvetően én is jó ember vagyok, csak gyarló, és olyasmit is megteszek, amit nem kéne. Ami másokkal ugyancsak előfordul, de rólam ki is derül. Sokszor magamtól mondom el, hogy elkerüljem a félreértéseket. De hogy a felvetését se hagyjam szó nélkül: biztos, hogy a Megváltó karakterét még Alföldi Róbert sem merné rám osztani.

Az Isten fia persze korban sem passzolna már igazán. Bulvárban is taglalt magánéleti krízise kapuzárási pánikból ered, vagy személyiségének szilajabb része akart kitörni a családi kötelékből?

A koromnak is lehet köze a dologhoz. Nem szeretném a hátralévő időben folyton a végállomást fürkészni. Szeretek élni. Szerettem, ami mögöttem van, hadd legyen öröm az is, ami még előttem áll. Ez nem szimpla önzés: egyéves tépelődés, a párommal való beszélgetések sora előzte meg a döntésemet, hogy eljövök otthonról. Sok egyéb mellett főként azt kellett átgondolni, hogy mi a jobb a két gyerekünknek: ha apuka otthon alszik, de amúgy állandóan fásult és kedvetlen. Vagy ha nem alszik otthon, de amikor velük van, akkor sokkal koncentráltabb a jelenléte. Az a legfontosabb, hogy a gyerek minél kevésbé sérüljön ilyen helyzetben. Az emberek persze azt fogják mondani: felelőtlenség otthagyni a két és fél, a nyolc és fél éves gyerekeimet.

Fotó: Hirling Bálint - Origo

Pedig jobb apa tudok lenni, ha egy ellaposodott kapcsolatból kilépve a magam boldogságára is jut idő. Egy boldogabb ember a szeretteinek is több örömet tud szerezni. Az ellaposodás okai viszont nem ide tartoznak, de annyi biztos, hogy a túlvállalásaimnak is részük volt benne.

Első házasságában született lányai közül Luca táncművészként maga is alkotói pályára lépett, Rebeka pedig tavaly érettségizett. Luca nemrég testvérével együtt interjúzva arról beszélt: apja balhéi – balesetei, börtönhónapjai – idején jött rá, hogy minden hülyeségének fő oka, hogy az apjában egy kamaszfiú lelke lakik. Ugyanakkor Rebekával együtt állították: ha lehetne, akkor sem változtatnák meg, hiszen ha más lenne, akkor az is eltűnne, amit annyira szeretnek önben. Gyermekei diagnózisa helytálló?

Igazuk van, jó fejek. Azt is pontosan látják, hogy ha más lennék, akkor a lényegem veszne oda. Mázlista is vagyok, hogy minden hülyeségem ellenére megúsztam a végletesen rázós helyzeteket Alapvetően naiv pasasként sosem volt szükségem arra, hogy megkérgesedjek. Őszinte, butus gyerekfejjel tudok ránézni az emberekre. Nem szeretnék például óvatosabb, számítóbb lenni. Az nem illik az egyéniségemhez, színészként is elvenne belőlem. A lányaim néha azért letolnak, és akkor mindig mondom nekik is: igazatok van. Egyébként pontosan tudják azt is, mivel jár ez a pálya, vagy hogy mi igaz, és mi nem abból, amit az apjukról mások összehordanak. Lucát azért sem féltettem a hivatástól, mert okosabb, józanabb, talpraesettebb nálam. Felnőttebb. Gondolom, ez elsősorban az édesanyjának köszönhető.

Luca „második generációs” művész lesz. Önt azonban a véletlen „lökte” a pályára, gyerekként eszébe sem jutott a színészet. Lehet ennek is része abban, ahogy egy-egy partra érése után a privátéletében, olykor a szakmai közegében is újra a nyílt víz felé lendül? Néha akkora svunggal, hogy még azt sem nézi: vannak-e sziklák a felszín alatt? 

Sokan hordozunk méretes problémahalmazt magunkkal. A sajátomat én szakemberrel próbálom időnként szétszálazni, mert belátom: egyedül ez képtelenség. Az már világos: akármeddig jutottam is a pályán, van bennem egy állandó, zaklató bizonyítási kényszer. 

