Mesebeli erdő a reptér mellett. Beszámoló az Off Fesztiválról

2012.08.27. 20:50
Halk veretés, dél-afrikai maskarák, az új-zélandi Michael Jackson és a szaxofonos, aki egyszerre három hangot fúj. Beszámoló a Katowicében tartott Off Fesztiválról, legendákkal és ébresztő repülőkkel.

A lengyel Off fesztiválról először 2008-ban írtunk, aztán 2009-ben elneveztük a Hülye Szabályok Fesztiváljának, később meséltünk a sótlan polákokról is. Mára hozzászoktunk, hogy Lengyelországban sok a lehetetlenül izgalmas fesztivál, és hogy ezzel néha fordítottan arányos a közönség vérmérséklete. A hülye szabályok 2012-re is hülyék maradtak, mégha annyira nem is ellenőrizték vérszomjasan a betartásukat. Meztelencsigát idén egyet sem láttunk. A vicces kedvű szervezők a kempinget továbbra is a fesztivállal szomszédos hobbireptér sarkába passzintják, ami az olykor fel- és leszálló magánrepülők miatt egy ideig (egészen pontosan az első indokolatlanul korai ébredésig) tényleg muris. Viszont tekintve, hogy jobb reptereken általában kevés a fa, árnyékot a kemping területén belül csak abban a T-mobile sátorban találni, ahol minden nap kétszer lemegy ugyanaz a Rolling Stones- és RHCP-koncert. Ráadásul éjfél körül még egy ilyen elhagyatott helyen is érezhetően halkabbra kellett venni a zenét a két sátras színpadon. Mindezek ellenére idén is megérte túllendülni ezeken az apróságokon egyéni leleményességgel és túláradó lelkesedéssel, merthogy a felhozatal 2012-ben is parádés volt: rengeteg a legenda és ex-legenda, a blogvilág és/vagy szaksajtó kedvenceiről nem is beszélve.

Forrás: Off Fesztivál Facebook / Nick Helderman

A kísérleti zenéknek szentelt színpad pénteki programját a Quietus magazin állította össze (szombat: Jonathan Poneman, vasárnap: Fennesz). Itt az első valóban ígéretes fellépő Colin Stetson. Ő szóló szaxofonosként amolyan Steve Reich ihlette kísérleti zenében utazik. A kivételesen szép kompozíciók mellett azért kapta fel a fejét a világ az albuma megjelenésekor (a Quarton is 2011 legjobb lemezei közé került), mert a meglehetősen nehéz, ún. körkörös légzés technika segítségével (lásd itt) néha egyszerre három vagy négy szólamot is játszik hangszerén, illetve nem kell levegővételkor szünetet tartania. A színpadon egy teljesen hétköznapi, később kiderül, hihetetlenül szerény és szimpatikus srác jelenik meg, aki Liturgy-pólóban küzdi végig a koncertjét. A számok között pihenésképp rengeteget beszél Lengyelországról, magányos bálnákról stb. Bár én is nagyon szeretem a lemezét, nehéz átéreznem a koncertet. Talán az olimpia teszi, hogy koncentrálnom kell, hogy a fellépést ne mint lenyűgöző sportteljesítményt csodáljam. El is szégyellem magam kicsit, aztán belegondolok, hogy végülis mit vártam? Igazából eléggé kevés esély volt rá, hogy ez valóban működhessen így, kvázi nyitókoncertként, délután. Ezen persze az sem segít, hogy tisztán látszik, hogy a célja az lenne, hogy pontosan úgy szóljanak a dalok, ahogyan az albumon. Ez sajnos itt zsákutca, de ezt nem biztos, hogy ő is érzi. Az intimitás teljes hiánya ellenére a koncert persze így is kivételes és élményszámba megy, a Home teljesen lehengerlő 4-5 percéért pedig már bőven megérte idelátogatni.

Kicsivel később ugyanitt Demdike Stare, amit aztán hamar otthagyok, egyrészt mert már többször láttam ugyanazt tőlük, másrészt mert az elejét kifejezetten laposan kezdik. Nagyjából ekkor, szinte menetrendszerűen megérkezik az első nagy zuhé és mindenki berohan a Chromatics koncertjére, ahol már szól a sötét italo discoba oltott szinti-pop. Az eleje egész jó, sőt, a második felében viszont lényegesen gyengébb számok kerülnek elő. Ez olyannyira elkedvetlenít, hogy az anbb, vagyis az Alva Noto és Blixa Bargeld duó első feléről le is maradok. Mikor odaérek, rögtön érezni, hogy egy fokozhatatlanul bizarr szeánsz kellős közepébe csöppentem. Blixa Bargeld elképesztő színpadi jelenléte és Carsten Nicolai tiszteltre méltó alázatossága magával ragadó összhatást alkot. Dekára ki van mérve minden, mégis annyira elemi, hogy az ember nem tud nem együtt lélegezni az előadással. Az anbb számomra meglepő módon a fesztivál egyik legjobb koncertje, Alva Notót élőben sosem láttam ilyen lehengerlőnek, Blixa Bargeld pedig valószínűleg a legjobban teljesítő legendája a hétvégének. Bárcsak látnám még.

