A magyar zeneművészet nem véletlenül világhírű

2019.01.12. 09:32

Egy éve nevezték ki a Magyar Művészeti Akadémia elnökének Vashegyi Györgyöt, aki alapjaiban változtatná meg például a gyerekek oktatását a zenei területen. Azt is mondja, a művészek, elsősorban a zenészek a tehetség, a hagyomány ereje és a rendelkezésre álló pénz ellenére sem elég hatékonyak. Vashegyi az akadémia elnöki posztja mellett továbbra is vezeti az általa alapított zenekarokat, és néhány hét múlva egy rádióműsora is elindul. A régizene egyik legelismertebb hazai karmestere azt mondja, ezzel is tanítani akar.

Gyönyörű a kilátás az Andrássy úti irodájából, de nem érzi úgy, hogy - ahogy mondani szokták - a világot jelentő deszkákról le kellett lépnie, és bezárták önt?

Egyrészt ez csak egy része az életemnek, még ha „főállásban” is vagyok a Magyar Művészeti Akadémia elnöke: jelenlegi életem két fele nagyon szépen kiegészíti egymást. Amikor másfél éve jelöltek az elnöki posztra, akkor az egyik fő kérdés volt, melyre választ kellett adnom magamnak (hogy ezt a jelölést egyáltalán elfogadhatom-e): vajon tudnám-e ezt az együttesvezetői munkám mellett csinálni. Nyilvánvalóan nem akarom abbahagyni karmesteri tevékenységemet: 27-28 évvel ezelőtt alapítottam két együttest, a Purcell Kórust és az Orfeo Zenekart – ezekért felelős vagyok, fennmaradásukért, fejlődésükért, emberi és szakmai értelemben egyaránt. A másik kérdés az volt,
hogy látok-e kihívást ebben a megtisztelő feladatban. Utóbbira azért tudtam határozott igennel válaszolni, mertnem vagyok mindennel elégedett a magyar művészet jelen állapotával kapcsolatban. Nagyon szeretnék az elnöki időszakom alatt tenni ezért, javítani a helyzeten. 

Vashegyi György Liszt Ferenc-díjas magyar karmester, a Magyar Művészeti Akadémia elnökeFotó: Polyák Attila - Origo

Azt hiszem, életem egyik legkönnyebben egyeztetett interjúja ez, nagyon könnyen jutottam be önhöz, mindössze két napja kértem időpontot, és már itt is vagyok. Hogy marad ideje mindenre úgy, hogy az előbb felsoroltakon felül – vagyis MMA-elnök, egy kórus és egy zenekar vezetője – a Zeneakadémián is tanít, és még egy újságírót is azonnal fogad?

És három fiúgyermeket nevelek (nevet): igaz, csodálatos feleségem, Szutrély Katalin viseli a családi terhek oroszlánrészét. Ezeken felül, ha minden igaz, 2019. január 6-tól heti egyórás rádióműsorom is van a Bartók Rádión, vasárnaponként 18.30-tól, „Régizenei kalandozások” címmel. E műsornak
azért örülök különösen, mert sok tennivalót látok a művészeti ismeretterjesztés terén is – MMA-elnökként talán egy kicsit érdekesebb vagyok most a világ számára, szeretném ezt jó célra használni. Ettől persze nem lettem sem jobb, sem rosszabb zenész, de talán több lehetőségem van arra, hogy beszéljek arról, amihez igazán értek: szeretném, ha a műsor hallgatói sok-sok jó zenét hallhatnának, mindet kiváló előadásban, s ezekhez egy-egy remek beszélgetőpartner segítségével igyekszünk majd további, érdekes információkat kapcsolni.

Nem először említi azt, hogy vannak területek, ahol jobban bele kell nyúlni, vagy irányítani kell a magyar művészeti életet. Mondana példákat, hogy mikre gondol?