Forrás: Origo

Tény, nem az a színész vagyok, aki már óvodásként fő szavaló volt az ünnepeken. Édesapám gépészmérnök volt, édesanyám banktisztviselő. Apám vitt magával vadászni, az erdőt járva jutott eszembe, hogy zoológus leszek. A tévésorozat Petrocellije miatt a jogi pálya is vonzott, de a régészet is érdekelt. És mivel sráckoromban rögbiztem, úgy gondoltam, ha semmi nem jön össze, akkor a testnevelési főiskolára csak bejutok. A Vörösmarty Gimnázium általános tagozatára jártam, én voltam a suli ügyletes jó feje, és így történt aztán, hogy a „drámaisok” megkértek: ugorjak be egy szerepre az egyik színészvizsgájukba, mert egyikük lebetegedett. Rossz voltam, de a drámatanár, Sugár Rózsa mégis látott bennem valamit. Ösztökélni kezdett a színművészeti felé, miközben felvettem fakultációnak a dráma szakot. A családban azon szurkoltunk, hogy ha bejutok a főiskolára, a híres Szinetár Miklós osztályába kerüljek, akinek még a tévében is adták az operettrendezéseit. Ne pedig a párhuzamos osztályt vezető, számunkra ismeretlen „Székely-Zsámbéki Gáborhoz”. Még csak azt sem tudtuk, hogy Székely Gábor és Zsámbéki Gábor két ember. Akkoriban egyébként az volt a szokás, hogy a színművészeti főiskola a felvételi első fordulóját a drámatagozatos gimnáziumok esetében kihelyezte a gimibe. Na, onnan engem szépen ki is vágtak. Dafke mentem el a főiskolán rendezett első fordulóra is, az nem volt tilos a már kirúgottaknak sem. Az enyémet egy színész-tanár vezette, aki kérdezgetett a rögbiről, mutattam, hogyan játsszák, elmondtam egy beszédgyakorlatnak számító pár soros verset. Simán tovább engedett, éreztetve, hogy van helyem a pályán. Gondoltam, önnek mindenképpen megemlítem ezt az epizódot. Mert bármi következhet bármiből, de ami a startot illeti, az a színész-tanár lökte rajtam legnagyobbat a pálya felé.

A sejtelmessége szorongató. Nevesítené?

Sztankay Istvánról beszéltem. Az ön édesapjáról. 

Apámnak is voltak fáradtabb napjai. Ám engedjük meg: szakmai ügyekben olyankor sem homályosult el a látása. Ön aztán nem Szinetárhoz került. Ellenben Zsámbéki Gábor meghatározó mestere lett. A tőle tanultakból mi a legfontosabb?

Az első mesterségórán betörőt alakítottam egy helyzetgyakorlatban: eljátszottam az ablakot, függönyt, páncélszekrényt. Zsámbéki azt mondta: remek, de őt a mutatós külsőségek nem érdeklik. Akkor elkezdtem melózni, és rájöttem: kell képesség a hivatáshoz, de a többi az meló, meló, meló.

Éveket töltött aztán Zsámbéki társulatában, a Katonánál. Amikor tévézni is elkezdett, direktora választás elé állította: vagy a puritán élettel járó színházi jelenlét, vagy az egyebek. Amikor ön anyagi megfontolásból a tévézést választotta, Zsámbéki – ahogy az öntől tudható – azt mondta: ön kívül-belül rothad. Belefér egy ilyen diagnózis a normál emberi viszonylatokba? 

Akkor lényegében már apa-fiú viszony volt közöttünk, amelynek keserű szakaszába simán belefér. Más kérdés, hogy máig próbálom azt is bizonyítani: téves volt a diagnózisa. 

Forrás: © Puska Judit / Kultúrbrigád

A börtönhónapok erősen korlátozhatták ebbéli törekvésében.

Azt a szakmában mindenki a helyén kezelte. Zsámbéki diagnózisában a szakmai ügyekre gondolt. Persze mostanában nekem is eszembe jut: lehet-e ennyi feladatot úgy elvállalni, hogy tisztességgel meg is oldjam őket. De az is tény: eddig még ment. 

A börtönhónapok adtak valamit a színészetéhez? Színészként másként élte meg a helyzetet, mint egy nehézfiú?

