Annyira szerette a szépet a színházigazgató, hogy szépségkirálynőt vett el

2019.01.03. 10:06

Nehéz egy legenda utódjának lenni, főleg akkor, ha nehezebb körülmények között kell dolgozni, mint azt az előd tette. Ditrói Mór a Vígszínházat fennállásának első húsz évében vezette, amely időszak alatt a történelmi és társadalmi körülmények keveset változtak. Jób Dániel 1909-ben rendezett először a Vígszínházban, és 1948-ban utoljára: ez idő alatt minden megváltozott, ami csak megváltozhatott. 1921-től 1939-ig volt vezető, de az ő két évtizede alatt sokkal nagyobb hullámverésben kellett kormányozni a Vígszínház hajóját. Jób Dániel személyes érdeme, hogy bármilyen külső problémák veszélyeztették, megőrizte a Vígszínház működésének folyamatosságát és színvonalát. Aztán a második világháború után tett még egy Don Quijote-i kísérletet a Vígszínház feltámasztására, mert nem tudta, hogy ennek esélye sincsen.

A színháztörténet korábbi évszázadaiban az volt az általános, hogy a legjobb képességű színészek vezették a társulatokat, és főszerepeket játszva belülről irányították a többi színész munkáját az előadásban. Például Molière egyszerre volt főszerepeket játszó színész, rendező, drámaíró és társulatvezető. Tulajdonképpen fel sem merült, hogy szétválasztható lenne különféle területekre, amivel ő foglalkozik. Színházat csinált, és mások ebben beosztottjaiként segítették. A 19. században elindult egy folyamat, amelynek köszönhetően a 20. században a színház önálló művészeti ággá vált. Elkezdett emelkedni az elvárás a színházi előadások kidolgozottsága, megkomponáltsága iránt, ezzel egyre több munka volt. Kialakult a rendező mint önálló szakma, aki kívülről, az egészre rálátva irányítja a munkát. Rendezőket csak a 20. században kezdtek el iskolában képezni. A 19. század és a 20. fordulójának nagy rendezői színészként kezdték a pályájukat, aztán gyakran előfordult, hogy idővel végleg búcsút vettek a színpadi szerepléstől, mert nem maradt rá energiájuk, idejük. A magyar színháztörténet kiemelkedő színigazgatói közül ilyen volt Paulay Ede, Ditrói Mór vagy Janovics Jenő is. Aztán Jób Dániel (1880–1955) és más kortársai, például Beöthy László személyével megjelentek azok a színházi vezetők, akik sohasem voltak színészek. Vagy bölcsészkaron tanultak, vagy újságíróból lettek színházi emberek.

A Vígszínház egykorForrás: Pinterest

Jób Dániel is azok közé a fiatalemberek közé tartozott, akik tele becsvággyal érkeztek meg Budapestre, ő például Aradról és újságíróként elkezdte végigjárni a ranglétrát. Már húszéves korában megjelentek színikritikái. Tárcákat, novellákat is publikált, utóbbiak kötetben is megjelentek. Kilenc év alatt azt érte el mint újságíró, hogy a Vígszínház vezetői nem ellenségként tekintettek rá, hanem szakemberként. Hiszen, mint kritikus, cikkről cikkre számot adott a fejlődéséről, hogy érti a színházi működés alapelveit, kellően művelt, és nem csak a magyar színházak munkáját illetően tájékozott. Amikor Ditrói Mór képezni kezdte, akkor még a Vígszínház költségén tanulmányutakra is elküldte. Ditrói úgy dolgozott művészeti vezetőként, ahogy később Jób Dániel is. Intenzíven részt vett a darab kiválasztásában, a szövegkönyv véglegesítésében, a szerepek kiosztásában, a díszletterv elfogadásában. Az egész előadásra vonatkozó általános instrukciókkal látta el beosztott rendezőjét, aki „felrakta” az előadást a színpadra. Amikor az előadás többé-kevésbé állt a lábán, akkor jelent meg újra a próbákon a művészeti vezető: korrigált és véglegesített. Nem szabad elfelejteni, hogy ami akkori viszonyok között sok próbaidőnek számított, annál lényegesen több időt szánnak a mai színházak egy-egy előadás próbáira. Bár ezt nem kilóra mérik, az sem mindegy, hogy milyen hatékony egy próbafolyamat. Ditrói Mór vagy Jób Dániel tekintélyét pontosan az adta, hogy újra meg újra bizonyították, hogy képesek pontosan lokalizálni és megoldani a problémákat egy előadásban. Mesélik a korszak sztárrendezőjéről, Max Reinhardtról, de Ditrói Mórról és Jób Dánielről is, hogy ugyanúgy dolgoztak, ha már folyamatában működő előadást néztek meg. Hogy volt egy fontos gesztusuk: nem a nézőtér közepéről kiabáltak oda instrukciókat, ha megállították a jelenetet, hanem felpattantak és odamentek a színpadhoz. Testközelben, emberi hangon tanácskoztak a színészekkel.

