Szarvas József: El kellett rejtenem az álmaimat, titkolnom kellett

2017.02.28. 18:57

Amikor tízévesen azt mondta, táncdalénekes akar lenni, azt írták az üzenő füzetébe, hogy notórius hazudozó. Az apja pedig jól megverte. Később a vágóhídról ment versmondóversenyre, majd szerződött a debreceni Csokonai Színházhoz segédszínésznek. Az Üvegtigris három és a Zimmer Feri két részének sztárja, Szarvas József többek között erről is beszélt az Origónak adott interjújában.

Idén lesz tízéves a Pajtaszínház, amelyet 2007-ben nyitott Viszákon. Hogyan készülnek? 

2000-ben vettem egy házat Viszákon. Egy düledező pajta volt rajta. 2007-ben el kellett bontani, mielőtt rám dőlt volna. A helyére építettem egy pajtaszínházat.  Idén, amikor a Pajtaszínház tízéves lesz, Kaszás Attila 10 évvel ezelőtti halálára emlékezve Kaszás Attila Pajtaszínházzá nevezzük át egy június 10-ei ünnepség keretében.  Mindeközben elindul egy folyamat, amit mi úgy hívunk, hogy „Örökségünk Kaszás Attila 10”. Megismerkedtem Kovács Gyula erdész-pomológussal, aki harminc éve gyűjti, menti a Kárpát-medence pusztuló őshonos gyümölcsfáit. Én tőle tudom, hogy olyan gyümölcs, hogy alma vagy körte, nincs is. Csak Kovács Gyulánál ezerféle körte és ezerféle alma található. 

A kultúrában is lehet tenni különbséget a minőségi kultúra és a tömegszórakoztatás között. A kettő nem ugyanaz, mindez azonban nem jelenti azt, hogy a tömegszórakoztatás ne lehetne a kultúránk része. Amikor megismertem Gyula törekvését, rájöttem, hogy Viszákon is lehetne teremteni egy övéhez hasonló kertet. Ez lett a Tündérkert. Ebben a kertben mentjük a Kárpát-medence gyümölcsfahagyatékát, minden esztendőben annyi gyümölcsfát ültetünk, ahány gyerek született a településen. Most közel száz gyümölcsfa van a kertben. 

Szarvas József Jászai Mari-díjas, érdemes művész

Fotó: Polyak Attila - Origo

Akadémiai székfoglalójának a „Ki vagy? Honnan jössz? Mit akarsz?” címet adta. Mit jelent önnek ez a három kérdés? 

Azt gondolom, hogy az emberi élet tanulság nélküli, de mégiscsak tartalommal telik el.  Azzal telik, hogy valamilyen módon kibontsuk, láttassuk azt, hogy kik vagyunk, de ez anélkül nem megy, hogy ne valljuk meg azt, hogy honnan jöttünk. És ha az ember ezen elkezd tűnődni, akkor egy emberi sorsból, életútból mégis kiolvasható, hogy mit akart. Az ember, amikor ilyet megfogalmaz, akkor az van a fejében, hogy mit akar. Minden embernek fontos, hogy egy ponton túl el tudja mondani a gyerekének, hogy „apád ki”, és akkor kiderülhet az, hogy ez egyedi út, egyszeri és megismételhetetlen. 

Tizenévesként, amikor éppen egy vágóhídon dolgozott, az, hogy sikeres, elismert, számos díjjal jutalmazott színész lesz, nem tűnt valószínűnek. Ennek a három kérdésnek a megválaszolása arra az óriási útra is magyarázatot adhat, amit bejárt? 

Tízéves voltam, amikor egy tanító néni megkérdezte, hogy mi leszel, ha nagy leszel. És én válaszoltam. Büntetésből azt írta az ellenőrzőmbe, hogy a „gyerek notórius képzelgő”.

Csak nem azt válaszolta, hogy színész lesz?

Azt mondtam, hogy táncdalénekes vagy népművelő leszek. Megjegyzem, hogy tíz évvel később fel voltam véve Debrecenben a Zeneművészeti Főiskolára, mint operaénekes. Csak nem tudtam beiratkozni, mert akkor még nem volt meg az érettségim. Visszatérve a beírásra! Amikor este apám – aki hat elemit végzett – elolvasta, az egészből annyit érzett, hogy ez valami rossz, és nagyon megvert.  Innen nézve egy személyiségjegy, hogy a tízéves gyerek kötötte magát az álmaihoz. Ettől kezdve magamban hurcoltam egy tervet, amit el kellett rejtenem magamban.