A mai magyar művészeti életen belül részleteiben elsősorban a zenei élet működését látom át, erről szívesen beszélek. Ez egyébként azért is nagyon fontos, mert itt (például az irodalommal szemben) szinte egyáltalán nincsenek minket „beszorító” nyelvi korlátok. Ha jól emlékszem, Ottlik Géza írja valahol, hogy a magyar irodalom olyan, mint egy hatalmas tenger közepén egy pici bárka, rajta 40 tengernaggyal: külföldön sokat mesélek arról ottani barátaimnak, hogy a magyar irodalom milyen csodálatos – tényleg az –, és milyen kár, hogy az emberek többsége sajnos nem tud magyarul! A zenében nincsenek ilyen nehézségek. Jelenleg Bartók Kékszakállúja és Kodály Psalmus Hungaricusa az a két XX. századi nagy magyar mű, melyek nemzetközi előadásakor a legnagyobb kihívást okozza a magyar nyelv: ha a Psalmus kórusát nem számítjuk most ide, mindösszesen három énekesre van szükség ezekben a művekben, akik megküzdenek nyelvünk nehézségeivel.Alapjában véve, a zene könnyedén átlép a nyelvi korlátokon: és a magyar zeneművészet nem véletlenül világhírű.Kritikai észrevételeim lényege, hogy jelen erőforrásaink – ide értem az emberi tehetséget, a hagyomány erejét és a rendelkezésünkre álló anyagi forrást, valamint infrastruktúrát – alapján egyszerűen nem vagyunk elég hatékonyak.

Mi a megoldás?

Ezt fejleszteni, ezen javítani, elsősorban a minőségi szemlélet erősebb képviseletével.

Térjünk át önre, talán az ön zenei tanulmányain keresztül könnyebben kapunk választ bizonyos kérdésekre. Ön tanult hegedülni, furulyázni, oboázni, barokk oboázni, csembalózni. Van olyan hangszer, amelyet a leginkább a sajátjának tekint?

Modern megközelítés, hogy az ember egy hangszeren tanuljon, és azon játsszon egész életében. Ezzel szemben a XVIII. században nem tekintették zenésznek azt, aki a zenekarban nem tudott több hangszeren hasznos lenni. Gondoljon csak Mozartra (bár nagyon távol álljon tőlem, hogy magamat
Mozarthoz hasonlítsam): ő hegedűs csodagyerek volt (aki remekül zongorázott), aztán zongorista csodafelnőtt lett (aki azért megmaradt profi hegedűsnek), nem utolsósorban zeneszerzőként zseni volt. Teljesen természetes volt, mondjuk 1700-ban, hogy egy hivatásos zenésznek több hangszeren kell megbízható színvonalon játszania. Joseph Haydnnak a 2. brácsása egyben 2. fuvolistája is volt az Esterházy-zenekarban, amely Európa egyik „elitzenekara” volt.

Fotó: Polyák Attila - Origo

Néhány hónapja Keller Andrással készítettem interjút. A beszélgetésre egy próba szünetében került sor, én pedig be is ülhettem a próbára. Keller András, aki dirigálta a zenekart, egy adott pillanatban kapott egy hegedűt, és megmutatott egy adott részt, hogy azt hogyan szeretné, ha szólna. Ön is az a fajta, aki, ha valami nem tetszik, megmutatja?

Keller András elsősorban világsztár hegedűművészünk és kamarazenészünk: nyilvánvaló, hogy ő a hegedűn meg is mutatja a dolgokat, ha szükség van erre. Kocsis Zoltán zseniális zongoristánk volt, ha jól tudom, ő sokszor zongorázott a Nemzeti Filharmonikusok általa tartott próbáin: ők ketten elsősorban hangszeres művészek, akik emellett vezényelnek, vezényeltek is. Az ő esetükben ez teljesen természetes.

Mondom az ellenpéldát, Vásáry Tamás néhány hete azt mondta nekem, hogy amikor dirigál, nem minden esetben mutat meg bizonyos részeket zongorán, mert az zavarhat néhány zenekari tagot.

