Pásztor Erzsi beszél pályájáról, direktorok kegyeltjeiről, civil és szakmai örömökről, bánatokról

A Kossuth-díjas színésznőt a legszélesebb közönség az első hazai tévés szappanopera, a Szomszédok Janka nénijeként szerette meg. Ám pályafutását olyan nagy sikerű alakítások is fémjelzik, mint a Macskajáték Orbánnéja, a Bors néni címszerepe. Vagy éppen a Veri az ördög a feleségét című film Kajtárnéja, amelyért elnyerte az 1978-as Filmszemle legjobb színésznőjének járó díját. Pályáját a debreceni színháznál kezdte, a legtöbb időt Pécsett töltötte, utóbb tagja volt a budapesti Madách Színháznak is. Nyolcvankét éves korában is aktív, fellép a Játékszínben, a Turay Ida Színházban, a Karinthy Színházban. Az Origónak arról is beszél: soha nem helyezkedett; méltósággal viselte, ha mások kapták a neki való faladatokat. Mindemellett felidézi magánéletének sikereit, karcosabb szakaszait is.

A politika akkori világa mennyire hatott az életére?

Nem foglalkoztam vele. Ha a fodrászüzletben a kuncsaftok között szóba jött a politika, anyukám titkon a szája elé emelte az ujját: mi csak ne mondjunk semmit! Megvolt a véleményünk a rendszerről, de megtartottuk magunknak. Azért valamit érezhettek rajtam, mert sose próbáltak becsalogatni a pártba. Ahogy a későbbi férjemet, Holl Pistát se. Ő amúgy is haragban volt a rendszerrel. 1957-ben – éppen a forradalom évfordulóján – elmentek Dégi Istvánnal és Kóti Árpáddal egy középiskolai bálba. Hazafelé letartóztatták őket a rendőrök: bizonyára a múlt évi eseményeket ünnepelték valahol illegálisan. Bent tartották őket éjszakára, és reggelre már nagyon pipák voltak egymásra: külön zárkába kerültek, egyenként hallgatták ki őket, mindegyikőjüknek azt mondták: a másik kettő jelentette fel. Másnap a Nemzetiben kellett volna statisztálniuk, de mivel nem jelentek meg, Major Tamás utánanézett, hogy mi történhetett. Végül ő hozatta ki őket.

A pályára visszatérve: harmadéves volt, amikor Szinetár önre osztotta Peacocknét a Koldusoperából a negyedévesek vizsgájában. Koránál idősebb karaktert kellett alakítania, amely helyzet később is gyakran megesett önnel.

Peacocknénak örültem. Csak akkor ijedtem meg, amikor azt éreztem: a hangfekvésem miatt képtelen leszek elénekelni a szerep egyik dalát. Jeleztem is Szinetárnak, de ő közölte: „El tudod te énekelni!” Addig fújta a magáét, hogy dühömbe teljes erőmből rázendítettem a dalra, hadd lássa, hogy nem megy! Mikor a végére értem, azt mondta: „Látod, megy ez.” Ebből is tanultam. Hanem később már szenvedtem attól, hogy rendre a valós koromnál idősebb figurákat osztanak rám. Még a férjem édesanyját is meg kellett formálnom. Egyszer el is panaszoltam a dolgot Szinetárnak, aki akkor már a Magyar Televíziónak volt az elnöke. Ő azzal nyugtatott, hogy szerencsés vagyok, mert a magamfajta színésznőnek, az ilyen karakternek mindig lesznek feladatai. Borzasztó, de az az igazság, hogy konkrétan azt mondta: a holnapoktól a Domján Editeknek kell tartania. Edittel nagyon jóban voltam, erősen megviselt, ami vele történt. Tudható: a negyvenedik születésnapján végzett magával, képtelen volt megbékülni a korával.

Ön a Nemzeti Színházban volt gyakorlatos, majd Debrecenben kezdte a pályát. Hogyan került oda?

Máthé Erzsi – aki korábban Szendrő Józsefnek, a debreceni színház igazgatójának volt a felesége – azt ajánlotta: menjek a volt urához, mert tőle sokat tanulhatok. Dégivel és Holl-lal hármasban szerződhettünk a debreceni teátrumhoz. Szendrő nagyon értett a szakmához. Ott volt már nála az előző évfolyamból Kálmán György, Gordon Zsuzsa, más ifjú tehetségek. Szendrő ügyelt rá: ha egyik este főszerepet játszanak, akkor a másikon kisebb jusson rájuk. Ez helyén tartja az ifjabb színészeket morálisan – miközben segíti a szakmai fejlődésüket is.