Jó ideig nem is beszélt erről a tervéről senkinek?

Csak saját magamnak, magamnak viszont folyamatosan. De magamnak is meglepetés volt, hogy amikor évtizedekkel később Viszákon a pajtaszínházat megépítettem, a népművelésnek ilyenfajta tervét is vittem magammal. Nem engedtem el. Minden konfliktust vállaltam gyerekként és fiatal felnőttként is. 

Mondana nekem ilyen helyzeteket? 

Elindulni egy versmondóversenyen, ahelyett, hogy a vágóhídon csontoztam volna a húsokat. Gondoljon bele, egy hentesgyerek, aki azzal foglalkozik, hogy verseket mond, ír. Amikor a vágóhídról nem egészen 18 évesen felvettek a debreceni Csokonai Színházba segédszínésznek, szombaton még hentes voltam, hétfőn pedig a színház szerződtetett alkalmazottja. Apám otthonról elzavart.  Az a fiatal gyerek vállalta a konfliktust, és azt, hogy akár nevetség tárgya lesz. Bennem volt, hogy ki vagyok, honnan jöttem, mit akarok. Mit akarok! És a mostani életszakaszom arról szól, hogy megmutatom, hogy ezt akartam. Ez nem jelenti azt, hogy zárt és befejezett életről beszélek, hiszen ma is tele van az életem olyan lehetőségekkel, amik engem továbbra is, mint embert, izgalomban tartanak. 

Volt-e olyan pont, amikor az édesapja azt mondta: „neked volt igazad, fiam, jó utat választottál”? 

Apám engem színpadon nem látott. 

Fotó: Polyak Attila - Origo

Az, hogy nem sokkal később felvették a Színművészeti Főiskolára, éles váltás volt? 

A legélesebb. Az a közeg, ahonnan jöttem, tudatlan volt, tájékozatlan. Semmilyen tapasztalást nem hoztam magammal, teljes ismeretlenségben találtam magam. Korábban elképzeltem, hogy ez valaha meg fog történni, és megtörtént. Ugrás volt az ismeretlenbe. Azzal kezdődött, hogy görögöket kellett olvasni, tanulni, és beszámolni róla Hegedűs Géza bácsinak. Amikor életemben egy színdarabot nem olvastam korábban. Egyet elkezdtem. Versmondóversenyen nyertem egy könyvet, egy furcsa nevű ember írta, a címe az volt, hogy Othello. És mondtam magamban – akkor még a vágóhídon dolgoztam –, hogy ez fantasztikus lesz, ezen rengeteget fogok röhögni, mert annak idején láttam, hogy az Othellót játszották Gyulaházán. Amikor elkezdtem olvasni, döbbentem észleltem, hogy egy kukkot sem értek belőle. Amikor segédszínésznek fölvettek Debrecenbe, beléptem a színészbüfébe, és nem értettem, hogy miről beszélnek az emberek. Mintha külföldre kerültem volna. Nem tudtam, mi mit jelent. 

Amikor most a kezébe vesz egy művet, amit – az ön által is karikírozott – tizenéves énje olvasott, és újraolvassa, mi jut eszébe? 

Imádom azt a gyerekkori énemet, aki ült Debrecenben egy parkban, és szemlélt egy fát, és arról verset írt. Jött egy szegény gyerek, és kért tőlem két forintot. Két forint hetven fillér volt a zsebemben, úgy, hogy a fizetés csak két hét múlva volt esedékes. Odaadtam neki az egészet. A gyerek elfutott az anyjához, megszámolta, aztán visszajött, leült mellém, és én megkérdeztem tőle, hogy tud-e olvasni. Mire mondta, hogy nem. És én elkezdtem tanítani. Mindenre rácsodálkoztam, letapintottam, de semmi sem tudás volt, hanem ösztön. És ezt az ösztönt sikerült nekem belül megtartani, és később, amikor hozzájött a tudás, az információ, a műveltség, a tapasztalat, akkor az összes belső konfliktusomat tudtam derűvel kezelni.