Én nyilvánvalóan nem veszek a kezembe egy hegedűt: akik ott ülnek, százszor jobban hegedülnek nálam.Számomra hangszeres tanulmányaim nagyon fontos előtanulmányok voltak ahhoz, hogy például, néha-néha hozzá tudjak szólni bizonyos hangszertechnikai dolgokhoz is. Az biztos, hogy nem túl szerencsés, ha egy karmester soha életében nem játszott semmilyen vonós hangszeren: ha csak ránézünk egy szimfonikus zenekarra, általában vonós hangszeresből van itt a legtöbb...Többek között a vonóhúzás és fekvésváltás kérdéseit, problémáit valamilyen szinten ismerni kell, vagy legalábbis jó, ha ismeri az ember. Ha nem, az sem jelent eleve kiküszöbölhetetlen hátrányt, de a karmesternek azt biztosan tudnia kell, muzsikustársai számára mi nehéz, mi könnyű. Énekhang esetében ugyanez a helyzet: nekem az összes hangszer közül talán az emberi énekhanghoz a legerősebb kötődésem. Valószínűleg nem tudnám énekhang nélkül leélni az életemet, nem tudnék egész életemben például csak szimfóniákat vezényelni.

Fotó: Polyák Attila - Origo

Az, hogy ön 16 éves korában vezényelte élete első koncertjét, hogy azóta arra trenírozzák önt, arra trenírozza magát, hogy egy zenekart vezessen, egyenes következménye annak, hogy az élet más területein is képes arra, hogy vezető legyen?

Ami azt illeti, engem abszolút nem „neveltek” zenésznek: nincs hivatásos zenész a családomban, s noha mindkét nagyapám amatőrként magas színvonalon hegedült, felmenőim mind egészen mással foglalkoztak. Igaz, fantasztikus általános iskolába járhattam: a Marczibányi téri Kodály Zoltán Ének-zenei Általános Iskola csodálatos hely volt. Ott saját bőrömön tapasztalhattam annak előnyeit, amiért most, MMA-elnökként az utolsó töltényig szeretnék harcolni: ez pedig a művészeti nevelés, szebben és
pontosabban mondva, a művészettel történő nevelés. Jelenleg Magyarországon nagyon rosszul állunk ezen a területen, pedig minden modern tudományos kutatás egyértelműen igazolja, hogy 18 éves korig a művészeti nevelésnek domináns szerepet kell játszania! Ezt mondja az up to date tudomány, ugyanazt, amit egyébként az ókori görögök is mondtak – ez volt Kodály Zoltán filozófiájának a lényege: ő nem zenészt akart nevelni egész Magyarországból (ahogyan azt sokan most is félreértik), hanem zene által kiteljesedett, így minden területen sokkal többre képes, egészséges lelkű magyarokat. Tavaly októberben megfogalmazott elnöki programom első pontja volt, hogy ezzel valamit sürgősen kezdenünk kell. Éppen most folyik a Nemzeti Alaptanterv vitája: a jelenlegi tervezet, amelyet sokan, sok munkával és sok pénzből elkészítettek, sajnos teljesen alkalmatlan a művészeti nevelésre – jelen formájában valószínűleg javíthatatlanul alkalmatlan. Éppen ezért ajánlottuk és ajánljuk fel miniszter úrnak e téren a Magyar Művészeti Akadémia segítségét: a művészettel nevelés kérdésében (annak elméletében és gyakorlatában egyaránt) akadémikusaink közül sokan az egész világon egyedülálló tudással rendelkeznek.

Nagyon sok tanár azt mondja, hogy akkor hozzák hozzám a gyereket, ha otthon gyakorol, és az egészet komolyan veszi. Ön mit gondol erről a pedagógiai modellről?

