Ez nem mérkőzés, hanem leszámolás - Vörös István a Quartnak

2014.02.22. 19:03

Vörös István a nyolcvanas években a Prognózis együttes élén emelkedett a korszak sikeres zenészei közé, azóta pedig jobbára szólóban jelentek meg lemezei. Az 59 éves gitáros-énekes elmondta, mi volt jobb a nyolcvanas években, miért nem lett belőlük fapados rockzenekar, és hogy miért nem játszanak jó zenéket a rádiók.

Fotó: Tuba Zoltán - Origo

Mennyire van tele most a naptárad?

Félig-meddig megtelt, de ez nem azt jelenti, hogy ne lenne még hely koncerteknek. Ez körülbelül havonta négy bulit jelent, ennek a fele akusztikus koncert, szólóban, amolyan one-man-show, a másik fele meg zenekaros. Régen ez nem így volt, előfordult, hogy hétfőtől péntekig minden este más városban játszottunk, akkor mások voltak a lehetőségek. Megváltozott azóta minden, így a fizetőképes kereslet is.

Bár a Prognózissal lettél országosan ismert, az első profi zenekarod a Nevada volt.

Igen, Radics Béla után kerültem a Nevadába. Egy ismerősöm elhívott egy koncertjükre, és mikor kiderült, hogy én is gitározok, elhívtak egy próbára. Nagy bátorság volt Béla után színpadra állni, hiszen Radics Béla hatalmas sztár volt, a magyar Jimi Hendrix, és akármerre koncertezett, mindenütt zúgott a „Béla! Béla!". Nem ijedtem meg a feladattól, beugrottam a mélyvízbe. Tizenhét éves voltam akkor, de ezzel komolyra is fordult a dolog, megkaptam az ORI-engedélyt, így kezdődött

Maradt fenn bármilyen hanganyag a Nevadától?

Semmi, talán néhány demó és koncertfelvétel. A hetvenes évekről beszélünk, akkor sokaknak nem adatott meg a lemez, így a Nevadának se. Szerencse volt, hogy a nyolcvanas években alapítottam a saját zenekarom, hiszen előtte jóformán reménytelen volt a helyzet, ekkora már valamennyire kinyíltak bizonyos ajtók.

Radics Béla miért ment el a Nevadából?

Ő egy ösztönös gitáros volt, aki úgy tanulta meg a szakmát, hogy magnóról fülelte le Hendrixet, Claptont vagy éppen a Shadowst, egy az egyben le tudta játszani őket, és mellesleg egy zseniális előadó volt. Ahogy kiment a színpadra, és a nyakába vette a gitárt, az már esemény volt. A Nevadából azért kellett mennie, mert akkor már elég sokat ivott, nem volt jó állapotban, és nehezen tudták fegyelmezni, nem nagyon tudott már alkalmazkodni másokhoz. Én ettől függetlenül jó viszonyban voltam vele, és még a halála előtt is egy-két hónappal mondta, hogy figyeli, amit csinálok, akkor már a Prognózisban nyúztam a gitárt. A Nevadából később, két társammal együtt, engem is kiraktak, mert progresszívebb zenét akartunk játszani. Én például éjt nappallá téve Al Di Meolát, John McLaughlint gyakoroltam a magnóról, de a zenekarvezető inkább divatbemutatókon szeretett volna fellépni. Bennünket ez nem elégített ki, őt meg az nem, hogy mi mást akarunk, úgyhogy akkor elváltak útjaink.

Te nem akartál disszidálni sosem?

Eszembe sem jutott. Nagyon el voltam foglalva a zenéléssel, később pedig ráeszméltem arra, hogy azokat a dalokat, amiket magyarul írok, azt lehetetlen pontosan lefordítani más nyelvre. '89-től két éven át viszont zenéltem Svájcban, klubokban, bárokban az akkor aktuális slágereket játszottuk, abból annyi elég is volt.

Az hogy lehet, hogy a Tele van a város szerelemmel sikere után is vendéglátózni kényszerültél?

Mi a három T-ből leginkább a „tűrt" kategóriába tartoztunk, annak ellenére, hogy megjelent két lemezünk, de az egyáltalán nem volt egyszerű. Állandóan a Hungaroton nyakára jártam, miközben a közönséget is buzdítottam, hogy szavazzanak minden fórumon, és egy idő után a hanglemezgyár is inkább úgy döntött, hogy jó, legyen, kiadjuk. Így jelent meg az Előjelek 1984-ben, két évvel később a Tele van a város szerelemmel, majd '88-ban pedig a Piknik Club. Ahogy minden zenekarban először jól mentek a dolgok, aztán jöttek a bonyodalmak. Divatba jött a lakodalmas, ami tőlem idegen, és szerintem borzadály, és Kormos Gábor, a basszusgitáros átnyergelt erre a műfajra Cirmos Kormos néven. Belefáradtam az állandó hajtásba, abba, hogy egyedül szerveztem a zenekar dolgait, zenét, szöveget írtam, hangszereltem, bár ebben nagy segítségemre volt a kiváló billentyűs, Jankai Béla. Az évtized végére mindenki más irányba indult el.

