Egyéniségek futószalagon, avagy a III. Marton Maratonról

2018.09.25. 13:45

ÓKOVÁCS SZERINT AZ OPERA – 2/91. levélária

 

Kedves Tatjána Néném!

 

Nagyon kényelmes dolog ám a zeneakadémiai zsűriben csücsülni, és megszemlélni a világ énekesfelhozatalát, hogy nézni is tereh... Most, a hatodik évben, a harmadik versenyen értünk oda, hogy a jelentkezők színvonala méltó lett ahhoz a nívóhoz, amelyet Marton Éva, a XX. század legjelentősebb magyar operaénekesnője évtizedeken át képviselt.

Örülök ám nagyon, hogy eljött a döntőre: valahogy mindig úgy alakul, hogy a 13 legjobb közé két jelöltem nem kerül be, és ezzel a többiek is így vannak. Ez viszont azt is jelenti, hogy a versenyzők „esszenciája” közmegegyezésen alapul, igazi vitát most se kellett folytatni. Nem tudom, a közönség miként látta, hisz ehhez csak az egyetlen közönségdíj ad némi támaszt, amelyet viszont ugyanaz a mexikói srác kapott, aki tőlünk is a III. Marton Éva Nemzetközi Énekverseny Nagydíját. Galeano Salast halljuk majd az Operában, miként két hölgyet is a döntősök közül (Iuliia Muzychenko, Anna Shapovalova), és természetesen Ádám Zsuzsannát is, aki már tavaly, a vígszínházi Verdi-rekviemünk szoprán szólistája volt, és most majd a Gioconda címszerepét is betanulja a premier-szereposztás mögött.

Igaz, a Zeneakadémia Solti-terme (leánykori nevén: Kisterem) akusztikailag átesett a ló túloldalára – régen rettegtünk tőle, úgy szívta a hangot, most meg akkorát dob rajta, hogy megsüketülünk –, de néhány perc (és néhány év) után már tudunk különbséget tenni az indulók között. Biztosan túl kemény, ahogy a mondat szól: valójában az első sor után tudni, ki áll a színpadon, milyen tehetséggel, milyen felkészültséggel, mekkora ambícióval. Sőt, néha az első lélegzetvétel vagy a zongorabevezető alatti magatartás mutatja már a lényeget. És persze, nagyon ritkán nem így van, aki az elején elfogódott, bemelegszik, és olyan is előfordul, hogy a sikerszámát magabiztosan letudott énekes a második forduló kevésbé kidolgozott műsorában halvány árnyéka lesz korábbi önmagának. Ezen a szinten a beteges, represszív izgalom már nem engedett, a versenyló adrenalinfújtatása viszont követelmény.

Marton ÉvaFotó: Emmer László

És nem lehet hibázni. Egy-egy szorosra sikeredett magasság vagy elfogyó levegőjű frázis, hamisan intonált tartott hang után látom, hogy a zsűrisorban egyszerre mozdulunk, sercegnek a tollak, pedig nem hibakeresés a dolgunk. Csakhogy furák vagyunk ám, az éneklés és a zene bolondjai: ha szabad torokkal, jól fedve, hosszú, moccanatlan ívvel felszerelt valaki, azt az ember élvezni szokta. Csak nézi, drukkol neki, mosolyog, rátapad. Nem hinném, hogy a többiek ne pont így lennének vele. Én biztosan inkább a hibákat felejteném el, ezért felírom azokat, hogy tudjam, a sorrendnél mit miért akarok tenni.

És itt a Liszt-rejtély. Marton Éva nem tágít, kezdettől ragaszkodik ehhez. Igaz, az ő versenyén, de Liszt Akadémiáján vagyunk, Liszt-dal legyen a belépő! A legnagyobb magyar zeneszerző dalkincse annál sokkal bővebb, hogy mindössze öt opuszából válasszon mindenki, néha egy-egy verzió is elénk kerül, mert Liszt nem ritkán többször is nekifutott az őt izgató verseknek. De Liszttől félnek, egyáltalán: a német daltól, a Liedtől félnek az operisták, márpedig a Marton-verseny par excellence operaverseny. Legtöbben a három Petrarca-szonett valamelyikét hozzák, azok olasz szövegűek, széles a menzúrájuk (de melyik Liszté nem az?!), áriaként is felfoghatók. Mások a két legszebb francia dalt választják, és csak néhányan mernek német szövegűvel kiállni – abban nincs is sok köszönet. Cinikusan arra is gondolok, különdíj kéne annak, aki a legkevésbé felismerhető módon képes elénekelni a Bízni, majd sírni kezdettel ismert Goethe-lied „Himmelhoch jauchzend” fordulatát. Pedig szláv vagy távol-keleti artikulációs bázissal a (Himmel-)Hochdeutsch, akarom mondani, a Bühnendeutsch nagyon nem egyszerű. Érdekes, az igazán tehetségesek mégis képesek rá, erre is. Aztán vicces, amikor a legrövidebb dalok kerülnek elő: csakhogy ezeket a trükköket mi is ismerjük ám, a Vergiftet sind meine Lieder c. kis opuszt anno én is időhiány miatt választottam egy vizsgára, és csodák csodája, a mai versenyzők is kiszúrják...