Jób Dániel Hegedűs Tiborral, akit 1927-ben szerződtetett rendezőnekForrás: oszk.hu

Jób Dániel tizenkét éven keresztül volt beosztott rendező, aki a teljes próbafolyamatot végigcsinálja. Miután művészeti vezető lett, csak a kiemelten fontos produkcióknál volt ő a rendező. Hasznosabbnak tartotta, hogy az egész Vígszínházat tekintse az ő alkotásának, ezzel teljenek a napjai. Természetesen mindig tudta, hogy mi történik a házban. Tudták, hogy lehet rá számítani. Ezt jelzi ez a bizonyos odagyaloglás is a színpadhoz: jövök, segítek. A tömegmédia nagy bűne, hogy a színházi és a filmrendezőket hisztérikus félőrülteknek ábrázolja. Persze a konfliktus ábrázolható drámaian, a meghitt, nyugodt légköre az alkotásnak nem. De ha annyit veszekednének a valóságos színházakban, mint a filmbeliekben, soha nem készülne el egy előadás sem. Jób Dániel elegánsan öltözködő és elegánsan viselkedő ember volt. A Vígszínház előcsarnokában található szobra is jellegzetes csokornyakkendőjével örökíti meg. Felette állt a színház intrikáktól sem mentes világának: a minőség és a teljesítmény számított nála, a kritikai érzéke ugyanolyan jó maradt, mint amiért a fiatal újságírót Ditrói Mór kiválasztotta annak idején. Persze temperamentumos művészekkel is meg kellett tanulnia bánni, rohamaiknak keményen ellenállni. Egy színházban mindenki mindig elégedetlen: miért nem kap több és jobb szerepet, ha megkapja, akkor miért nem fizetik meg jobban érte. Jób Dánielről leperegtek a szemrehányások. Persze ő művészeti vezető volt, és szerencséjére rátermett menedzsert kapott maga mellé, ha nem is voltak olyan ideális páros, mint Faludi Gábor és Ditrói Mór.

A Vígszínház nézőtere a színpad felől – a legutóbbi felújításkor igyekeztek helyreállítani az eredeti eleganciátForrás: vigszinhaz.hu

Faludi Gábor (1846–1932) ötvenévesen építette fel a Vígszínházat. Ennek 25. évfordulóját és a maga hetvenötödik születésnapját fényesen megünnepelte, szó sem esett arról, hogy változást tervez. Mindenkit meglepett vele, hogy egyik napról a másikra eladta a Vígszínházat. 1917-ben Faludi még új vállalkozásba fogott. 1911-ben építette egy részvénytársaság a mai Erkel Színház épületét, de hamar kiderült róla, hogy megalomán elképzelés volt egy ekkora befogadóképességű intézménnyel megjelenni Budapest szórakoztatóipari piacán. Faludi Gábor kibérelte, és operetteket játszottak benne sikeresen. Soha nem derült ki, hogy pontosan mi történt, viszont utólag úgy tűnik, hogy Faludinak szokás szerint nagyon jók voltak a megérzései. Látta, hogy a Trianon utáni Magyarországon még a fővárosban is sokkal nehezebb lesz színházat működtetni, bár koránál fogva ezt a feladatot nem is magának szánta. Faludi Gábor három fia huszonéves volt, amikor az apjuk a Vígszínházat alapította. Mást tanultak, mással foglalkoztak, de előbb-utóbb mindegyikük feltűnt a színház környékén: ki művészeti, ki gazdasági kérdésekkel foglalkozva. A Vígszínházat elhagyva is különböző színházaknál bukkantak fel az évek során, de egyikükből sem lett olyan kiemelkedő szakember, mint az apjuk volt. Ott lehetett már az aggodalom Faludi Gábor fejében a sötét jövő és fiai képességei miatt, amikor hirtelen vételi ajánlatot kapott. Nem szoktak egy Vígszínházat csak úgy adni-venni. Faludi Gábor élt a lehetőséggel, és kiszállt a színházi üzletből. A rejtélyes vevő Amerikából érkezett, Ben Blumenthalnak hívták, és elég rejtélyes maradt mindvégig, amíg a magyar színházi élethez köze volt. Egy szót sem tanult meg magyarul, keveset tartózkodott Budapesten. Már 1921-ben sem volt ismeretlen a „cégháló” fogalma. Különböző személyek és cégek keresztül-kasul tulajdonolnak cégeket, mindig az éppen kedvező formába alakítva át a képződmény szerkezetét. Úgy tűnik, hogy a magyar származású Adolphe Zukor (1873–1976), a Paramount filmstúdió nagyhatalmú ura európai terjeszkedésbe fogott, habár konkrét tervei még nem voltak. Színházak, mozik érdekelték, hogy aztán majd a körülmények későbbi alakulása szerint szervezze ezeket hálózatba. Ben Blumenthal testvére, Ike Blumenthal Berlinben kezdte meg a terjeszkedést. Végül aztán nem lett semmi abból, hogy Adolphe Zukor Európában is megvesse a lábát, egyrészt a világpolitikai helyzet miatt, másrészt mert a Paramount nem állt át elég gyorsan a hangosfilmre, és anyagilag megroppant.