Forrás: Off Fesztivál Facebook / Gaga Mucko

Kontrasztból van bőven: a következő koncert, amit megnézek, a Metronomy nagyszínpados geek-pop parádéja. Több mint furcsa, de utólag ez tűnik az egyik legmegosztóbb koncertnek. A Metronomy első albuma 2006-ban jelent meg, amin még amolyan electro-pop volt, amit jobb híján a Kitsuné és az Ed Banger kiadók holdudvarába soroltak. Azóta azonban sok változáson mentek keresztül (második albumukról itt, a harmadikról itt írtunk). Képzeljünk el egy lágy popdalokat játszó együttest egyen Lacoste-pólóban, eltúlzott, a geekségre arcátlanul rájátszó mozdulatokkal, tetőtől-talpig csillámba öltözött női dobossal, francia mód elegáns, romantikus és egyben melankolikus harmóniavilággal. Nyomokban emlékeztet mondjuk a Grizzly Bearre, vagy még inkább mondjuk a Hot Chipre, de itt sokkal több az önirónia és a pop is. Három albumnyi, minimum nagyon jó popszámot összehozni nagy dolog (ilyet meg ilyet például), ráadásul elképesztően feszesen el is tudják őket játszani élőben. Ennyire húzós basszusgitárt, ennyire vastag analóg kütyüket ritkán hallani popkoncerteken. Ahogyan például az instrumentális The End Of You Too bugyuta, gyerekes témái, Popcorn-szintijei és teljesen abszurd pumpálása megelevenednek és belemásznak a közönség fejébe, lábába, az egészen meglepő. Talán egy icipicivel több lelkesedés még belefért volna, valamint sokkal kevesebb színpadi manír, idióta külsőség - ezekre a gesztusokra még az irónia sem mentség. Ezzel együtt is: ennél nem nagyon lehet jobbat csinálni.

Később egy ex-legenda, az Atari Teenage Riot örök ellenségemmé válik. Nem is csak azért, mert úgy gondolom 2012-ben botrányosan naív és egyébként is helyzetidegen, idejétmúlt dolog megideologizálni egy Prodigy-koncert csűrdöngölését, hanem mert zavaromban miattuk maradok le a Shabazz Palaces első 10 percéről, amit még sokáig bánni fogok. Mint arról már többször részletesen írtunk, a Shabazz Palaces lemezei valami egészen különös afrofuturisztikus pszichedéliát hoznak, élőben azonban még ennél is sokkal-sokkal több és mélyebb ez a zene. Eleve produkcióként is tiszteletreméltó, ahogyan extravagáns fellépőruháikban rendesen kongákkal, pergődobbal, cinnel, marimbával, samplerekkel, effektekkel és még ki tudja mivel - vagyis valóban élőben adják elő a számaikat. Az pedig tényleg csak hab a tortán, hogy az éneklés és rappelés mellett még a tánc is belefér - itt leginkább a klasszikus dívák vokalistáinak finom, koordinált táncmozdulataira gondoljunk, ami ebben a kontextusban persze egy nagy képtelenség. (Eddig ez egyébként nagyjából meg is nézhető itt.) Viszont innen még mindig van tovább, merthogy az az atmoszféra, ami körbefonta a fellépésüket, tulajdonképpen leírhatatlan mélységekbe nyúlt: benne volt minden, aminek egy igazi, hiteles hiphop-koncertben benne kell lennie. Igaz, kicsit halk volt, de legalább egyáltalán nem szólt aránytalanul, tökéletesen lehetett érteni a szöveget, a közönség elkapta a ritmust, Ishmael Butler és Tendai Maraire pedig minden előadói tudásuk mellett a szívüket-lelküket beletéve zenélték végig azt az egy órát. Az is, aki csak odaverődött, később a fesztivál egyik legjobb koncertjeként emlegette a Shabazz Palacest. Megkockáztatom, hogy nincsen náluk előremutatóbb, kivételesebb hiphop-produkció manapság a porondon. Könnyen lehet, hogy a Shabazz Palaces írja tovább a hiphop történelmét.