Fotó: Polyák Attila - Origo

Két Debreceni év után, miközben ott – egyebek közt – ismét megformálta Peacocknét, Szinetár Miklós Holl Istvánnal együtt meghívta önöket az induló musical teátrum, a Petőfi Színház társulatához. A színház zenés profilját Szinetár Petrovics Emillel „gondolta ki”, de az intézmény abban a formájában alig egy év után bezárt. Mondták akkor, hogy miért?

Akkoriban ment át Szinetár Miklós a Magyar Televízióhoz, és az új vezető másként képzelte a működést. De ezt csak utóbb tudtam meg. Velünk minden előzmény nélkül közölte egy délelőtt az akkori pártitkár, Petrik József kollégánk: vége a dalnak. Hazamentem, ágynak estem, kivert a víz. Világos: rám tört az idegláz, hiszen egyik pillanatról a másikra munkanélküli lettem. Pár órával később hazajött a férjem, és azt mondta: öltözzek, mert összefutott Berényi Gáborral, a szolnoki színház igazgatójával, aki beszélni szeretne velünk. Berényi kérdezte: nem lenne-e kedvünk odaszerződni hozzá? Hogyne lett volna, ő pedig már vette is elő a szerződéseinket a táskájából. El volt ez már döntve a fejünk felett, de a fene se bánta. Berényi csupa szív ember volt, életem más szakaszaiban is többször adott feladatot - amikor a legnagyobb szükség volt rá.

Berényi Gábor rendező, színházigazgató Forrás: Rivalda antológia-sorozat, 1982. 12-es sorszám/Csigó László

Két szolnoki év után mentek át Holl Istvánnal a Pécsi Nemzeti Színházhoz. Tizennégy évadot töltött a teátrumnál, ahol Sík Ferenc volt az egyik kedves rendezője, de dolgozott Pál Istvánnal, másokkal is. Volt Gertrudis a Bánk bánban, Tatjána a Kispolgárokban, Kleoniké a Lysistratéban, Übü mama az Übü királyban, Bernarda a Bernarda Alba házában. Mathilde von Zahnd ideggyógyász doktorkisasszony a Fizikusokban, Peacockné az ott is sikerrel színre vitt Koldusoperában. A Babarczy László rendezte Macskajátékban pedig harmincöt évesen játszotta el az Örkény-darab Orbánnéját – annak az alakításának is országos híre kelt. Örkény utóbb másoknak is elmondta: az ő számára ön az „örök” Orbánné. Pécs maga volt a mennyország?

Privát dolgok is árnyékot vetnek arra az időszakra. Még főiskolásként házasodtam össze hallgatótársammal, Jászai Lászlóval. Kilenc hónappal később, a válásunk után eldöntöttem: soha többé nem csinálok ilyet, férjhez menés kizárva. Aztán egymásba szerettünk Holl Istvánnal, de ha nem kerülünk Pécsre, még úgy sem megyek hozzá soha. Csakhogy Pécsett kiderült: kizárólag házasokként juthatunk lakáshoz. Hát, aztán jött, aminek jönnie kellett.

Mi jött?

Holl István nagyon tehetséges színész volt, de nem egyszerű természet. Ő lumpenkörnyezetben nőtt fel, tízen voltak testvérek, nyolcan maradtak életben, a többi testvér mind melós volt, amikor éppen melózott. Számomra az édesanyám a színházbérletekkel, könyvekkel egészen más hátteret biztosított. Ugyanakkor szerette Pistát, sokszor neki adott igazat ellenemben – csak azért, hogy megnyugtassa, éreztesse a szeretetét. Engem mégis bántott a dolog. Ráadásul István a lányunk születése után inni kezdett, mert úgy érezte: elárvult, már nem ő a fontos, hanem a gyerek. Arra is volt példa, hogy vettünk egy autót, neki meg másnap elvették a jogosítványát, annyira részeg volt. Még azzal az őrületes protekcióval sem lehetett visszaszerezni, amit egy magafajta vezető színész mozgósítani tudott. Akkor tanultam meg vezetni, ami addig eszem ágába se volt. Hozzáteszem: mindeközben Pista a színpadon elképesztő alakításokat nyújtott, drámától az operettig. Úgy szteppelt, hogy az csoda, még a Pécsi Balett egyik produkciójába is meghívták.

Hűséges volt?

Hát, nem. Pont a balett kapcsán voltak „leágazásai”. De amikor visszamondták, csak nevettem: az én férjem annyira szeret engem, hogy sosem csalna meg. Ez a naivitás lehetett az oka annak is, hogy huszonegy éven át minden alkalommal elhittem: most majd tényleg betartja az ígéretét, felhagy az ivással. Ám aztán csak eloszlott a homály a szemem elől, és végül kitettem a pontot a kapcsolatunk végére.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!