A Vígszínház maForrás: vigszinhaz.hu

A budapesti érdekeltségek valódi vezetője Roboz Imre (1892–1945) lett, aki nagybátyja alkalmazottjaként ott volt a magyar filmgyártás első lépéseinél: 1912-ben ő írta a Ma és holnap című némafilm forgatókönyvét, a rendező pedig Kertész Mihály volt (lásd Casablanca, Oscar-díj, világhír stb.). A családi cég egyik moziját kabarévá alakítatta át, amikor kiderült, hogy Nagy Endre és társulata épület nélkül maradt. Így lett egy kabarészínház igazgatója, miközben újságot is szerkesztett, amely az új szórakozási formát, a mozit népszerűsítette. Ideális üzleti partner volt Ben Blumenthal számára, mert szintén rugalmas volt és hálózatokban gondolkodott. Az eltúlzott méretű Városi Színházat (1953-tól Erkel Színház) reménytelennek tartotta, de olcsón megszerezhető volt az egykori Somossy Orfeum épülete, átalakítása után itt nyitották meg a Fővárosi Operettszínházat, amely csak néhány évig működött. Rossz ötletnek bizonyult, hogy lenne igény még egy operetteket játszó helyre. Sokáig prózai társulatok játszottak itt, aztán úgy fordult a történelem, hogy megint a zenés műfajok otthona lett. Már Faludi Gábor is úgy fundálta ki az üzleti konstrukciót, hogy egy részvénytársaság felépítette és tulajdonolta a Vígszínház épületét, egy másik pedig bérelte. A fő részvényese viszont mindegyiknek ő maga volt. Hogy mikor, milyen arányban volt érdekelve a Vígszínházban Adolphe Zukor, Ben Blumenthal, Roboz Imre és más egyéb magyar és nem magyar befektetők (még Jób Dánielnek is voltak részvényei), az kibogozhatatlan, de túl nagy jelentősége nincsen. Az elején voltak konfliktusok abból, hogy az amerikai tulajdonos elvárásai meg a magyar színházi szokásrend között különbségek voltak. Később már nem volt olyan nagy a nyomás Amerikából, rájöttek, hogy nem fognak Európában nagy üzletet csinálni. Roboz Imre magyar befektetőket szerzett, úgy tűnik, hogy az amerikai tőke végleg valamikor 1936-ban vonult ki egy liechtensteini off-shore cégen keresztül (merthogy ez is régi találmány).