Utánuk túl sok mindenre már nem vágyok, nyilvánvaló, hogy ezzel nem lehet versenyezni, de azért becsületből csak benézek a sátorba, ahol éppen Andy Stott kezd. Aztán megint hamar ideges leszek, mert a 2011-es Unsoundos fellépéséhez hasonlóan itt sem közelíti meg az utóbbi két albumának szintjét. Teljesen alámegy a fesztiválozók vélt igényeinek és négynegyedes veretéssé (bocsánat, halk veretéssé - bár ez legalább nem az ő mellényúlása) butítja az egyébként zsigeri zajfelhővel körbebástyázott ütemeket. Miközben pedig a felismerhetetlenségig egyszerűsített zenéken zsörtölődök, valaki elüvölti magát mögöttem, hogy "Modeselektor!". Ezt égi jelnek veszem és otthagyom, de azért annyi erőt még összeszedek, hogy Container kísérleti zajtechno projektjébe belekukkantsak. Hamar kiderül, hogy ő is igyekezett piacképesebbé tenni magát az Off kedvéért; a teljesen szimpla analóg püttyögése nem különösebben hoz lába, negyedóra után ott is hagyom.

Az első dolog, amibe belenézek szombaton, Thurston Moore, akit azért mégis illik megnézni, ha már pont ott jár az ember. Tíz percet bírok, cserébe viszont még arra sem emlékszem. E napon főműsoridőben lép fel a titokzatos nevű Shangaan Electro (ez ugye elméletileg egy stílus neve, nem előadóé), ami még az Off felhozatalában is igazi kuriózumnak számít. Dél-afrikai, elképesztően gyors tempójú, naiv elektronikus zenéről van szó, amolyan világzene 2.0. A hangkészlet nagyjából minden számban ugyanaz: teljesen egyszerű elektronikus dobok, kifejezetten olcsó szintetizátorhangok, énekesek; mindez a dallamvilágától kezdve a lüktetésen át egész az érzelemvilágig elég sok mindent megőriz a hagyományos afrikai zenéből. A felállás is megér egy misét: a színpadon öten jelennek meg mindenféle megmagyarázhatatlan maskarákban: műanyag, rózsaszín madártoll, kukásruha stb. Egyikük cd-ről indít el zenei alapokat egy pult mögül - ha jól értettem a programfüzetet, ő Richard "Nozinja" Mthethwa azaz Dog -, míg a színpad előterében két meglett hölgy, illetve két ereje teljében levő férfi felváltva énekel, táncol, hülyéskedik. A folyamatosan zakatoló 189 ütem/perces tempó óriási energiabomba. A színpad húsz méteres körzetében mindenki olyannyira önfeledten táncol, hogy a rugalmas fapalló akkor is dobál, ha épp nem ugrálok. A Shangaan Electro nem több, mint ami, viszont el kell ismerni, hogy finoman szólva állati szórakoztató a közönségben fennhangon üvölteni, hogy jóóó vágezááánnééé / náguránze my baby. Őrület!

Forrás: Off Fesztivál Facebook / Gaga Mucko

Aznap még két koncertet nézek meg. A Megafaun sajnos eléggé ellangyosodott, mióta utoljára láttam. Nemcsak a fesztiválozóknak, de nekik is nagy veszteség, hogy baráti zenekaruk, az Akron/Family végül lemondta a fellépését, pedig velük közösen elsöprő erejű psych-folk zúgást szoktak művelni.  Az áporodott nyugdíjasfolk után a underground hiphop egyik legendája, DOOM ad koncertet. Sajnos azonban nem túl emlékezetes, ahogyan rapperünk egymagában szövegel; a lelkesedésem pedig még tovább fogy, amikor kiderül, hogy a koncert elején egy play gombot nyomott meg a MacBookon, a lejátszott hangfájlban pedig még a számok közti szünetek is előre ki vannak számolva.

Forrás: Off Fesztivál Facebook / Gaga Mucko

Az utolsó nap egyik legnagyobb vesztesége, hogy Ty Segall viharos garázsrock-koncertjéről szinte teljes egészében lemaradok. Az alapján a két szám alapján, amit láttam, és mások elmondása szerint is eszeveszettül tempós, robbanékony koncert volt. A naplementében aztán mi más is lehetne az erdőszéli színpadon, mint nyugat-szaharai koszos gitárzene. A Group Doueh a nyugati sajtó által leginkább ünnepelt afrikai zenekarok egyike. Fűben fekve, beszélgetve teljesen jó volt, de ennél jobban nem ragadott magával a 70-es évek gitárhangzását tradicionális marokkói zenével keverő együttes. Ennek mondjuk lehet, hogy köze volt ahhoz is, hogy úgy tűnt, nem különösebben hozza őket lázba a koncert. Később ugyanitt Dam-Funk: ő még a 80-as években kezdett electro-funkkal próbálkozni, aztán végül csak 3-4 évvel ezelőtt kapták fel, amikor hirtelen újra divatba jöttek a korszak szintihangjai. Az Offra egy dobossal és egy billentyűssel érkezett. A baj csak az, hogy én már nagyon hozzászoktam az elektronikus dobokhoz, így ez a koncert nem tudott eléggé ütni: a dobok sokkal jobban szétfolytak, mint kellett volna. Ezzel a húzással 1984-ből olyan hat-hét évet legalább visszaugrott, így inkább egy Parliament-utánérzésnek tűnt, mint Dam-Funk koncertnek, ez pedig már kevésbé volt hiteles.

