Banálissá lesajnálható, ám valamennyiünkben létező kérdések ezek, igazi megoldás nélkül – csak hát itt kevés a fordulat, kevés a helyszínváltás, önmagában ez a „színmű" nem állna meg a lábán. De nem is kell, hisz itt van a legnagyobb oroszok egyike, Pjotr Iljics Csajkovszkij, aki rengeteg kiváló – és csak nagyon kevés töltelék- – táncot komponál a darabba, amelynek semmi más célja nem lehet, semmint obligát hangulatok mentén bemutatni a művészek egyéni képességeit, a koreográfus és a balettkar virtuozitását kihasználni a hármas, négyes, ötös vagy hatos karakterpercekben, tömegjelenetekben pedig szemet gyönyörködtetni a térformákkal.
A képre kattintva galéria nyílik!
A hattyúk megérkezése, jellegzetes, átvetett csuklójú várakozó póza, a négy kishattyú összekapaszkodott, istenkísértés-szerű koncentrációt és könnyedséget igénylő száma, a Herceg hosszú várakozások utáni variációi és kettősei, mint az igazán jó operák slágerei, gördülnek egymás után, arról nem is szólva, micsoda lehetőség egy prímabalerina számára ugyanazon este ugyanazon hősnő személyiségének két ellentétes tartalmát eltáncolni.
Ez a feladat ma a Magyar Nemzeti Balettban egyértelműen Tatiana Melniké. Ő akkor is táncol, amikor meg sem moccan, és egészen kevés eszközzel is képes jól elválasztani, mikor, kinek a bőrébe bújik. Nincs túlspilázott mimika, ebben a Rudi van Dantzig-verzióban eleve kevés a pantomim, csak a legszükségesebb pontokon mutogatják a mondanivalójukat a táncosok, és ez nekem például az ízlésem szerint való, hisz nem valamilyen kommersz jelnyelvért ülünk be, hanem a tánc kódjaiból kívánjuk megérteni, mi és miért történik. Tánya finom lénye persze, Fekete hattyúként sem vált át gyökeresen másba – nézetem szerint lényege is ez az átlényegülésnek, tehát bizonyos pontokon kell változni, ahogy a folyton vérnősző és bosszúálló tekintettel flangáló Jago is azonnal lebuktatná magát –, de pillantásából, mozdulatainak parancsolóbb rezdüléseiből érezni a személyiség másik oldalát, amelyet a Hold örökké sötét túlsó felével szemben most okunk és lehetőségünk nyílik megcsodálni.
És amikor sok és nehéz szólóinak egyikében egyetlen szempillantásra az esendő balerina mosolya fut át az arcán, tudom, mert immár évek óta jól vagyok informálva: a következő variációban még rá is fog tenni egy lapáttal, hisz ezért van ő legelöl ma a sorban. Így is lesz: két perccel később már nem lehet számolni a tourjait, amelyek úgy mutatnak még erősebb művészt, hogy nem tűnnek csakazértis-mutatványnak. Így vesznek hát egymáson revansot holmi hattyúidentitások...
A kar ma este leginkább a lányokat jelenti: 18 hajszálra szinte ugyanolyan gyönyörű lány és még négy mutatja meg Amerikának, hogy habár nemzetközi társulattal, de magyar műhelyben, magyar mesterekkel világszínvonal ugyanúgy elérhető. Tenném hozzá: a források töredékével, bezárt Operaház mellett is, de minek beszélnék erről? 1.800 hujjogó és vadul tapsoló néző előtt aztán nem kell magyarázkodni. A zenekar is akkora ünneplést kap, amekkora idehaza ritka, egy sorral előttem David Nimrod Pfeffer, a Met asszisztens karmestere hangosan bravózik, Alex Dimceski hegedűjével a színpadon köszöni meg a figyelmet, együtt Kocsár Balázzsal, akinek vagy harmincféle kezdő- és zárópóz feljegyzése is a feladata volt ma, nemcsak a vezénylés.
Leblanc Gergely Hercegét szándékosan hagytam a végére. Solymosi Tamás bizonyára joggal aggódik, hogy szólistáit amerikai társulatok most elcsábíthatják. Nem lennék meglepve, ha az Opera Gerijét is unszolnák, mégis nagyon meglepődnék, ha kötélnek állna. Nem állom meg, hogy a szintén előttem tapsoló Rost Andreának ne súgjam oda: Csonka Zsuzsi (szoprán kollégánk, Geri édesanyja) aztán igazán büszke lehet a fiára! Jóképű, tehetséges, szorgalmas, rendes, szerény és még mindig nagyon fiatal! És hű a hazájához! Leblanc Gergely mintha meg sem izzadna ma, hatalmasakat ugrik, mondom is neki a backstage-ben, néha úgy tűnt, nem is fog átbillenni az ugrása, egyszerűen lelassul és fennmarad a levegőben. Geri válasza: néhány ezer óra átbillenése benne van abban, hogy úgy tűnjön néha, mintha nem lenne gravitáció.
Félórával később már mindenki hazafelé tart, mert az amerikai ováció bár tényleg nagy, a függöny valahányadik leeresztésével mintha elvágták volna, úgy tűnik el, hányszor megfigyeltem már a Metben is... Utunk vissza a szállodához egy jobbfajta ábécé mellett visz el. Tudom, nem vagyunk tipikusak, a párizsi és a New York-i intendáns kolléga biztos nem szatyrozna itt a sötétben, de ahogy a fél társulat, a Herceg is bent nézegeti a salátákat és a kólákat, még erősen kipirulva. Jólesik rajta számon kérnem saját magát: - Geri, az ilyenféle sztárok nem járnak ábécébe előadás után, hanem leküldenek valakit, ha nagyon muszáj! Leblanc Gergely mögött ekkor Solymosi Tamás, New York, Amszterdam, Bécs, Budapest és még ki tudja, hány másik nagyváros nemrégi csillaga, mai balettigazgatónk tűnik fel a maga szatyraival, és alázatos arccal, összecsapott bokával azonnal beszáll: - Geri, mondd, mit hozhatok neked?
Hát így megy ez. És büszke vagyok rájuk, mindnyájukra, ezért is – ebben a drága, nekünk megfizethetetlen városban, ahol a siker, amelyet szintén nem adtak ingyen, mégis ilyen fokon érhetett el minket.
2018. november 8. New York
Ókovács Szilveszter