Gombaszögi Frida és Rajnai Gábor (Szenes Béla: Az alvó férj, 1926)Forrás: oszk.hu

Ha megnézzük a budapesti színházak történetét a két világháború között, hatalmas adathalmazba ütközünk, színháznevek és évszámok garmadája. Roppant tragikusnak tűnik az összkép: a színházak folyton csődbe mentek. Közelebbről vizsgálva a kérdést viszont azt látjuk, hogy éppen az összkép nem tragikus: nagyjából ugyanazokban az épületekben nagyjából ugyanazok az emberek csináltak színházat, és mindig találtak befektetőt. Hiába volt bizonytalan vállalkozás, a befektetők sem óvatoskodtak, legfeljebb ha nem ment a színház, akkor csináltak belőle mozit vagy kabarét, és viszont. Valószínűleg azért csődöltek be folyamatosan színházak, mert túlkínálat volt. Viszont valami olyan vonzó volt a színházalapításban, hogy sokan elkövették ezt a meggondolatlanságot. Ebben az állandó örvénylésben biztos pont csak az állam által fenntartott Operaház, Nemzeti Színház (bölcsen kamaraszínházat is működtetve) és az üzleti alapon működő Vígszínház volt (bölcsen szintén kamaraszínházat működtetve). Roboz Imre és Jób Dániel óriási érdeme, hogy két évtizeden keresztül stabilan működtették a Vígszínházat, pedig nehezebb dolguk volt, mint az alapítóknak. Faludi Gábor jóságos apafigura volt, akitől könnyen ki lehetett kunyerálni egy kis előleget. Roboz Imre nem mindig volt abban a helyzetben, hogy nagyvonalú lehessen. Ditrói Mór állandóbb összetételű társulatot tudott egyben tartani, az aktuálisan éppen valamin megsértődő színészeinek jóval kevesebb lehetősége volt máshová szerződni, jobban meg kellett gondolniuk, hogy lesz-e visszaút. Jób Dániel könnyen megbocsátott, de valószínűleg erre szükség is volt ahhoz, hogy mindig erős társulata legyen. A helyzetükkel éppen elégedetlen színészek könnyebben rászánták magukat a színházváltásra, csábította őket a hangosfilm és a külföldi karrier is. Gyakran változó, de erős társulat. Bukások, kisebb sikerek, nagy sikerek a műsorban, de hanyatlásról szó sincs. Aztán a Vígszínház hétköznapjaiba 1939-ben belegázoltak a fajvédő törvények. Roboz Imre strómanok segítségével (mint annyian akkoriban) egy darabig még kézben tartotta az ügyeket, de Jób Dániel nem tudott titokban rendezni és művészeti vezető lenni. Hatvanévesen tekinthette volna úgyis, hogy nyugalomba vonul. Aztán 1945 tavaszán olyan energiával kezdett neki egy új Vígszínház megszervezésének, hogy ebből derült ki, egyáltalán nem tekinti még lezártnak a pályáját.

Az Illatszertár szereplőiForrás: Fortepan

A Vígszínháznak már az elnevezése is deklarálta a műsorpolitikáját az alapításkor: a korabeli divatos francia vígjátékokra épült. Márai Sándor írja, hogy rendkívül fontos pedagógiai szerepe volt a Vígszínháznak a működése elején, a polgárságot tanította meg polgárnak lenni: lakberendezésre, elegáns öltözködésre, szellemes csevegésre. Aztán ahogy telt az idő, egyszerűen kezdett kimenni a divatból a társalgási vígjáték. Ahogy Jób Dániel megfogalmazta, az a történetséma, hogy két embert összetévesztenek és ebből félreértések adódnak, már kevés a Vígszínház közönségének, ez átkerült a kabarétréfák világába. A Vígszínház úgynevezett en suite rendszerben játszott, egy produkciót minden este, egészen addig, amíg közönség volt rá. Ezen annyit puhítottak, hogy a „gyengélkedő” darabot nem vették le azonnal, hanem időnként még játszották. A második játszóhely (a Révay utcában, a mai Centrál Színház helyén) is egyfajta biztosítéknak, tartaléknak kellett, ha a Vígszínházban bukik a darab és nem hoz bevételt. Létezett ugyan a félsiker kategóriája, de inkább az történt egy-egy produkció esetében, hogy vagy érdektelenség fogadta, vagy divatba jött a budapestiek között, és hosszan lehetett játszani. Ilyenkor lélegzethez jutott a színház, maradt idő gondosan darabot keresni (vagy íratni) és hosszan próbálni, minőségi munkát végezni. Ha több bukás jött egymás után, akkor iszonyú szorításba került a színház, hiszen kapkodva, gyorsan kellett sikert produkálni. Voltak esetek, amikor ilyenkor tíz-húsz évvel korábbi bombasikert vettek elő. De tényleg megváltozott a közönség ízlése, és már egyáltalán nem lelkesedett úgy ezekért a darabokért.

