Magyarországnak saját illata van

2018.09.22. 13:57

A magyarországi rendezései teljesen megváltoztatták az életét. Fogalma sincs, hogy mi történt vele, csak azt tudja: van valami különleges a magyar színészekben és Magyarországban. Viktor Rizsakov, világhírű, Sztanyiszlavszkij-díjas orosz rendező, színészpedagógus évek óta rendszeresen jár vissza Magyarországra. Először 2007-ben, Vidnyánszky Attila meghívására rendezte meg Osztrovszkij Vihar című előadását. Azóta színpadra vitte már egyebek mellett az Illúziókat, aztán – szintén Debrecenben – a sokszoros díjnyertes Fodrásznőt, amit azóta a Nemzeti Színházban játszanak változatlan nagy sikerrel, és két éve a Nemzetiben a Részegeket. Most az Álomgyár (Dreamworks) című Ivan Viripajev-darabot rendezi a Nemzetiben. Már zajlanak a próbák, október 2-án lesz az előadás premierje. Az egyik próba szünetében Vági Barbara beszélgetett a világhírű rendezővel.

Éppen az Álomgyár (Dreamworks) című Viripajev-darabot próbálja, amelyet október elején mutatnak be a Nemzeti Színházban. A darab az örök és egyszerű emberi értékeket – házasság, szeretet, család – mutatja be, hollywoodi filmek nyelvezetébe ágyazva. Mi az üzenete ennek a megjelenítésnek?

Először is nézzük meg, mit értünk azon, hogy Hollywood. A hollywoodi világ valamiféle álom, vagy inkább vágyálom, a boldogság egyfajta elképzelése, amelyet bármilyen alkotó ember elérhet.

Viktor RizsakovFotó: Talán Csaba

A néző – aki ezeket a hollywoodi filmeket szereti – azt érezheti, hogy az átlagos ember álmai is beteljesülhetnek, Hamupipőke hercegnővé válhat. Az emberekben kialakulhat egy illúzió. Ez a képzet leginkább a hollywoodi filmiparhoz kapcsolódik, mintha ők szándékosan alakítanák a sorsunkat. Ezek a sztereotípiák megjelennek a divatban, a stílusban, a szépség hajszolása kapcsán, a formákban, a beszédben. Mind az amerikai, hollywoodi filmekből jönnek át. Mintha ezek a kulturális kódok erre a filmiparra alapulnának. Sitcomok, Talkshow-k és hasonló sorozatok – mintha létezne egy világméretű franchise a világban, amely ezeket terjesztené. Az illúzióteremtést. Amíg az emberek ezeket a filmeket, sorozatokat, talkshow-kat nézik, elbódulnak a színes, látványos, rikító csillogástól, és lényegében elfelejtik arra az egy-két órára a saját életüket. Nem a realitásban léteznek, hanem egy elképzelt, virtuális életben. A reklámipar is egyébként pont ezt támogatja, ezt a vonalat viszi tovább. A mai világból egy reklámképet alakít ki. Manapság minden, amit csinálunk, a fogyasztói társadalom terméke. Elborított minket a fogyasztói világ. Az Álomgyár című darab ezeket a hollywoodi filmeket tekinti mintának, iróniával, és azzal az igyekezettel, hogy kilépjünk ebből a fogyasztói szemléletből, és megfogalmazzuk a legfontosabb szavakat, érzelmeket. Hogy a talmi csillogás mögött felderengjen az igazi fény.

Fotó: Talán Csaba

A darab Hollywoodot gúnyolja, vagy inkább az emberek viselkedését?

Nyilván nem tudjuk nevetségessé tenni Hollywoodot, hanem inkább saját magunkat állítjuk görbe tükör elé. A hollywoodi nyelvezetet azért használjuk az előadásban, mert ezen keresztül a néző talán könnyebben befogadja a darab üzenetét. Ahhoz, hogy a fontos szavak elhangozzanak, és eljussanak a nézőhöz, szükséges, hogy felismerhető intonációkat halljanak, az ismert filmek, tévés hősök, reklámok hangján szólaljanak meg.

Fotó: Talán Csaba

Moszkvában már megrendezte ezt a darabot. A Nemzeti Színház Álomgyára miben lesz más?

Ez egy új feldolgozás, újabb kísérlet a részemről, hogy a darab szövegét tisztázzam, megértsem. A legfőbb motiváció számomra az volt, hogy Moszkvában nem sikerült annyira jól értelmeznem a szöveget, mint amennyire szerettem volna. Nem tudtam megfejteni teljes mértékben. A Nemzeti Színház társulata – amellyel évek óta együtt dolgozom – reményt ad számomra, hogy együtt, közösen ki tudjuk nyitni a szöveget, értelmezzük igazi mélységében. A színház színészeivel van valami kölcsönös megértés közöttünk. Más nyelvet beszélünk ugyan, mégis úgy érzem, valami összeköt minket – sok esetben közös a történetünk. Ez egy kísérlet arra, hogy közösen létrehozzunk egy saját, ideális színházat. A főbb szerepekben többek között Szűcs Nellit, Trill Zsoltot, Kristán Attilát és Tóth Lászlót láthatják a nézők. Hosszabb ideje dolgozom együtt velük, szinte az összes előadásban, amelyet rendeztem, ők szerepeltek.