Először is szögezzük le:rendszeres gyakorlás nélkül hangszeres téren biztosan nincs folyamatos fejlődés.A magyar zenei képzésben ugyanakkor jelen van egy erős versenyszemlélet, amely sokszor hasznos, de nem mindig jó: néhány tanár úgy akar sikert elérni, hogy az általa tanított növendékek
versenyeket nyernek, és kész. Ha jól emlékszem, Dárdai Pál nyilatkozta nemrég a magyar fociutánpótlásról, hogy amíg egy utánpótlásedzőnek csak az a célja, hogy megnyerje a gyerekekkel a helyi bajnokságot, addig nem lesz itt előrelépés. Ő azt mondja, az lenne az elsődleges feladat, hogy sok
tehetséges gyereket a következő szintre küldjenek tovább. Valahol így van ez a zenei képzésben is (még ha ez a hasonlat természetesen sántít is): először is tisztáznunk kell, mi az adott zenei képzés alapvető funkciója. Hol és hogyan nevelünk leendő hivatásos zenészeket, akiknek majd az egész világ
legjobbjaival kell (legalább) egyenrangúnak lenniük? És sokkal szélesebb körben, hol és hogyan nevelünk zene (és egyéb művészetek) által kiteljesedett, ezáltal minden területen sokkal többre képes, egészséges lelkű állampolgárokat? Ez utóbbiak zenei és művészeti oktatását biztosan nem
lehet heti egy órába belegyömöszölni: mégis mi az, amit hetente egy órában eredményesen lehetne tanítani? A válasz nem túl bonyolult: nincs ilyen tárgy. Ráadásul a művészetet a többi tárgytól nem elszigetelni kéne (mint egy veszélyes fertőzést), hanem megmutatni, hogy milyen hihetetlenül erős köze
van minden máshoz: a történelemhez, az irodalomhoz, a nyelvekhez, de még a matematikához és fizikához is. Tisztában vagyok vele, hogy a közoktatás ügye körül sok-sok nagy tekintélyű szakmai kör és lobbi létezik, amelyek mind mondják a magukét – s ezekkel szemben a művészettel nevelés ügye a
múltban sokszor vereséget szenvedett, de az a helyzet, hogy ez így egyszerűen már nem mehet tovább. Véleményem szerint az, hogysokáig bizony nagyon rosszul csináltunk dolgokat, egyáltalán nem indok arra, hogy most – amikor lehetőségünk lenne újragondolni őket – ne változtassunk rajtuk, mégpedig gyökeresen. Kodálynak alighanem lenne egy-két (szerintem találó) szava ahhoz, ami itt és most folyik, hadd idézzem tehát most őt, több mint 50 évvel ezelőttről:„Az egész tantervben még mindig túlsúlyban van az értelmi fejlesztés az érzelmi rovására. Számológépeket nevelünk, akiket fölöslegessé tesz az elektronikus számológép. Szűkkeblű embereket, akik semmi nagy és szép iránt nem tudnak lelkesedni. A technika és természettudomány egyoldalú, utilitarisztikus művelése az érzelmi élet és a művészi érzék sorvadásához vezethet.”

Ön nem zenei szakközépiskolába járt, hanem a budapesti Piarista Gimnáziumba, onnan is vették fel a Zeneakadémiára. Nem volt biztos abban, hogy zenész szeretne lenni?

Pontosan. 14 évesen nem tudtam még eldönteni ezt, és a konzervatóriumnak nem volt mindig jó híre közismereti szempontból.

Mikor döntött?