Voltak közben emberek, akik terelgették, tolták előre, ha kellett, visszatették a helyes irányba?

Hát nézzük meg, hogy a főiskolán milyen mestereim voltak! Horvai István, Kapás Dezső, Szabó István, Montágh Imre, Iglódi István. Ők látták azt, amin átmegyek. És tudom, hogy drukkoltak, hogy bírja ki a gyerek. Örök hálával tartozom Prepuk Jánosnak és Prepuk Jánosnénak, általános iskolai tanáraimnak. 

Ezt utólag el is mondták önnek? 

Persze! A főiskolán csak a konfliktust éreztem, én – a megtanulni való, én – az anyag, én – az oroszóra, én – görögök, én – Shakespeare, én – a próba. „Hogyan próba, hogyan megmutatni?” A vágyakat, az ösztönt, a zsigerit kellett szakmává alakítani. És mindezt úgy, hogy Budapesten vagyok, ahol soha életemben nem jártam. Mindezt úgy, hogy senkit nem ismerek, senkiről nem tudok semmit. Biztos, hogy a mestereim látták bennem a belső energiát. Hozzáteszem, hogy amikor elvégeztem a főiskolát, az első újságírói kérdés az volt, miután már a Vígszínházba kerültem, hogy „nem fél, hogy úgy jár, mint Soós Imre?” Erre azt válaszoltam, hogy: „30 évesen Soós Imre már nem élt.” 

Pedig ekkor már túl volt egy filmes főszerepen, Az új földesúron, amelyben a másik főszereplő Sinkovits Imre volt. Ez sem volt elég? 

Egyetlen munka sem igazolja a következőt. A színész csak – vagy leginkább – a hibáit látja. Aztán várja a következő szerepet, ami megint egy újdonság lesz. 

A főiskola után a Vígszínházba szerződött, amely akkor az egyik fénykorát élte. Milyen volt abba a közegbe bekerülni?

Én akkor voltam pályakezdő. A legizgalmasabb, legfelkavaróbb élmény volt. De nem csak a Vígszínház tartozott akkor az életemhez, hiszen akkor kibontakozott mellette a filmes karrierem és a rádió is. Majd bekerültem a főiskolára tanársegédnek. Tv, rádió, színház, főiskola és a magánélet, amire a legkevesebb időm és figyelmem jutott. Az volt az életemnek az az időszaka, amikor ha akartam, ha nem – és akkor már inkább akartam –, minden energiát annak a kérdésnek a megválaszolására fordítottam, amiért az egészet végigcsináltam.  A Vígszínházban töltött tíz év kérdése az volt, hogy mi akarsz lenni? Aztán tíz év után a kérdést újra fel kellett tennem – mint ahogy mindennap, minden próbán fel kell tenni –, hogy ezt akartad, ezt akarod, így akarod? És akkor mentem el a Vígszínháztól. 

Miért? 

Azt mondtam, hogy menjünk tovább. De ha azt mondanám, hogy az egy tudatosan megfogalmazott döntés volt, akkor nem lennék pontos. De abban biztos voltam, hogy vannak még érdekes terepei a szakmának, és ilyen érdekes terepnek láttam, gondoltam és tudtam Kaposvárt. 

Fotó: Polyak Attila - Origo

Azt kapta Kaposváron, amire számított, amit várt? 

Sosem indulok neki prekoncepcióval egy feladatnak. Mindig meg kell hagyni azt a kíváncsiságnak. Egy biztos, hogy azzal a belső szándékkal mentem, hogy ha egy év, akkor egy év. Négy év lett belőle. Észre sem vettem azt a négy évet, úgy elszaladt. Kaposvárnak az volt az óriási hozadéka, hogy olyan munkákban lehettem benne, olyan rendezőkkel, partnerekkel, akikre esélyem sem volt a Vígszínházban. Ott mindent kipróbálhattam, mindent kipróbáltattak velem. Olyan szerepekben lubickolhattam, amikből csak tanulni lehet, illetve megbukni. De ebben az időszakban tanultam meg, hogy a kudarc nem olyan mély, és a siker nem olyan magas. Valahogy ezt ki kell egyenlíteni, hiszen a kudarc- és a sikertűrés, az a szakmám lényege. 