Fotó: Talán Csaba

Két éve nagy sikerrel mutatta be Ivan Viripajev másik darabját, a Részegeket is a Nemzeti Színházban. Milyen kapcsolatban van Viripajevvel?

Az életünk, a színház, és – bármennyire is patetikusnak hangzik – az, hogy változtatni tudjunk a saját világunkon, amiben élünk. Ezek kötnek össze minket. Tudatosabbá, érdekesebbé, valódibbá szeretnénk tenni a világunkat. Azt szeretnénk, ha olyanná válna, amelyben nem félünk feltenni a legnehezebb kérdéseket, amelyekre nyilvánosan keressük a választ. Hiszen a mi szakmánk nyilvános. A közönség elé visszük ezeket az őszinte válaszokat, így mások számára is láthatóvá tesszük.

Fotó: Talán Csaba

Viripajevvel elindított egy művészeti mozgalmat, amelynek „Kiszlorod”, azaz Oxigén a neve. Ez a mozgalom erről szól? Egy másféle színházi nyelvről?

Talán igen. Valamikor, bolondozva Oxigénnek neveztük el a művészeti irányzatunkat. Valóban, ez egy más nyelv. A színház olyan művészet, ahol fontos, spirituális, szellemi kommunikáció zajlik. Azért járnak az emberek színházba, hogy fontos információt kapjanak, amely teljesen különbözik a szórakoztató jellegű show-biznisztől. A színház egy különleges hely. Persze, ahogyan az idő halad, úgy nekünk is minden alkalommal újabb nyelvet kell találnunk. Én ezt úgy nevezném: újfajta őszinteség. Minden időben változik, hogy hogyan lehet becsületesen, őszintén beszélni. Mondok egy példát. Ha ma valakinek azt mondom: szeretlek, hogyan lehet ugyanilyen őszinteséggel, ugyanezzel a szóval kifejezni ugyanezt az érzést egy hét múlva, úgy, mintha először mondanám? Azt gondolom, hogy úgy lehet, ha saját magunkra próbálunk új szemmel nézni. Ehhez persze az is szükséges, hogy lássuk a körülöttünk zajló világot minden megnyilvánulási formájában.

Fotó: Talán Csaba

Azt nyilatkozta egyszer egy interjúban, hogy a rendezéseiben azt szeretné elérni, hogy a közönség ne külső szemlélője legyen az előadásnak, ne „kukucskáljon”, hanem a néző az agyában, szívében, lelkében átélje a darabot, belülről jelenjen meg a történet. Ilyen volt a Részegek, például. Hasonló lesz az Álomgyár is?

Valószínűleg igen. Ez a két előadás alkotói pályám hasonló periódusához tartozik. A Részegekben is, és az Álomgyárban is filmes technikákat használok. Azt szeretném, hogy az előadás a néző fejében szülessen meg, ne a színpadon. Fontos, hogy közvetlen kontaktusban legyünk a nézőkkel, hogy megértsék, meghallják a történetet, amit el szeretnénk mondani, és részévé váljanak.

Fotó: Talán Csaba

Először 2007-ben rendezett Magyarországon, Osztrovszkij Vihar című darabját mutatta be Vidnyánszky Attila meghívására a debreceni Csokonai Színházban. Egy későbbi interjúban azt nyilatkozta, hogy ez mérföldkő volt az ön életében. Mit adott önnek ez az első magyarországi rendezés, és az utána következő időszak?