Fotó: Tuba Zoltán - Origo

Később sem akartad újjáalakítani a Prognózist?

A külföldi vendéglátózás után egyből zenekart alakítottam, de az már csak a nevében volt Prognózis, lényegében az én szóló produkcióm volt, Vörös István és a Prognózis néven. A kétezres években már a saját nevem alatt jelentek meg a lemezeim, és szóló akusztikus koncertjeim is voltak. Ez a műfaj talán a legnehezebb, hiszen egyedül kell helytállni a színpadon, és lekötni a közönséget. Így jutottam el Mexikóba is, miután a zenekar egy rajongója oda nősült, és volt nála egy példány a Magányos utazó című CD-mből, azt valakinek odaadta, és egyszer csak jelentkeztek onnét, hogy szeretnék, ha kimennék - olyan volt, mint a mesében. Kétszer is voltam kint, másodszorra már zenekarral. Visszatérve a kérdésre, 2001-ben volt egy Prognózis jubileumi koncert, ezt ötévenként megismételjük.

Tudtál volna valamit másképp csinálni, hogy a Prognózis úgy befusson, hogy ne kelljen vendéglátóznod?

Én az a típusú alkotó vagyok, aki kizárólag azt csinálja, amit szeret. Az én munkámhoz a gitáron kívül sok minden beletartozik. Valószínűleg bennem is volt hiba, mert nem tudok felületesen haverkodni, jópofizni. De egyébként sem lehetett a zenéléssel akkoriban olyan sok pénzt keresni: ORI-gázsit kaptunk a koncertek után, aminek a nagy részét az ORI (Országos Rendező Iroda) tette zsebre. A mai napig a zenészek 90 százaléka egzisztenciális gondokkal küzd, és épp ezért alapítottuk meg tavaly januárban a Magyar Rockzenészek Egyesületét (MaRock) Németh Gáborral (Skorpió, SBB, Dinamit). Ez a rockzenészek érdekvédelmi képviselete. Úgy érezzük, hogy ezt a műfajt méltatlanul mellőzik a médiában, legyen szó sok lemezt maga mögött tudó sztárról, vagy fiatal tehetségről, aki nem az egysíkú tehetségkutatókon akarnak nevet szerezni maguknak, hanem hangszeres vagy énektudással maradandót alkotni. Akik nem magamutogatni, hanem adni akarnak a közönségnek.

Na de nem lehet, hogy ez a realitás?

A jelenlegi kereskedelmi tévék és a rádiók kizárólag érdekkörök szerint válogatják az általuk műsorra tűzött produkciókat. Például a minap hallottam A Dal egyik zsűritagjától, hogy mindenkiben tudatosulnia kell, hogy a zene az üzlet. Nekem a zene ennél többet jelent. Persze annak idején bennünket is lenyúlt a Hungaroton vagy az ORI, akkor is volt, akinek csak üzlet volt. Szegénységi bizonyítvány. Ha bárkit megkérdezel a 35 év fölöttiek közül, azt fogja mondani, hogy hallgathatatlanok a zenei rádiók, konzumzene szól többségében. Panelekre, futószalagon megírt dalok, többségében angolul, elkendőzve a silány szöveget. A tehetségkutató versenyekben előfordulnak kiváló énekhangok, de ennél sokkal fontosabb lenne a dal, az üzenet, az egyéniség, a közönségnek adni akarás, az önazonosság. Ezek nélkül a hang önmagában kevés, egy kis idő elteltével sokszor kiderül, hogy meztelen a király. Mert nem a színpadra lépéskor, hanem a kétórás, élő produkció végén legyen nagy taps, és akkor kell látni boldog arcokat. És ez az, amit nem lehet üzletileg megszervezni.

De neked van neved és közönséged, nem?

Van, igen, de ha már megjelenik egy új lemezem, azt sehol se játsszák. Márpedig én olyan előadó vagyok, aki szeretné, ha eljutnának a dalai a nagyközönséghez. Amikor egyszer bevittem egy rádióba, utólag hallottam vissza, hogy azt mondták az illetékesek, hogy szeretjük a Pistit, de nem érdekkör. Persze tény az is, hogy kereskedelmi rádióról van szó, azt csinál, amit akar. Viszont a közszolgálati média már egyáltalán nem, hiszen a Közszolgálati Kódex előírja, hogy mindenkinek lehetőséget kell adjon a megjelenésre.

