Ha a partnert nem zavarja, hogy figyelik, akkor engem sem

2018.02.07. 21:32

Velem nem történhetett más, függetlenül a génektől. Persze nyilván azok is számítottak – többek között ezt mondta az Origónak adott interjújában Medveczky Ádám Kossuth-díjas karmester, a Magyar Állami Operaház és a MATÁV Szimfonikusok egykori zenei igazgatója. Azt mondja, hetven felett sem érzi magát fáradnak, és amíg fel tudja emelni a kezét, és lábra tud állni, vezényel. Mindenesetre egyelőre rengeteget dolgozik, koncertezik és tanít, és most is felfrissíti egy-egy darab, amire készül. A technikai dolgokat azonban ki nem állhatja, a mobilját pokolgépnek hívja, az egyetlen eszköz pedig, amit a próbán használ – azt sem minden esetben - a karórája.

Nem volt könnyű Önnel interjút egyeztetni, szinte minden perce ki van számítva.

Istennek legyen hála, nagyon sok munkám van. Múlt héten pénteken volt egy nagyon jól sikerült koncertünk a Vigadóban a Concerto Budapest zenekarral – akikkel egyébként munkatársak voltunk, mert amikor még MATÁV zenekarnak hívták őket, akkor én voltam a zenei vezetőjük -, ezen a héten a Duna Palotában lépek fel, azután Győrben lesz A sevillai borbély-premierem, azután megyek ki a Kárpát Haza turnéra. Ez egy csodálatos dolog, magyar városokban lépünk fel. Ezt már csináltunk korábban Erdélyben is. Tanítok heti tizennégy órát, most pont vizsgaidőszak van, de azért a karmesterképzősöknek ma is tanítás van.

Medveczky ÁdámFotó: Hirling Bálint - Origo

A Concerto Budapesttel éppen most egy sorozatot forgatnak – ez nálunk az Origón fut – amely a zenészek mindennapjait mutatja be. Mit gondol az ilyen és ehhez hasonló kezdeményezésekről?

Ez nagyon hasznos, megmutatja a konyhatitkokat, hogy miből készül a bableves.

Azt szereti, ha az emberek látják, hogy hogyan dolgoznak?

Mindig azt mondom, ha a partnert nem zavarja, hogy figyelik – legyen az egy tanóra, vagy egy zenekari próba -, akkor engem sem zavar. Én teljesen el tudok vonatkoztatni a cél felé, a kollégák felé, a zene felé. Örülök, ha érdeklődnek a zene iránt.

És mit gondol arról, ha valaki figyeli Önt, azután pedig utánozza?

Az utánzás a tanulás egy folyamata. Ha az ember pusztán csak a külsőségeket veszi át, az nagyon visszatetsző tud lenni, ha nincs mögötte fedezet, tartalom.

Mozdulatokra gondol?

Igen. Én óhatatlanul – mások vették észre, és mondták – Ferencsik János mozdulatait használtam. A keze alatt dolgoztam 1960-tól 1969-ig, mint üstdobos. Ragadt rám egy-egy gesztusa, egy-egy zenei megformálása. Ez akaratlan. Jótól tanulni nem szégyen. Én nem kívánom, hogy engem utánozzanak. Néha egyébként előfordul, hogy nem tudok megmagyarázni dolgokat, csak, ha megmutatom, egy lassítás vagy gyorsítás ütemvezetését.

Hangszeren mutatja meg ilyenkor?

Nem, kézzel, de van, hogy le is zongorázom. De inkább mozdulatról van szó, hogy egy bizonyos kényes rész hogyan oldható meg.

Arról mit gondol, hogy egy dirigens akkor látja át igazán a zenekart, ha korábban ült is benne? Egyetért vele?

Teljes mértékben. Egy karmesternek nagyon jót tesz, ha aktív zenéléssel foglalkozik, és zenekarban ül. Ott tanulja meg a zenekari játék csínját-bínját. Belülről látja, hogy mi az, ami kell a zenekarnak, mi az, ami visszatetsző, és mi az, ami megzavarja. Vagy mi az, ami lelkileg tönkreteszi.

Fotó: Hirling Bálint - Origo

Nemcsak zenei dolgokról beszél, hanem az egyes zenekari tagok lelkéről. Ez is fontos?

Vigyázni kell a lelkükre, az ember nem egy gépnek int be, hanem embereknek. Biztos vagyok benne, hogy mindenkit az a cél vezet, hogy a legjobban játsszon, és a legjobban figyeljen, végezze a karmester felé a kötelességét, de van, amikor mondjuk egy hangszerhiba ezt nem engedi. Na akkor jön az emberség és a pedagógia. Nekem is volt olyan, hogy meghibásodott a hangszerem, és recsegett a lemezfelvételen, ezek kivédhetetlen dolgok. Soha nem hatalmi szóval kell közeledni a zenekarhoz.