Az Illatszertár díszleteForrás: oszk.hu

Jób Dániel mint művészeti vezető óriási munkát végzett el, nemcsak a francia, hanem az angol nyelvterületen is kutatott, illetve kortárs magyar íróknak szinte társszerzője volt. (Fiatalabb korában két saját drámáját is bemutatta a Vígszínház.) Merthogy kiderült, a közönséget a friss magyar darabok érdeklik legjobban. Új történetekre kíváncsiak, amelyekben a korabeli Budapest jellegzetes figurái és jelenségei tűnnek fel. Vagy ha nem is volt kortárs magyar a történet, de tükrözte a modern gondolkodást. Jászai Mari fél évszázadon keresztül tragikus hősnőket játszott a Nemzeti Színházban. Életében egyszer annyira megsértődött valamin, hogy egy évadra átszerződött a Vígszínházba. Számára is, a Vígszínház számára is hamar világossá vált, hogy lehetetlen beilleszkednie oda, hiába kerestek neki való történelmi darabot. Szerencsére éppen új igazgatója lett a Nemzetinek, így nem neki kellett visszakéredzkednie, hanem tőle kértek bocsánatot a Nemzeti nevében. Jób Dániel első rendezése rögtön nagy siker lett 1909-ben. Lengyel Menyhért Tájfun című darabja kémtörténet szerelmi szállal, ma már nem olyan érdekes, hiszen arról szól, hogy Európában élő japánok hogyan gyűjtenek információkat a hazájuk további fejlesztése érdekében. Hegedűs Gyula kiváló alakítást nyújtott mint japán kém, aki lelkiismereti válságba kerül. Hunyady Sándor egyik nagy sikere a Feketeszárú cseresznye volt, amely arról szól, hogy Trianon után hogyan alakulnak az addig békességben élő szerbek és magyarok emberi viszonyai valahol a Délvidéken. Fodor Lászlónak több sikeres bemutatója is volt a Vígszínházban, az egyik például az Ékszerrablás a Váci utcában. A cím magáért beszél. László Miklós Illatszertár című darabjához felépítették egy tipikus pesti drogéria pontos mását, ezen az akkori szenzáción túl maga a színmű is olyan jól sikerült, hogy a mai napig feltűnik a színházak műsorán. Sőt 1940-ben (Saroküzlet), majd 1998-ban (A szerelem hálójában) amerikai film is készült a nyomán, csak a drogériából lett bőröndüzlet, illetve könyvesbolt. Fodor László és Lengyel Menyhért is nemzetközi karriert futottak be, utóbbi az írója a Lenni vagy nem lenni című fergeteges vígjátéknak, amelyből Ernst Lubitsch 1942-ben, Mel Brooks 1983-ban forgatott filmet.

A fiatal Molnár FerencForrás: Pinterest

A Vígszínház és a többi magánszínház műsorában egyre jobban a friss magyar darabok váltak uralkodóvá. Hogy ezek milyenek voltak, arról képet kaphatunk abból is, hogy 1931 és 1944 között körülbelül háromszázötven magyar hangosfilm készült, ezeknek nagyjából egyharmada színházban már sikeres darab nyomán jött létre. A Vígszínház húszas-harmincas évekbeli műsorán találhatunk ma is jól ismert neveket (Bródy Sándor, Heltai Jenő, Szomory Dezső), ritkábban emlegetett írókat (Bíró Lajos, Barta Lajos, Hunyady Sándor) és teljesen elfeledett szerzőket, pedig Földes Imrének is voltak sikerei, Szenes Béla Az alvó férj és Nem nősülök! című vígjátékai szép szériákat értek meg, de az író harminchárom évesen meghalt. A Vígszínház egyes számú szerzője azonban mindig is Molnár Ferenc maradt. Voltak más szerzők is, akik jelen voltak a próbákon, vagy akár rendezőként is dolgoztak a művük bemutatóján (főleg ha eredetileg színészek vagy rendezők voltak, mielőtt drámát írtak). Molnár Ferenc külön kategória. Hiába tartjuk íróként számon, mellesleg ő ízig-vérig színházi ember volt, mindig színpadban gondolkodott. Ez egészen biztosan hozzájárult a darabjai sikereihez. Más színháznak is adott darabokat, de a legtöbb ősbemutatója a Vígszínházban volt. Rendezőként nagyon határozott elképzelésekkel állította színpadra a darabjait, de végig feszülten figyelt, hogy mi működik, mi nem az előadásban, és azonnal módosított a szövegen. Aki próbált már meghúzni vagy átírni Molnár-darabot, az megtapasztalta, hogy milyen nehéz belenyúlni, mennyire „készre” van írva. Ugyanis ezek a párbeszédek végleges formájukban a vígszínházi próbákon születtek meg, egy flottul működő előadás kottái. Amikor Molnár Ferenc már nemzetközi hírű író volt, és jól működő kapcsolatainak köszönhetően biztos lehetett új darabja német és angol nyelvű bemutatóiban, akkor is először a Vígszínházban tesztelte, amit írt. A vígszínházi bemutató rendezése közben tökéletesítette, csiszolta a művét. Különböző konfliktusok ellenére sem felejtette el, hogy a Vígszínházban már akkor is bíztak benne, amikor még csak egy huszonéves újságíró volt. Előfordult, hogy direkt egy színésznek írt főszerepet. Gaál Franciskának A jó tündér-t, Góth Sándornak a Játék a kastélyban-t és az Egy, kettő, három című darabot, Darvas Lilinek Az üvegcipő-t. Darvas Lili lett Molnár Ferenc harmadik felesége, ő, amikor már Nyugat-Európában játszott, kizárólag a férje darabjaiban akkor is fellépett a Vígszínházban.