Fotó: martoncompetion.hu/Mohai Balázs

Ugyanakkor: Néném, valóban mennyei pillanat, amikor az ember valódi tehetséget hall. Liszthez kötődik a kivételes pillanat. Marton Éva az első körben tiltotta a tapsot, túl hosszú volt így is a forduló, van, aki táborral jön, más meg tök egyedül, ne lejtsen a pálya. És ezt számon is kéri a művésznő az érdeklődő, szépszámú közönségen. Aztán – megannyi szép Loreley, Freudvoll und Leidvoll után – színpadra lép egy kissé köpcös, mellényes fiú, mosolyogva. A 104. Petrarcát énekli, Pace non trovo, nem lelek nyugalmat. Az alapeset valósul meg, de nemcsak bennünk, az egész terem a széktámlához szegeződik. Amikor a hosszú, nehéz dal utolsó akkordja is elhal, Marton Éva hatalmas szava hallik: „Hölgyeim és Uraim, most engedjék meg nekem, hogy kivételt tegyek. Mert ez a Liszt-dal, ez az előadás megérdemli. Tapsolok.” És felzúg a terem, lent az ősz üstökű, fekete öves zenerajongók, fenn a szertelen, de most megigézett zeneakadémisták. Mi meg, akik már láttunk karón varjút, azt gondoljuk, megvan a nagydíjas. Salas nyer majd, és Salas nyer is.

Fotó: Zeneakadémia/Mudra László

Néha ilyen egyszerű, máskor meg nem ennyire. Hál' Isten, van két magyar is a döntőben, egyikük nagy operakarriert is befuthat – de csak ott a kérdés Nénémben is, hol van Nyugat-Európa? És hol van még több magyar? A válasz szerintem annyi: ott jönnek le a futószalagról a komoly „hangszerrel” megáldott, jól kiképzett énekesek, ahol a merítés nagy. Még jó mesterek is ott keletkeznek. És hol nagy a merítés? Ahol van még becsülete a huzamos munkának, az áldozatnak, hisz az éneklés 10 év kemény munka, amellé semmi sem fér, ha az ember az irodalmát is meg akarja tanulni, érteni. És ahol kitörési pont a zenei karrier. Így esett a mai énekesműhelyek súlypontja a Kelet-Európai síkságra, Belső-Ázsiára és a Távol-Keletre. Jönnek az oroszok, ukránok, beloruszok, mongolok, kazahok, kínaiak és koreaiak. Tehetségesek, mutatósak, zeneileg bicegősek néha, de majd ebben is feljönnek.

Azt szeretném, hogy mi is kapjunk észbe. Ha csökken a konzik száma (épp most szűnt meg a veszprémi), ha egyre kevesebb gimnazista fiatal tanul magánéneket zeneiskolákban, úgy járhatunk, mint a klasszikus balettel, ahol már látjuk, hogy az iskolaalapítástól, a széles merítés létrehozásától minimum 10 év telik majd el, mire a képzés ki tudja szolgálni a mi Nemzeti Balettünket. Ébresztő tehát, az Opera az Eiffelben majd stúdiót alapít, de az, ugyebár, csak posztgraduális képzés lehet. A magyar operaéneklés nagy múltú, szép törzsökű fa, a Marton-verseny mutatja lehetséges eredményeit, de csökkenő életerejét is. Rajta kell lennünk, hogy ne sorvadjon el. De erről majd a következő hetekben írok, mert van itt még valami, amivel az Opera készül, az egész ország és a valódi mindennapos éneklés számára...

Addig is a régi kívánság, „zsdu átvétá, kák szálávej létá”!

Szilveszter

2018. szeptember 25. Budapest