Ezt akkor figyelte meg, amikor szólamvezető volt a zenekarban, vagy akkor, amikor dirigens lett?

Már akkor, amikor ütőhangszeres voltam a Hangversenyzenekarban. Akkor láttam rengeteg karmestert, világhírességeket. A legnagyobbakkal sikerült együtt dolgoznom.

Mesterképzéseken is részt vett. Ezeken mit tanult?

Azok mindig adtak egy pluszt, amit korábban nem tapasztaltam.

Az olasz mesterkurzuson felhívták a figyelmem az olasz karmesteri stílusra, amely ritmikus apró mozdulatokból áll. Ez teljesen más, nem olyan, mint a nagylevegős, Karajan, vagy Furtwängler féle nagy ívű, lágy mozdulatok.

Ott kis csuklómozdulatokkal kellett egy-egy Rossini- vagy Verdi-darabot vezetni. Az ember ott szed össze tudást, ahol tud, még azoktól a kollégáktól is, akik nem tanítottak. Kóródi András volt a tanárom, kitűnő karmester és pedagógus volt, de nagyon sokat tanultam egy-egy kollégától, aki mondjuk azt mondta, hogy „idefigyelj, ne így oszd be egy gyorsításnak a levezetését". És zenekari muzsikusoktól. Rengeteg jó muzsikussal dolgoztam együtt. Tátrai Vilmos, Kovács Béla, Pongrácz Péter mind a magyar zenei életnek a legfelső szintjén muzsikáltak, ők mind adtak nekem olykor jó tanácsot.

Rivalizálás nem volt a pályatársak között?

Én ilyet nem tapasztaltam. Én rosszban, ellenséges viszonyban nem voltam kollégával soha. Van, akivel nem vagyok nagyon jó viszonyban, vagy csak ritkán találkozunk, de azt, hogy egymást bántsuk, azt nem.

Azt mondta az előbb, hogy milyen tanácsokat kapott, hogy egy-egy gyorsítást hogyan gyakorolni a zenekarral. Az ember azt gondolná, hogy profi zenészeknek ilyet már nem kell gyakorolniuk. Bizonyos technikai dolgokat is át kell néha venni?

A zenekar csodálatos muzsikusokból áll, de egységes hangzást, játékmódot kell kialakítani. Ők kiválóan képzett zenészek, de mégis át kell beszélni minden szólammal a másik szólamhoz való viszonyát, ez minden nagy zenekarnál így van. Össze kell hozni, egy nevezőre kell hozni. Olyan, mintha egy csodálatos futballcsapat játékosai, akik közül mindenki sztár, külön edzenének, és nem szoknának össze. Egy zenekarvezető azt mondta egyszer – lényegtelen, hogy ki, ő már úgysincs ott -, hogy nincs szükség annyi próbára, mindenki tanulja meg otthon, aztán majd az előadásra összejön. Na, ez az, ami nem megy.

Nagy baj lett belőle?

Nem, még időben észrevették, hogy ez lehetetlen, minimum egy-két próba kell. Hiába tanul be minden futamot az a hegedűs, ha nem tudja, hogy alatta mi szól. A zenekari muzsikát én a kamarazenélés csúcsának fogom fel. Nem is beszélve az operáról. Szerintem a legcsodálatosabb művészet az opera.

Fotó: Hirling Bálint - Origo

Édesanyja korrepetitor volt az Operaházban, nevelőapja, énekes, ugyanott. Mondhatjuk azt, hogy önt semmi nem menthette meg attól, hogy zenész legyen?

A bátyám, András az Operaház Zenekar szóló kürtöse volt a húgom, Katona Anikó karigazgatója volt az operának, még most is aktív korrepetitor, a negyedik testvéremnek is volt zenei affinitása, de valahogy mégis kereskedelmi pályára ment. Velem nem történhetett más, függetlenül a génektől. Persze nyílván azok is számítottak, édesanyám a híres Basilides zenész család tagja volt, Basilides Mária (korának egyik leghíresebb operaénekese – a szerk.) a nagynénje volt. Gyerekkoromban a rádióból mást sem hallottunk, csak operát, és másról nem beszéltek otthon, csak, hogy mi volt az operában aznap.

Azt mondják, ha a gyerek mindig jót hall otthon, mindig a tiszta éneket – és itt most a szó szoros értelmére gondolok, vagyis, hogy hamis hangoktól mentes előadást -, akkor az ő füle is arra áll rá. Egyetért ezzel?