Fotó: Tuba Zoltán - Origo

A kereskedelmi rádiók azért hallgatottságra mennek, és lehet, hogy nem véletlenül nyomják azt a zenét, amit várnak a hallgatók.

Engem pont ez háborít fel: ne próbálják a szarra rámondani, hogy az somlói galuska. Mondják akkor azt, hogy ez kell a népnek, de ne azt, hogy ez mennyire jó zene.

Miért nem indulsz el te is A Dalban?

Viccelsz? Én még a nyolcvanas években megfogadtam, hogy soha, semmilyen versenyen nem indulok. Tisztelet a kevés kivételnek, de olyanok engem ne zsűrizzenek, akik még nem bizonyítottak és az objektív hozzáállásuk is kétséges.

Na azért azt ne mondd, hogy bárki is komolyan kitalálta előre, hogy majd ByeAlex menjen az Eurovízióra.

ByeAlex dala speciel nekem tetszett. Én nyitott vagyok minden stílus felé, és ez nem volt rossz. Tavaly abból a harmincból volt öt jó produkció. Idén szűkösebb a kínálat, van kettő vagy három, ami jó. De ennyire gyenge lenne a hazai mezőny? És vajon biztosan meghallgatták az összes jelentkezőt? És egyébként is, ez az Eurovízió olyan nagy dolog? Hát ez a giccsparádé csúcsa. Szerinted életszerű az, hogy egy idegen ország produkciójára százezrek szavaznak? Hát a maximum az, hogy meghallgatom, esetleg rákeresek az interneten, de telefonon szavazni nem fogok.

Egyetértesz azzal, hogy vége van a rockzenének?

Ez ellen próbálunk tenni. A rockzene azért sokkal intellektuálisabb, humánusabb ága a kultúrának, mint ez a szeretlek, nem szeretlek, gyere velem típusú bölcsességek, amik jönnek a rádióból. Az is fontos, hogy a rockzene egy tág fogalom: itt nem csak azokra gondolok, akik talpig bőrben rázzák a hajukat, hiszen ugyanúgy rockzene a Demjén Rózsi is. Mindenki, akinek érzései voltak, aki értéket teremtett, az idetartozik, és mára ez az egész egy ilyen magamutogatássá, biznisszé degradálódott. Az is fontos, hogy legyen ez is, mindenkinek helye van a palettán, mérkőzzünk meg. De most nem mérkőzés zajlik, hanem leszámolás. Rakják be egyszer bármelyikünk dalát egy héten napi háromszor, de azt nem fogják, mert jól tudják, hogy akkor kiderülne a különbség. Írhatnád te a világ legjobb dalát, akkor se játszanák le, ha valamiért nem tartozol az érdekkörbe. Mindig a trendiséggel és a szelektorral takaróznak.

Lakodalmas rockot se játszottak, aztán mégis milyen népszerű lett.

Az egy más történet. Jelenleg a Muzsika Tv és a Nóta TV is ebben a műfajban utazik.

Régi Prognózist se játszanak a rádiók?

Néha igen. Félreértés ne essék, nem a saját sirámaimat mondtam el, hanem azt, hogy ennek a műfajnak méltatlan az, hogy egyik napról a másikra erőszakkal nyugdíjba vágják azokat a dalokat, amiken generációk nőttek föl. De fontosak a fiatalok is, hiszen nincs lehetőségük színre lépni. Én már kinőttem abból, hogy nyomjam magam, hogy ilyen meg olyan jó az új lemez, Csak teszem a dolgom, az interneten keresztül tudok eljutni a közönséghez, amely ezt szereti. Azt csinálom, amit szeretek.

Fotó: Tuba Zoltán - Origo

Mennyivel volt igazságosabb a hetvenes vagy a nyolcvanas évek?

A hetvenes évek semmivel, az nagyon zárt volt, de a nyolcvanas évek a zene területén más volt. Úgy gondolom, hogy akkoriban mindazok, akik színvonalas produkciókkal léptek színre, azoknak többségében megjelent a lemezük. Aki kész volt kellő kompromisszumokra, azok érvényesülhettek. Én is ilyen voltam: volt például egy Semmi sem működik című dalunk, mire mondták, hogy ez nem lehet egy lemezen, erre másnap visszamentem, hogy legyen a címe Az abszolút balszerencse dala.

Azért a magyar új hullám legjobb dalait elég nehéz volt összeállítani, hiszen alig jelenhetett meg valami lemezen ezekből.