Gimnázium alatt történt: a Piarista Gimnáziummal párhuzamosan (amely iskolának szintén nagyon sok hálával és köszönettel tartozom) Avar Zsuzsa tanárnő nagyon jó zeneiskolai osztályába járhattam, amely nagyon fontos, hiánypótló dolog volt. Szolfézs- és zeneelméleti képzésének az volt a célja,
hogy azok a fiatal emberek, akik „rendhagyó” utat bejárva – vagyis nem konzervatóriumot végezve – akarnak a Zeneakadémiára felvételizni, ezt a siker reményében megtehessék.S nekem bizonyos szempontból életem egyik legfontosabb pillanata az volt, amikor 1988-ban felvettek a Zeneakadémiára: akkor és ott dőlt el a pályám.Hiszen ha nem vettek volna fel – ne felejtsük el, ez még a vasfüggöny időszakában volt –, túl sok választásom nem lett volna. Akkor mással, valószínűleg történelemmel vagy nyelvekkel foglalkoztam volna, de az életem zene nélkül ma elképzelhetetlen számomra.

Mi volt az, amit a Zeneakadémián kapott?

Elsősorban az, hogy egy olyan zenészközegbe kerülhettem, amely nagyon válogatott volt.

Pont az előbb mondta, hogy a gimnáziumi évei alatt is folyamatosan tanult zenét, korábban említettük az első koncertjét, amelyet 16 évesen adott, illetve a zenei általános iskolát. Ez mind az feltételezi, hogy előtte is zenei közegben élt. Akkor miért tekinti ezt egy éles váltásnak?

Bekerülni a legválogatottabb zenei tehetségek közé, azért az egy nagyon nagy pillanat!

Fotó: Polyák Attila - Origo

 

Ön a régizene ismerője, interpretálója, mielőtt azonban erre rátérnék, kérem, definiáljuk azt, hogy mi számít régizenének. Ön például korábban úgy határozta meg, hogy minden olyan zene régizene, amelynek a szerzője már meghalt. Most is tartja ezt?

Angolul a régizenét „early music”-nak hívják, korai zenének, de ez nem azt jelenti, hogy reggel vagy „kora” délelőtt kell játszani...

A múlt iránti heves érdeklődés egyébként viszonylag új keletű dolog az európai zenei életben: Mendelssohn, amikor 1829-ben újra előadja Bach Máté-passióját, valóságos lavinát indít el.

Szakmai tudás megszerzése céljából persze a korábbi zeneszerzők is sokat foglalkoztak elődeik műveivel, de addig a közönség főleg a naprakész, tegnap írott, „friss” zeneművekre volt kíváncsi. Ez valahol összefügg azzal is, hogy nem voltak átjárhatatlan határok könnyű és komolyzene között. Ahogy egyébként a műzene és a népzene között is nehéz meghúzni a határt, mondjuk a XVIII. században. Például népzenének számíthat-e még valami, amit már lejegyeztek és kiadtak? Mindez érdekes dolog. Mozart Kis éji zenéjét Mozart maga századannyiszor nem hallotta, mint ma bárki, aki az utcán sétál.

Ez elsősorban a technikának köszönhető? Hiszen ma már a legtöbb ember a telefonján vagy az autós magnóján hallgat zenét.

Persze, néhány száz évvel ezelőtt el kellett menni zenét hallgatni a templomba, koncertre, esetleg otthon együtt zenélni a családdal. Mások voltak a hangszerek is: a klavichord például egy olyan halk billentyűs hangszer volt, amelyen éjszaka, otthon, az alvó család mellett is lehetett gyakorolni és
komponálni, Haydn és Bach is ezen dolgoztak. Nyilván arra nem alkalmas, hogy nagyobb teremben koncertet adjunk rajta – pont azért, mert ennyire halk. Mozart azt írja egy „átlagos” levelében:komponáltam egy szimfóniát, bemutattuk, jól sikerült, jövő héten írok egy másikat.Már annak gondolata is, hogy saját tíz évvel ezelőtti darabját elővegye, nagyon ritka volt. Maradjunk Mozartnál: életének nagy, döntő változása, amikor Salzburgból „felköltözik” Bécsbe. Megváltozik az élete, meg fog nősülni: s ekkor néhány, számára különleges művének kottáját magával viszi – mert úgy érzi, ezekkel a
művekkel még dolga van, ilyen például az Idomeneo című opera. De ez a ritka kivétel, a különlegesség volt.