Forrás: Off Fesztivál Facebook / Gaga Mucko

A legnagyobb elvárásaim egyértelműen a Connan Mockasin fellépésével szemben voltak. Az új-zélandi zenekar frontembere és zenei agya Connan Tant Hosford, aki 2004 óta játszik különböző felállású formációkkal. Az első nagylemezen, a tavalyi Forever Dolphin Love-on utánozhatatlanul keveredik dream pop, blues, indie rock, jazz, folk és funk is. A varázslatos zenei világ mértéktartó csapongásaival, megmagyarázhatatlan szövegvilágával, különcködő humorával és a folytonosan lappangó feszültségével olyan egyedi masszát alkot, ami az album első percétől az utolsóig ugyanolyan rendkívüli intenzitással hat. Az arányok élőben is tökéletesek, a dob-basszus-billentyű-ütős-gitár/ének felállás összeszokott. Sőt a társaság egészen úgy viselkedik, mintha legalábbis egy gimiben összeverődött, új-zélandi garázsból induló baráti társaság hobbibandájáról lenne szó. Néha olyan, mintha csak úgy tét nélkül bohóckodnak valami vidéki művelődési ház színpadán. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lenne emellett minden tekintetben vérprofi a teljes koncert: mindennek és mindenkinek megvan a helye. Connan gitárjátéka ámulatba ejtő és ösztönszerű. Hátborzongató az is, ahogyan azonnal felismerhető, gyakran vékonyka falzett hangja az első pár szám alatt szándékosan megbújik a többi hangszer között, aztán néha elő-előmerészkedik: a feszültség és titokzatosság itt is tökéletesen működik.

Rengeteg az olyan periódus (mondjuk a Faking Jazz Together alatt), amit más koncerteken az ember üresjáratnak mondana, itt azonban inkább békét árasztó lebegésről van szó. Az egyik legjobb ilyen momentum, amikor Connan kéri, hogy mindenki tegye fel a kezét. Mekkora klisé ez már! Mégis, amikor a maszatolós gitárra mindenki felteszi a kezét és a nézőtér úgy néz ki, mint valami mesebeli erdő, az olyan mintha éppen valami csoda történne, ráadásul ezt akkor mindenki a lehető legtermészetesebben kezeli. Meglepően sok az ilyen show-elem és a közönséggel való viccelődés is, de egyszerűen itt is: minden a helyén van. Végig az album számait játszák, aztán az elégedett közönség egy ráadást kap: Michael Jackson Remember The Time-ját olyan nyolc percig játszhatják (valahogy így), mikor ténylegesen vége lesz a koncertnek. Sokkoló, hogy Connanhez mennyire illik Michael Jackson nem csak hangszínben, de a személyiség tekintetében is. Csak ekkor tűnik fel, hogy tulajdonképpen az öltözéke is mennyire hajaz az övére. Itt a legvégén azért már vannak durva szétesések, de nem hinném, hogy ez ne lenne tervezett. Nem mindennapi ez a tökéletes egyensúly, maximális az elégedettség és még a harmónia is megmarad egy ideig.

Az Off slusszpoénja a Forest Swords. Annak ellenére, hogy nagyon szeretem a kiadványait, sok jóra nem számítottam. Laptop mögött álldogáló félszeg srácot vizualizáltam, akinek a zenéje úgysem tud majd működni az utolsó éjjel, ráadásul hajnal háromkor. Ez annyiban bonyolódott, hogy a Swans elhúzódó tébolya miatt (az ő koncertjük csak úgy tudott véget érni, hogy a szervezők nem kevés huzavona után több gitárerősítőt is egész egyszerűen lekapcsoltak) végül csak fél négykor kezdtek és hát egyébként is, a Swans után közvetlenül volt. Viszont a Forest Swords rámcáfolt és kellemes meglepetésként a produkció Matthew Barnes mellett kiegészült egy basszusgitárossal, és lenyomtak egy tökéletes záró koncertet. A zörgő-kopogó dobok, basszus- és gitártémák minimalizmusa sosem volt még olyan hipnotikus és simogató, mint itt, talán ezért nézhették végig legalább háromszázan a tulajdonképpen hétfő reggeli koncertet. Matthew Barnesék a hamarosan érkező albumról is játszottak egy-két számot, amiből úgy tűnt, mintha kicsit elmozdult volna a hangzás a zajos house irányába, de ki tudja.