Molnár Ferenc és Darvas LiliForrás: cultura.hu

Zilahy Lajos sikeres író volt, megengedhette magának, hogy egy ideig Párizsban éljen. Írni ott is tudott, és jobban érezte magát, mint Budapesten. Azzal az ötlettel állt elő, hogy a versenysport világában játszódó drámát ír, ez Jób Dánielnek tetszett is. Zilahy hagyatékában fennmaradtak a Jób Dánieltől kapott levelek, aki Párizsból felvonásonként kapta meg postán a szöveget. Minden válaszlevél dicsérettel kezdődik, hogy az új verzió sokkal jobb lett, mint az előző, de aztán következik két-három oldal a problémák felsorolásával, nyugodt, udvarias érveléssel. Zilahy elhatározta, hogy nem sértődik meg, mert sem más színháznak írt darabjainál, sem regényeinél a kiadó részéről nem tapasztalta, hogy valaki ennyi munkát fektet abba, hogy az ő műve jobb legyen. Egyre újabb és újabb verziók születtek mindegyik felvonásból. Kerekebb lenne a történet, ha végül A világbajnok című darab nagy sikert aratott volna a Vígszínházban, de sajnos nem így történt. A mai napig van valami hazárdjátékszerű a show-bizniszben, soha nem lehet biztosra menni.

Zilahy Lajos – itt épp nem Párizsban, hanem rózsadombi villája kertjében alkotForrás: wikipedia.hu

Jób Dániel idejét nem kímélve bábáskodott új magyar darabok létrejötte körül, de közben folyamatosan figyelte, hogy mi történik az európai színházakban. A francia újdonságok mellett megjelent egy angolszász vonal is a Vígszínház műsorában: G. B. Shaw, Somerset Maugham, John Galswothy, Eugene O'Neill művei. Hogy Jób Dániel Brechtet és Csehovot is bemutatott, azt szokás egy bulvárszínházban végrehajtott kulturális misszióként tálalni, de ez nem egészen volt így. Ma már talán elszoktunk tőle, de nem csak a gagyi, a sablonos lehet divatos. Például 1928-ban Berlinben a Koldusopera egyértelműen nagy közönségsiker volt. 1930-ban hiába volt állítólag kiváló első magyar Bicska Maxiként Jávor Pál, a Vígszínházban nem futott sokáig a darab. Ennyi idő elteltével inkább csak találgatni lehet az okokat. Sztanyiszlavszkij társulatának (illetve a volt színészeiből álló társulatnak) európai turnéi nyomán Csehov kifejezetten divatba jött bizonyos körökben. Jób Dániel rajongott a Ványa bácsiért, 1920-ban maga fordította le németből, és vitte színre a Vígszínházban. Nem gondolta, hogy ilyen kevesen fognak osztozni a rajongásában. Viszont itt már megmutatkozik abban némi makacsság, hogy 1922-ben a Három nővér bemutatója következett. A kritikák szerint a címszereplők (Varsányi Irén, Gombaszögi Frida, Makay Margit) nagyszerűek voltak, viszont Csehov továbbra sem lett közönségkedvenc Budapesten.

Kattintás után Jób Dániel színészekkel való kapcsolatáról olvashat...

Előző
  • 1
  • 2
Következő