Pásztor Erzsi beszél pályájáról, direktorok kegyeltjeiről, civil és szakmai örömökről, bánatokról

2018.06.17. 12:12

A Kossuth-díjas színésznőt a legszélesebb közönség az első hazai tévés szappanopera, a Szomszédok Janka nénijeként szerette meg. Ám pályafutását olyan nagy sikerű alakítások is fémjelzik, mint a Macskajáték Orbánnéja, a Bors néni címszerepe. Vagy éppen a Veri az ördög a feleségét című film Kajtárnéja, amelyért elnyerte az 1978-as Filmszemle legjobb színésznőjének járó díját. Pályáját a debreceni színháznál kezdte, a legtöbb időt Pécsett töltötte, utóbb tagja volt a budapesti Madách Színháznak is. Nyolcvankét éves korában is aktív, fellép a Játékszínben, a Turay Ida Színházban, a Karinthy Színházban. Az Origónak arról is beszél: soha nem helyezkedett; méltósággal viselte, ha mások kapták a neki való faladatokat. Mindemellett felidézi magánéletének sikereit, karcosabb szakaszait is.

Szokta említeni: kisgyereknek elég mufurc volt.

Mufurc? Zárkózott, undok, cvider. Gyakran ücsörögtem a fodrász édesanyám mellett a boltban, miközben lerítt rólam, hogy melyik vendégét utálom – csak úgy.

Pásztor Erzsi, Kossuth-, Jászai Mari- és Balázs Béla-díjas magyar színművésznő, érdemes művészFotó: Polyák Attila - Origo

Édesanyja hogyan kezelte a helyzetet?

Folyton mondta: „Erzsike, mi senkit sem utálhatunk, mosolyogj, mi ebből élünk.” Csodálatos asszony volt, remek előadókészséggel. Sokan csak azért ugrottak be hozzá, hogy dumáljanak vele. Azt is megtanultam tőle: miként lehet túlélni bizonyos helyzeteket. „Gyári lány” volt, ahogy nagyanyám is. Utóbbi alighanem a gyárigazgatótól esett meg, úgy született anyám. Nagyanyám tüdőbeteg lett, anyám még csak hároméves volt, amikor elvesztette. Akkor a még csak tizenhét éves, ám korától függetlenül egész életében nehéz természetű nagynéném fogadta magához. Iszonyatos szegénységben éltek, édesanyám az Egyesült Izzónál lett munkás, de többre vágyott. Megtanult ondolálni, esküvőkre, ünnepségekre járt a hétvégéken. Végül fodrászvizsgát tett, s már úgy gyűjtögette össze stafírungját a maga esküvőjére.

Melyet hosszú, boldog házasság követett?

Négy évig voltak együtt az apámmal. Pedig apukám is rendes ember volt: a Beszkártnál, a háború előtti fővárosi közlekedési vállalatnál kezdte a pályát kalauzként. Csak az volt a gond, hogy a szüleim egy házban laktak a keresztanyámmal, aki egyben anyám unokatestvére volt. Édesanyám is szép asszony volt, de a keresztanyám egyenesen gyönyörű. Apám össze is szűrte vele a levet. Származott ebből feszültség, de aztán mind jóban maradtak egymással. Sokat tanultam felmenőim viszonyaiból. Megértettem: a megbocsátás képessége megkönnyíti az életet. Aki folyton a haragját táplálja, az önmagát emészti fel.

Tudása színpadi figurák megformálásához is adalék lehet.

Mi az hogy! Mióta eszemet tudom, színész akartam lenni. Anyámnak volt színházbérlete – s amikor saját üzlete lett, a segédeknek, kollégáknak rendre színházjegyet adott jutalmul. A könyvek is fontos részei voltak újpesti otthonunknak. Színházban a János Vitézt láttam életemben először az Erkel elődjében, a Városiban. Nagy hatással volt rám.

Első színre lépése hol esett?

Onnan kezdem: anyám német óvodába adott, ahová rajtam kívül csak zsidó gyerekek jártak, mert a környékünkön leginkább az ő családjaikban volt fontos a műveltség. Apám persze fogta a fejét – közeledett a háború, kezdtek irdatlan törvények vonatkozni a zsidókra. Kérdezte anyámtól: biztos, hogy ez jó ötlet? Anyám nem tágított, én pedig abban az óvodába léptem először színre. Édesanyám varrta pongyolából a szép fellépőruhámat, amelyben kilibbentem a rivaldába. Már nem tudom, mit kellett volna előadnom, de annyi biztos: elakadt a szavam, néztem kicsit a közönséget, majd meghajoltam és távoztam.

 

Pásztor Erzsi készülődik fellépésére a Turay Ida Színház vendégjátéka előtt, a városligeti Vajdahunyadvárban 2012-benForrás: MTI/Bruzák Noémi

Azért ragadt önre valami az óvodában?

Lett ott egy eszes kis barátnőm, igazán finom família leánya. Édesapja ügyvéd volt, gyönyörű házban laktak. Sokszor küldték értem a cselédjüket: kérjen el anyámtól, hadd legyek náluk. Jelez valamit, hogy ennyire ragaszkodtak hozzám. Nyom nélkül tűntek el aztán, máig megkönnyezem, ha a környékükön járok.

Önök hol élték túl a háborús korszakot?