Ez egy nagyon nehéz kérdés – magam is próbálok választ keresni erre. Amikor először jöttem Magyarországra, nem éreztem, hogy ez különleges munka lenne. Dolgoztam már korábban több európai színházban, különböző társulatokkal. Azt gondoltam, hogy egy újabb külföldi rendezés, sajátos kulturális közeg, más nyelv, érdekes feladat. Aztán úgy alakult, hogy az összes európai munkám közül a magyar színház változtatta meg teljesen az életemet. Fogalmam sincs, hogy mi történt velem. Van valami egészen különleges a színészekben és az országban is. Magyarországnak például saját illata van. Amint kilépek a repülőgépből, azonnal érzem. Semmivel nem téveszthető össze ez az illat. Nem tudom, hogyan magyarázzam, hogy megértse. 2009-ben vagy 2010-ben, amikor éppen valamelyik darabomat próbáltuk Magyarországon, eljutottam egy magyar lakodalomba. Kétszáz vendég ünnepelte az ifjú párt. Hatalmas esemény volt. Ez az esküvő olyan volt, mintha egy óriási performanszon vettem volna részt, amely erről az országról mesél. Volt zene, színház, verseket mondtak, játékok is voltak és rítusok, folklór, kortárs tánc, gasztronómia, magyar konyha, szóval, a teljes művészeti paletta felsorakozott. Megmutatta nekem Magyarországot a teljes sokszínűségében. Ez a lakodalom rámutatott arra, hogy Magyarországon mennyire meg tudott maradni a kulturális kód a történelmével együtt, beágyazva a mai életbe. Megértettem, hogy mennyire fontos az értékekkel szembeni konzervativizmus, pontosabban a hagyományőrzés, mennyire lényeges az, hogy az élet alapja a család, az idősek tisztelete, az egymás iránti felelősség, hogy nemcsak arról szól a házasság, hogy minél szebben éljük le az életünket, hanem arról is, hogy áldozni is kell egymás és a gyerekeink érdekében. Nálunk ilyen már nincs, ez elveszett. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy nálunk rosszabb, csak ez a teljes kép nálunk már nem annyira található meg. Lehet, hogy ezt csak saját magamnak találtam ki, hogy csak én látom ezt itt, Magyarországon, de ezt érzem, sőt, azt látom, hogy fejlődik. Visszatérve a magyarországi rendezéseimhez: nem arról van szó, hogy itt nekem könnyen adódik a lehetőség. Egyáltalán nem. Pont ellenkezőleg. Minden alkalommal azt mondom: ez az utolsó rendezés. Aztán eltelik egy kis idő, és azt érzem, nem tudok meglenni anélkül, hogy újra Magyarországon dolgozzak. Szervezni kezdem az utazásomat, tárgyalok a Nemzeti Színházzal, történeteket javaslok, aztán azon kapom magam, hogy újra itt vagyok. Az évek során valahogy úgy alakult, hogy az életem egy része ide köt. Itt zajlik. Boldog vagyok, ha látom, hogy a fiatal tanítványaim felnőnek, aztán elhozom őket Magyarországra a nyári kurzusra, amelyet Vidnyánszky Attilával hoztunk létre 7 évvel ezelőtt, és ők is „beavatódnak” a magyar világba, megérzik, megértik, amit mindig mondok nekik. Öröm látni, hogy már ők is tudják, miről beszélek, amikor Magyarországról van szó. A fiatal társulatommal egyébként most ifj. Vidnyánszky Attila rendezett egy előadást. Hét éve együtt kezdtek el tanulni, most felnőttek, 25 évesek, kialakult a saját világuk, a saját maguk közössége, tovább visznek egy kulturális örökséget, olyan világot fogadtak magukba, amely őket szebbé, többé teszi. Nagyon boldog vagyok, hogy ezt meg tudom osztani velük. És mivel azt látom, hogy számukra is fontossá vált a közös munka, így azt gondolom, nem vagyok őrült, nemcsak az én fantáziámban ilyen különleges ez az ország, hanem ez egy valós dolog Magyarországgal kapcsolatban.

Fotó: Talán Csaba

Fiatalokról, tanítványokról, kulturális örökségről beszélt. Amikor őket nézi, mit gondol: változott a színház mondjuk az elmúlt 20 évben? És ha igen, az értékek is változtak, vagy azok ugyanazok?

Mindig vannak hamis értékek, amelyek nemzedékről nemzedékre a fiatalokat kísértésbe hozzák. Ezeket mindannyian átéljük, megtapasztaljuk, aztán egy idő után rájövünk, hogy fiktív értékek. Ez természetes folyamat minden nemzedék, minden színházi korszak számára. De az a kritérium, hogy a színházban van az élet és az igazság, az megmarad. Ezért megy a néző oda. Ezernyi kritikus vitázhat arról, hogy van-e bármilyen új színházi jelenség, vagy nincs, de egy biztos: a néző oda megy, ahol valami igazat érez. Lehetnek különböző diskurzusok arról, hogy melyik színház az igaz, és melyik nem, de a nézőket nem lehet becsapni. A közönség az élet igazi leheletét akarja megérezni a teátrumban. A színház az a hely, ahol a szabadság szférája megmaradhat, megőrizhető. Az a hely, ahol az ember szerethet, boldog lehet, még akkor is, ha a valóság ezt nem engedhetné meg. Ahogyan Nietzsche mondta: azért van a művészet, hogy az igazságba ne haljunk bele. A valóság, a reális élet annyira eltorzult általunk, lényegében mutáns lett, hogy a színházban lehet talán megőrizni az ideális teret, ahol az ember önmaga tud lenni.