Az új Nemzeti Színház első előadásában, Az ember tragédiájában főszerepet kapott, Ádámot alakította. Az ismét egy olyan dolog volt, amire nagyon rá kellett készülnie? 

Na, itt tapasztaltam a leginkább a kudarctűrő képességnek a jelentőségét. Elvileg egy magyar színésszel nem is történhet nagyobb dolog, mint hogy egy nyitó színház nyitó előadásának egyik főszerepét eljátszhatja. Ennél nagyobb örömet, megtiszteltetést, ha úgy tetszik, visszaigazolást nem kaphat az ember. Ehhez képest a szakmai életem hihetetlenül nagy fordulatot vett. És nekem ezt el kellett tudnom tűrni. És arra volt jó a vígszínházi, a kaposvári és a szabadúszás egy évének a megtapasztalása, hogy tulajdonképpen ennek elviselésére képes legyek. Mert akkor, amikor egy napilap – jelesül a Népszabadság – címoldalán találtam magam, mint a nyitó előadás egyik főszereplője, biztos lehettem benne, hogy „na, ez nem dicsőségtábla”. Ez nem az. De ez ma már része szakmai és élethistóriámnak, amit örömmel mondok el a fiamnak, hogy majd mondja el a testvérének. 

Mondta, hogy a Vígszínházból tíz év után úgy érezte, hogy mennie kell. A Nemzeti Színháznak 15 éve a tagja. Megtalálta a helyét? 

Ha megkérdezném a tízéves, szemüveges, kancsal, a hajdú-bihari tájszólást hadarva beszélő, elálló fülű énemet, hogy „hogy állok most, erre gondoltál?”, szerintem azt mondaná, hogy: kafa! Persze voltak, vannak évadok, amik nem úgy sikerültek, hullámvölgyek, szerepek, amelyeket nem, vagy rosszul oldottam meg, de a nemzeti színházi jelenlétem minden tapasztalásommal együtt a „mit akarok” kategória.  Általában azt érzem, hogy az, amit csinálok, az, amit tízévesen megfogalmaztam, rendben van. Az vállalható, szerethető, elfogadható.  Persze vannak évek, amikor az ember hullámvölgyben van, amikor orral kint van a vízből, és levegőt tud venni, van, amikor sikeresebb egy munkában, bár annak nincs megjelenési formája, mert nem írnak róla, de én azt gondolom, hogy a Nemzeti Színházban az én koromban jelen lenni a „mit akarok” kategóriába tartozik. 

Csak hogy egy kicsit pikírt legyek, és egy szóval kiegészítsem a mondatát: ez a „mit akarok még” kategória? 

Jól érzi. Nekem a Nemzeti Színház egy nagy gondolat. Tradíció és história. Bizonyos időszakonként új színházigazgatókkal, új rendezőkkel – jelen esetben európai hírű rendezőkkel – találkozni, az önmagában külön szakmai izgalmat jelent. Én nem mondom azt, hogy más színházakhoz képest ez jobb vagy rosszabb, azt állítom, hogy ez izgalomban tart engem. Még akkor is, ha időnként Vidnyánszky Attilának akár lehet is lelkiismeret-furdalása, hogy Szarvas Józsefre nem figyeltünk eléggé. Nem baj – gondolhatja –, majd következő évben figyelünk. 

Hogy figyel, illetve bízik önben, az is jól jelzi, hogy ön három rendezésében is szerepel.

Attilával teljes szakmai bizalomban dolgozunk. Ha egy adott évben nem dolgozom annyit, vagy nem játszom olyat, akkor is. A bizalmam Vidnyánszky Attilában nagy és teljes. Összesen kilenc darabban játszom a Nemzeti Színházban. Felteszem, ez is a bizalom jele. És ha épp úgy alakul is, hogy nekem nincs olyan lehetőség, akkor Kaposváron vagy Debrecenben játszhatok főszerepet.

Rengeteg filmben játszott az elmúlt évtizedekben. Többek között a Sorstalanságban. Hogyan emlékszik a forgatásra? 