Na, ha az új hullámhoz érkezünk, akkor azt el kell mondani, hogy akkoriban a hanglemezgyárnál sokkal inkább a zenei kvalitásokat tartották szem előtt. És az akkori alternatív zenekarok nyolcvan százalékára zenélni nemigen tudott, viszont szövegeik, az üzenetük és a mondanivalójuk az nagyon jó volt! Ezért nem jelentek meg azok a lemezek leginkább, meg azért sem, mert igencsak támadták az akkori rezsimet. Ugyanakkor az is igaz, hogy sok akkori lemezes zenekar szövegvilága csapnivaló volt.

A korai Prognózisra is mondhatjuk azért, hogy új hullám, nem?

Igen. A Prognózis eredendően „őszinte, kőkemény rockzenekarnak" indult, ennek a lenyomata az első kislemezen is megjelent Hajsza közben, de aztán Wilpert Imre behívatott az irodájába, és azt mondta, hogy ez nem rossz zene, de ilyen fapados rockzenéből már annyi van, és próbáljuk meg inkább az újabb dolgokat figyelni. Mutogatott is zenéket, mint például a német Idealt, ami nagyon jó kis zenekar volt, aztán a kicsit elvadultabb DAF, vagy az ausztrál Men At Work, ami már poposabb volt. Én egyből éreztem, hogy megmozgatják az agysejtjeimet, és nem ezeket a bevált rockos paneleket erőltetjük, ezért áthangszereltük az egész műsort, pár szöveget is újraírtam. A dalokkal nem is volt gond, viszont azt be kell látni, hogy az első lemez hangzása, tragédia. Örültünk, hogy stúdióban lehetünk, de nyakunkra küldtek egy hangmérnököt, aki irtotta a gitárokat tűzzel-vassal, többször össze is vesztem vele, dráma lett a lemez hangzása. A Tele van a város szerelemmel is csak egy fokkal lett jobb. Nem véletlen, hogy újra elővettem ezeket, miután rájöttem, hogy semmi értelme most vadiúj dalokkal új lemezeket csinálni, úgyse játsszák a rádiók. Hallgass, ha jót akarsz címmel eddig két válogatáslemez jelent meg. A régi nagy sikereket, melyeknek hangzásukkal elégedetlen vagyok, most új életre keltjük, újrahangoljuk. Ezeken a CD-ken a dalok úgy szólnak, ahogy mindig is kellett volna.

Mi volt könnyebb a nyolcvanas években?

Akkor elég volt a tehetség és a kapcsolat. Nekünk megvolt a tehetség és a lelkesedés, sőt, a kapcsolat is, mert a koncertjeink olyan sikeresek voltak, hogy mindenütt rögtön utána le is kötöttem a következő koncert időpontját. A kilencvenes években is működött még valamennyire ez a dolog, de a kétezres években azt vettem észre, hogy a tehetség már nem számít, viszont folyton jött a kérdés, hogy „és ez nekem miért éri meg?" Nem sírom vissza a nyolcvanas éveket se, de akkor sokkal színesebb volt a zenei paletta.

Csalódott vagy?

A saját pályafutásomat illetően úgy érzem, hogy sokkal többre lettem volna érdemes, én megtettem mindent, nagy hiányérzetem nincs. Tudom vállalni a dalokat, amiket megírtam, és azt csinálom, amit szeretek, viszont abban, hogy ez a műfaj hová jutott, mélységesen csalódtam. És az a fájó, hogy külföldön ez nem így van, millió virág létezhet egyszerre. Nálunk viszont ezt a gyönyörű virágos rétet felparcellázták, és csak az van, amit oda beültettek.

Neked milyen rossz tulajdonságaid vannak?

Hát elég sok. Mondjuk az, hogy türelmetlen vagyok, de ezt jól visszafogtam. Ma már nem ugrok mindenre azonnal, hanem számolok tízig. Sorolhatnám még, de a többi titok.

Más lenne a mai magyar popzene, ha annak idején nem Erdős Péter irányítja a hanglemezgyárat?

Ez jó kérdés. Én ismertem őt, több lemezünk kiadója volt. Tudom, hogy nagyon sokan fújnak rá, és én is mondhatnék rá dolgokat Például a Tele van a város szerelemmelt is úgy adta ki, hogy semmit nem szánt reklámra, és úgy kellett könyörögnöm neki, hogy adjon 30 ezer forintot videoklipre.
Kérdésedre válaszolván, legalább volt egy ember, aki vállalta arcát és nevét, és ki szembe merte mondani, hogy nem. Méltányolandó, hogy Erdős Péter az arcát adta a döntéseihez, ma meg csak mismásolnak, fel se veszik a telefont, nem válaszolnak, trükköznek, erről szól az egész világ.
Wilpert Imre például rendes volt velem, neki köszönhetem, hogy nem egy fapados rockzenekar lett belőlünk és vállalhatom mind a tizenhét lemezt, ami eddig megjelent.