Szüleim válása után anyámmal egy szoba-konyhás lakásba kerültünk. Az ostrom alatt apám átvitt a szülei újpesti házába, annak pincéjében éltük át azokat a heteket. A háború után anyám intézett kettőnknek egy szétbombázott, de legalább kétszobás, s elvben összkomfortos lakást. Idővel rendbe hoztuk, azt cseréltük később háromszobásra, amikor anyám újra férjhez ment, és megszületett az öcsém is.

A színi pálya felé melyik volt a következő lépés?

Az elemi iskola felsőbb tagozatát és a középiskolát az újpesti Kanizsay Dorottya Gimnáziumban végeztem, ahol már szavalóversenyeket nyertem. Tizennégy éves voltam, amikor a szomszédos fiúiskola magyartanára, Zana Dezső színre vitte diákok egy csoportjával a Bánk bánt. Gertrudist alakítottam a produkcióban, amellyel beutaztuk a fél országot. A nagy siker után egyértelmű volt: érettségizve jelentkezem a Színművészetire.

Mivel készült?

Fogalmam sem volt róla, hogy mások versek, monológok garmadájával vágnak neki. Persze, az én fejemben is volt néhány költemény, de ha kérdezték, hogy mit tudok, minden fordulóban azt mondtam: Czuczor Gergely Falusi kislány Pesten című versét. Azt fújtam a harmadik körig: „Jaj be szép az a Pest, Istenem, beszép!/ S benne milyen úri, mily szelíd a nép!/”, satöbbi. Az ellenfényben nem láttam a bizottságot, de kihallottam a sötétből Básti Lajos kuncogását. A harmadik körben megkérdezték: „Énekelni tud?” Kapásból rázendítettem: „Varga Julcsa bő szoknyája huju-juju-jujuj/ Beakadt a csipkefába hoppodáréhophophop!” Szinetár Miklós operettosztályába kerültem. Ott kicsit megszeppentem.

Miért?

Osztálytársam lett például Gombár Judit, a későbbi jelmeztervező. Gyönyörű volt, ráadásul olyan okos, mint a nap. Gondoltam: hol vagyok én hozzá képest, vagy akár a többiek? Idővel rájöttem, hogy itt minden másképpen van. Judit az első rostán kipottyant közülünk.

Kik voltak a többiek?

Magda Gabi, aki a Szinkronvállalat színésztársulatától ment nyugdíjba. Vetró Margit, aki nagyon tehetséges volt, de a hatvanas évek végén disszidált. Szekeres Ilona, akinek volt valahonnan egy Vörös Diplomája, amúgy csepeli proletárlány volt, belőle akartak nagyágyút csinálni, de az nem jött össze. A fiúk: a Szinetárral egyidős Polgár Géza, aki vidéki színházaknál volt, Jászai-díjas lett, korán halt meg a nyolcvanas évek végén. Peczkay Endre, ő a vidéki évek után került a Gyerekszínházhoz, aztán Szekszárdon alapított német nyelvű színházat. Dégi István, aki épp olyan kiugró tehetség volt, mint az osztálytársból lett későbbi férjem, Holl István – mindketten meghaltak már. És velünk járt Király Levente is, aki mára a Nemzet Színésze lett. Összességében azért nem volt szerencsés csillagzatú társaság.

Ön még ma is szem előtt van.

Tudja, hogy van ez: az a legjobb színész, aki a legtovább él. Persze Szinetár Miklós nem erre alapozta a tanmenetet.

Gondoltam.

Osztályfőnökünk már a kisugárzásával sokat adott. És mindaz, amit már akkor tudott a szakmáról, olykor máig fogódzót jelent. Ehhez jön a humánuma, optimizmusa, törődése.

Konkrétumok?

Vizsgára készülve Dégi meg Holl egyszer összeestek az éhségtől egy próbán, miközben alabárdosként ácsorogtak. Az eset után Szinetár olykor kolbászokkal, oldalszalonnával tömte meg a kopott aktatáskáját, úgy jött az órára. A két fiút még a Bástya étterembe is befizette a vizsga előtt egy főzelékre, amely alá a pincérek mindig odacsempésztek egy szelet húst is. Szinetár tanársegédje, Bodor Tibor is atyánkként tekinteni ránk: Polgár Gézának még egy pár cipőt is vett, amikor felfigyelt rá, hogy amit hord, annak leválik a talpa. Szinetár diploma után mindnyájunknak a fülébe súgott valami útravalót is. Nekem azt: „Ha olyan rendezővel akadsz össze, akivel nem boldogulsz, akkor próbálj énekelni, vagy ha arra nincs mód, dobd fel azzal a helyzetet, hogy eszel valamit a színen”. Akkor persze azt gondoltam: miért akadnék össze ilyen rendezővel? 

Szinetár MiklósForrás: Fortepan/Kotnyek Antal

Felteszem, csak összeakadt.

Nem telt sok időbe, amikor friss diplomásként máris bekerültem egy borzalmas szovjet műbe. A rendezőnek ötlete sem volt, mit lehetne kezdeni a darabbal, a figurákkal. Azt találtam ki: a saját se hús, se hal irodai karakteremet kiegészítem egy ötliteres lekvárosüveggel, illetve elhelyeztem egyet a fiókba is - a közönség legalább a nyalakodásaimon jókat mulatott. Olykor a kollégák is.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!

Előző
Következő