Hallgat egyébként populárisabb dolgokat is?

Természetesen néha hallgatok úgynevezett „könnyű” zenét is, ha jó; a színvonal dönt. A gépies, mechanikus, akár egyenesen gép által „alkotott” zenét viszont egyáltalán nem szeretem: a zene, sőt a művészet „gyakorlása” (műalkotások létrehozása és azok előadása) mégiscsak emberi tevékenység,
megkockáztatom, hogy minden emberi cselekedetek talán legértékesebbike – ha abból magát az embert kivesszük, ami marad, az már aligha művészet. Szerintem az, hogy ma akarva-akaratlan ennyi értéktelen zenét is hallgatunk, jól mutatja, hogy az emberek nem tudnak zene nélkül élni, s ez nagyon jó
dolog. Viszont az ilyen, silány zene kapcsán azt a hasonlatot szoktam mondani – nem túl udvariasan –, hogy amikor az ember az éhhalál szélén áll, a moslék is lehet komoly segítség, de azért valószínűleg nem a konyhaművészet csúcsa.

Ön ragaszkodik ahhoz, hogy bizonyos darabokat a korabeli hangszereken játszanak. De közben felgyorsult a világ, ma már bizonyos darabokat sokkal gyorsabban játszanak, mint két- vagy háromszáz évvel ezelőtt, már csak azért is, mert változtak, fejlődtek a hangszerek. Például a ma használt hegedűvonón sokkal gyorsabban lehet játszani.

Bocsánat, de ez nem így van! A „modern” vonóval éppen hogy csak lassabban lehet eljátszani bizonyos XVII-XVIII. századi műveket, mint egy „barokk” (mondjuk 1700 körüli) vonóval. A barokk és modern vonó súlyviszonyai nagyon különbözőek: az utóbbi jelentős saját súllyal bír, emellett kiegyensúlyozott súlyviszonyokat ad – egy fölfelé vonást el tudunk indítani ugyanolyan súllyal, mint egy lefelé vonást. A barokk vonónál ott van a súly, ahol a kar: ezért a lefelé vonás súlyos, a fölfelé vonás súlytalan, a hangok ezáltal erősen hierarchikusak, egyáltalán nem egyenlőek! A kottában a vonásjelek is ezt mutatják, csak sokan már nem tudják, hogy ezek eredetileg latin szavak kezdőbetűiből származnak: a lefelé vonás egy „n” betű (tehát nobilis, azaz nemes hang) maradéka, a felfelé vonás pedig egy „v” betűé (vilis: hitvány, értéktelen). Aligha véletlen, hogy épp az 1789-es francia forradalom szellemi hatása szüli meg azt a vonót, mely a hangoknak is egyenlőséget szeretne biztosítani – a forradalmi kor a fent vázolt, hangok közötti hierarchiát talán a társadalmi egyenlőtlenséghez érezte hasonlónak, ezért akarta „végképp eltörölni”. Általában nagyon sok még a félreértés az európai múlt, mondjuk 1600-1900 közötti zenéjének értelmezése és előadása kapcsán: amennyire lehet, ezekből a félreértésekből én szeretnék minél többet eloszlatni. Ilyen, szerintem kifejezetten káros legenda a hangszerek folyamatos „fejlődésének” elmélete: hogy például a saját kora zongoráival mindig elégedetlen Beethoven az ő halála után 50 évvel feltalálandó, forradalmian új, Steinway-zongoráról álmodva komponált volna zongorára – szerintem ez így szamárság. Minden zeneszerző praktikus ember: olyasmit ír, amit ma vagy holnap jól el fognak tudni játszani, s ezért remélhetőleg sikere is lesz. Nem az utókornak komponál, nem igazán az íróasztalnak. Gondoljuk csak el, amint Beethoven azt mondja magában: bár tudom, hogy amit ma írok, az egyelőre szörnyen rosszul szól – de a halálom utáni évszázadban csak
feltalálnak valamit, amitől jobb lesz a hangzása... Lássuk be, ez nem túl meggyőző. Vannak persze kivételek: Bach a h-moll mise egy részét tényleg az íróasztalfióknak írja. De ez olyan, rendkívül ritka kivétel, amelyik egy ezreléke sincs az eseteknek. Mozart soha nem komponált valakinek úgy áriát,
hogy azt az énekest korábban nem hallotta – ez teljesen logikus. Teljesen máshogy komponál Haydn a saját eszterházai zenekarának, mint később a londoni zenekarnak, teljesen más a közönség is, akiket szintén illik figyelembe venni! Ugyanakkor a hangszer sohasem elsődleges, ezt szögezzük le:csupán közvetítő eszköz, ahogyan más művészetben az ecset és a vászon is az. De ha azon a hangszeren játszunk, amelyre az adott mű született, akkor sokkal könnyebben megvan a kapocs. Csak ennyi a lényeg: a zenét így jobban meg lehet érteni.