A zenélésben való közeg tisztít. Egy jó előadás, egy zenedarabban való elmerülés megtisztítja az embert. Belülről kitisztítja a zsigereit, a szívét, mindenét. Én nem vagyok már mai gyerek, de azon veszem észre magam, hogy leülök tanulni, olvasom a zenét, és teljesen felfrissülve állok föl. Annyi mindent fel lehet fedezni egy partitúrában: ravaszságokat, hogy bizonyos dolgokat milyen technikai megoldásokkal lehet megvalósítani. Olyan, mint egy regény.

Az interjú előtt a telefonjára mutatva azt mondta, hogy lehalkítom ezt a borzalmat. Ennyire irtózik a technikai dolgoktól?

Pokolgépet mondtam.

Semmilyen technikai eszközt nem használ, koncert közben sem? Esetleg jegyzeteket?

Maximum a karórám teszem ki, ez minden technikai eszközöm, amit használok. Koncert közben már nem, de próbák előtt jegyzetelek, összeírom, melyek azok a részek, amelyeken még dolgozni kell. Nagyjából van az embernek egy koncepciója, hogy az egész hogy szóljon.

És az instrukcióadás, annak közlése, ami eltér attól, amit én elképzelek. Ha én elképzelek valamit egy más színben, más kifejezéssel, nem túl szenvedélyesen, kicsit magába zárva, akkor ezt jelzem, és kijavítjuk.

A dolog technikai része az, amivel olyasmit kell kijavítani, ami technikai probléma. Intonáció, ritmikai pontatlanság, tévesztés. Ez a dolognak az ambulanciai jellege. Ha ez meg van, akkor lehet kitalálni a színeket és a mondanivalót.

Forrás: MTI/Bruzák Noémi

Van olyan, hogy a zenekar meg tudja változtatni a véleményét?

Előfordult már, de ez inkább az énekesekre igaz. Nekem van egy frázisom, egy elképzelésem, hogy mondjuk, a szopránénekes hol vegyen levegőt, hol gyorsítson, milyen dinamikával, és a zongorás próbán, mondjuk, ha azt mondja, hogy neki ez így kellemetlen, és jó az amit mond, akkor hagyom magam meggyőzni. Az ember fejéről nem esik le a korona. Ha egy szólamvezető hegedűs azt mondja, hogy próbáljuk meg ezt máshogyan játszani, és ha neki van igaza, akkor az is rendben van. Ez nem olyan társasjáték, ahol a cezarománia dönthet a karmester részéről. A karmester első az egyenlők között. A karmester ott van, és ő adja meg az alapot.

Mit hozott önnek 1974-ben az, hogy a Magyar Televízió nemzetközi karmester versenyén 2. helyzet lett? Azon felül – akkor cikkek ezt írták -, hogy elképesztően népszerű lett?

Nem zavart a népszerűség, és az embereket nem akartam elzavarni, ha autogramot kértek. De nem hagytam magam félrevezetni. Olyan sűrű feladatok jöttek ezután, amelyeket idővel alig bírtam beosztani. Azon kellett igyekeznem, hogy a tévés szereplések meg fotók mellett helyt tudjak állni. Nem volt könnyű, hirtelen bekerültem egy óriási óceánba, és mentőöveket vettem magam mellé.

Ezeket kitől kapta?

Én vallásos vagyok, felülről kaptam. Nagyon meg kellett kapaszkodnom akkor. A népszerűség olyan dolog, amit nem szabad visszautasítani, de csak meglovagolni sem lehet, mert az olyan, mintha az ágyút előlről tölti az ember, hogy hamarabb durranjon. Az nem visz messzire. A tévé nemcsak azt eredményezte számomra, hogy több volt a fellépés, hanem azt is, hogy nagyon sok mindent megismertem, kiszélesedett a repertoárom. 1974 más miatt is nagyon fontos, akkor született a legidősebb gyermekem.

Az interjú elején arról beszélt, hogy mennyi fellépése van, és az egész interjú alatt végig áradt az energia a mondanivalójából. Tényleg ilyen jól bírja? És, ha igen meddig még?

Ezt a jóisten fogja eldönteni. Amíg lábra tudok állni, és a kezemet fel tudom emelni, én ezt csinálni fogom. Én nem látom jelét, hogy fáradékony lennék. Jólesik persze hajnal egykor vagy kettőkor belezuhanni az ágyba egy koncert után, vagy, amikor befejezem a tanítást, egy kicsit megpihenni, de nagyon frissen tart lelkileg a népes családom is. Van öt gyermekem, tíz unokám, és egy-egy ünnep, húsvét vagy szilveszter, amikor a szűk családi körünkben 21-gyen vagyunk, és együtt dalolunk, azt nagyon nagy fedezetnek érzem, a hit megélése mellett.