Az ilyesmi nem kottázható. Nem mondhatom, hogy amiatt változott egy előjegyzés a partitúrában. Az első időszakban próbáltam megoldani az adott pillanatot, apránként szocializálódni a körülményekhez. Amikor az megtörtént, már tudtam színészként is gondolkodni. Felismerve a helyzet komikumát is: nemrég még Bodrogi Gyulával, Garas Dezsővel, Törőcsik Marival ültem egy asztalnál, most meg három fiatal, zalai romával. Érdekes kontraszt. Három hét után azt éreztem: jó, most már láttam mindent, ezt-azt használni is tudnék belőle, úgyhogy mennék is a dolgomra, köszönve a lehetőséget. Aztán bevillant: van még négy hónap, egy hét, amíg nem megyek én innen sehova.

Szabó Győző, akivel együtt játszanak a Centrál Színház Jó zsaru, rossz zsaru című darabjában, nemrég elmesélte, hogy színen kívül sittesként, illetve cuccosként emlegetik egymást. Kollégája arról is beszélt, hogy saját pályafutásának, magánéletének kacskaringói talán azzal magyarázhatók, hogy máig a hajdani osztályfényképéről visszanéző egykori önmagának akar megfelelni. A kissrácnak, aki valahogy mindig kilógott a sorból. Ebben lehet önök között hasonlóság?

Említett megfelelési kényszerem is jelzi: én sosem akartam kilógni a sorból. Szeretem a csapatot, közösséget. Annak tagjaként sosem „akad össze” a lábam, botlásaim mindig más terepen estek. Vicces fiú voltam a suliban, de része a közösségnek. A társulati lét is fontos. A színházban is mindig igyekszem alkalmazkodni, precíz vagyok a melóban. Szerintem rabnak is példaszerű voltam. 

Forrás: Centrál Színház

Tény: miután kitöltötte idejét a rács mögött, csont nélkül illeszkedett vissza a Nemzeti Színház akkori csapatához. A direktorváltás után Vidnyánszky Attila felajánlotta, hogy maradjon. Mégis továbbállt.

Vidnyánszkytól ez hatalmas gesztus volt. Mégis úgy éreztem: a korábbi csapat felbomlásával az én dolgom ott véget ért.

Inkább érezte vonzónak a polgári hagyományú Vígszínházat – amely persze Alföldi-rendezéseknek, más kísérletező produkcióknak is teret ad. Ám sokan mégsem gondolnák olyan társulatnak, amelyikkel Stohl András kompatibilis. Előítélet? 

Az elején nemigen fogadtak el. De ott is igyekeztem megfelelni, alkalmazkodni. Előadásról előadásra érzékeltem is, hogy megszeretnek. Az Istenítélet kapcsán pedig egyértelmű lett: befogadtak. Szakmai életemben parton vagyok, egyéb hullámokból pedig kijutok.

Szakmai atyjával, Zsámbéki Gáborral maradt a kapcsolat? 

Sokáig nem beszéltünk. A hetvenedik születésnapjára rendezett ünnepségre elmentem, akkor váltottunk pár szót. Később, amikor Csörgheő Csulira készültem, eljött az Úri muri főpróbájára. Nem miattam, hanem mert Bezerédi Zoltán rendezte a darabot, aki a Katona tagja. Futótűzként terjedt a hír, hogy Zsámbéki ott van. Én majdnem betojtam. A végén küldött egy sms-t: „Veszélyes Csulit csinálsz, gratulálok!” Visszaírtam: „Tanár úr, tudtam, hogy itt vagy, köszönöm, beszéljünk.” Azóta beszéltünk is párszor telefonon. Karácsonykor, újévkor is mindig írok neki, ő válaszol. 

Forrás: Horváth Judit

Miért félt, amikor megtudta, hogy mestere ott lesz a főpróbán?

Csak izgultam, ahogy például a sorkatona feszeng, amikor eltávozást kér az őrmestertől. Vegetatív cucc. Félni nem féltem. Ötvenévesen az ember már nem fél semmitől.

Fickós állítás, éppen az ötven miatt. Mind közelebb az elmúlás lehetősége.

A halál tényleg kivétel. Attól azonban már gyerekkorom óta nagyon félek. Viszont mostanában sok olyasmit olvastam, amiben nem hiszek ugyan feltétel nélkül, mégis kapaszkodót ad. Másfelől elég hülyén hangozna, ha pont én kezdenék transzcendens dolgokról dumálni. Ám tényleg nagyon szeretem ezt az egészet, ami van itt, körülöttem. Imádom minden sarával, hordalékával együtt. Jó lenne hinni, hogy valahol majd folytatódik. Hogy lesz, mint lesz, azt persze csak az Isten tudja.