Én nagyon ritkán vagyok abban a helyzetben, hogy egy munkámra azt mondhatom, hogy „na, ez igen”. A Sorstalanság című filmben van egy apró momentum, amikor egy nyüzsgő főtér közepét átszeli a villamos. Az általam megformált szereplő észleli, hogy azokat a zsidókat, akiket bevisznek, puskatussal verik agyon. Mielőtt a villamos megérkezik, néhányan felugranak rá, hogy mentsék magukat. Én a tekintetemmel intek a főhősnek. Szerintem az egy nagyszerű pillanat. Úgy képzelje el, hogy már leforgattam a szerepem elejét, de volt egy olyan napom, amikor próbálni kellett a színházban. Mondta a film gyártásvezetője: „Ó, hát ha próbálnod kell, akkor majd valaki eljátssza azt az intést. Akkora átállások vannak, hogy lehetetlen megoldani, hogy mindent átszervezzünk.” Mentem lélekszakadva Koltai Lajoshoz, hogy „figyelj, ez lehetetlen, hogy nem én csinálom meg!” Már amikor elolvastam a forgatókönyvet, én erre a jelenetre készültem. És végül a nagy költségvetésű napot átalakították, hogy én csinálhassam. És ahogy történt – én kétszer láttam a filmet –, arra azt tudtam mondani, hogy „na, ez milyen jó!”. Abban a nagy kavalkádban, zűrzavarban az az egy pillanat, egy pillantás... És ez persze a rendezésről is szól, és az operatőr munkájáról is! Abban a nagy zűrzavarban egy tekintetet meg lehet látni. Ha belegondolok – filozófiai értelemben –, a nagy világmindenségben egy ember sorsát is ki lehet emelni. Egy emberi élet is lehet érdekes. És mindenki számára lehetőség van arra, hogy egyszer csak „szemet villantson”. Az számomra egy nagyon emlékezetes dolog. 

Fotó: Polyak Attila - Origo

Nyilván más értelemben, de megkerülhetetlen film az Üvegtigris is. Három rész is készült, és mind a háromban főszerepet kapott. Ez a szerep az, ami miatt az utcán megállítják? 

Persze. Ugyanakkor azt ne felejtsük el, hogy a színész munkája nagyon könnyen feledhető dolog. A nyilvánosságban jelen lenni egy munkával, egy filmmel akkor lehet, amikor a filmet játsszák. Aztán elengedik. Vagy legalábbis tudatalattivá válik. Azért az Üvegtigris mellett én nagyon sok mindenben vagyok jelen.  Az is lehet, hogy az emberekben, ha engem látnak, egy film vagy szerep jelenik meg. De azért az Üvegtigris mögött érezhetően van egy vastagság, mélység és tartalom, csak az emberek azt elfelejtik. A mi munkánk azért érdekes, mert mindig, minden pillanatban meg kell küzdeni a helyzet hitelességéért, hogy a néző és a munkaszándék találkozhasson, és a találkozás élményszerű lehessen. Az Üvegtigris óta nem olyan sűrűn játszom filmszerepeket, de a közönséggel való találkozásaim mégis sűrűbbek, élményszerűbbek. 

Vastagságot és mélységet említett. A népszerűséget tekintve idesorolná a Zimmer Ferit is, amiből két rész is készült? 

Igen. De ilyen a Papírkutyák, vagy annak idején a Patika vagy Jancsó Miki bácsinak a filmjei.

Az interjú elején a gyümölcsfák kapcsán utalt arra, hogy van különbség minőségi szórakoztatás és tömegszórakoztatás között. Ön tesz különbséget két szerep között? Az Üvegtigrisben alakított Cingár és a Nemzeti Színházban futó valamelyik szerepe, mondjuk a Boldogságlabirintus Mihály szerzetese között?

Mind a kettő belőlem nőtt ki. Ahogyan a Pajtaszínház és Galéria, a Tündérkert és benne a Kemencekápolna, Viszák, Zsigárd, Mátyusföld és az Őrség. Ezen az úton találkoztam angyalokkal, Tenk László festőművésszel, Ambrus Lajos íróval, Kovács Gyula erdész-pomológussal, Kovács László fazekassal, és 2007 óta jöttek, jönnek az angyalok, viszákiak, őrségiek, emberek, pusztán kalandvágyból. Én nem vagyok hajlandó depressziósan otthon ülni, alkoholizmusba fulladni, meghasonlottan élni. Nem vagyok hajlandó erre, és nem vagyok rá képes. Ha ezt tettem volna, úgy járok, mint Soós Imre. De nem úgy járok. Már nem, annak már nincs esélye.