Forrás: COPYRIGHT FELVEGI/Felvegi Andrea

Néhány hete találkoztam Oláh Vilmossal, aki a hat Emmy-díjjal jutalmazott The Violin Alone című filmben szerepel. A film arról szól, hogy egy művet hogyan tudnak a zeneszerzővel közösen megszóltatni. Mennyivel könnyebb dolga van, hiszen nem kell azon gondolkodnia, hogy akkor Mozart azt, ott, hogyan is képzelhette el...

Az európai zenetörténetnek van egy különlegessége – s nem minden más zenekultúrában van ez így –; létezik benne a lejegyzés, azaz a notáció lehetősége, s ez olyan, mint egy tervrajz. Valószínűleg a Kheopsz-piramist vagy a budapesti Parlamentet sem lehetne tervrajz nélkül felépíteni: egyrészt
hamar összedőlnének, másrészt a lépcsőház nem oda vezetne, ahová kell. Így van ez a zenében is: de a zenei notáció, az csak a tervrajz, nem az épület maga – fontos, hogy ezt jól lássuk. A ma élő magyar zeneszerzők közül Gyöngyösi Levente áll hozzám a legközelebb, nagyon sok művét bemutathattam, nagyszerű zeneszerző. Amikor együtt dolgozunk az aktuális darabján (ilyenkor Levente zongorázik, én vezényelek, egy vagy több énekes énekel), néha azt mondom: „Kedves Levente, írtál itt egy crescendót (azaz egy felhangosodást) a 42. ütemben, de azt nekem jól esne már a 41. ütemben elkezdeni. Szabad?” És akkor Levente erre két dolgot mondhat. Vagy azt, hogy: „Nagyon jó ötlet, köszönöm, írjuk át!” – és akkor megváltozik a műnek egy kis részlete, mindez szerzői jóváhagyással! A másik lehetőség, hogy azt mondja, „Nem, ne haragudj, ezt most nem akarom, mert ennél a résznél én ezt és ezt szeretném...” A lényeg, hogy így olyan információt kaphatok meg az élő zeneszerzőtől, amelyet egy halott komponistától sajnos soha már. Petrovics Emil életműve ezért már régizene: hiába tanította sok kollégánkat a Zeneakadémián, van tőle rengeteg lemez és interjú, közvetlenül már nem tudunk tőle megkérdezni bizonyos, fontos dolgokat. Az európai zenei lejegyzés nem tökéletes: az alapinformáció megadása mellett nagyon szuggesztív, erősen sugall dolgokat. Ha az ember meg akarja érteni azt a
darabot, amelyet előad, akkor bizony kutatnia kell. De kutatni érdemes, mert amit megértettünk, azt már sokkal jobban csináljuk.