Tévé nevelte nemzedékek

Kósa Éva pszichológussal az Élet és tudomány munkatársa készített interjút.

"A tévé megöli a gyerekek lelkét" - azt hiszem, ez az újságcímsor jól jellemzi azt a társadalmi vélekedést, amely szerint a televízió ellen védekeznünk kell. Én az olyan nézeteket, amelyek a tévét valamiféle ördögi szerepkörrel próbálják felruházni, nem érzem igazságosnak, és ami fontosabb: nem érzem igaznak.
- Egyetértek. Nem gondolom, hogy bármifajta boszorkányüldözést kellene folytatni a televízió ellen. Ez olyan lenne, mint ha azt mondanám, a könyvekben mindennap jön a halál, jön a rémület, jön a szexualitás, hiszen a könyvekben is találhatunk számtalan olyan tartalmat, amit a televízióban nehezményezünk. Az viszont tény és való, hogy ezekhez a tartalmakhoz a könyvekben a gyerekek nehezebben férnek hozzá, mint egy televízióban sugárzott, nem nekik szánt műsor révén. A könyvek elolvasásához kell tudni olvasni! Az olvasás szellemi erőfeszítést igényel, hiszen meg kell fejtenünk olyan szimbólumokat, amik önmagukban messze állnak a jelzett dologtól. A könyvekben csupa fekete-fehér farkincában rögzül minden, ami a televízió érzékletes bemutatásában színes és gyönyörű, vagy éppen riasztó. A könyvekben rögzített tartalmakhoz való hozzáférést nagyon határozott időbeli ritmus szabályozza. Amikor a gyerekek hatéves koruk körül megtanulnak olvasni, még messze vannak attól, hogy bármilyen könyvbe, amit leemelnek a polcról, hosszasan belemélyedhetnének. A nyomtatásban rögzült felnőtt világhoz csak fokozatosan férhetnek hozzá, egy hosszú érési folyamat során. A televízióval más a helyzet. Ott rögtön ki lehet nyitni bármilyen "könyvet", ráadásul az ábrázolás nagyon szemléletes. De hangsúlyoznom kell, az, hogy egy gyerek mivel találkozik este a tévében, az nem az ő felelőssége. És nem igaz, hogy a televízióból kizárólag negatív tartalom, kizárólag ártalmas hatás, és kizárólag valamilyen, a gyerekeket a fejlődésükben károsító tartalom özönlik ki.

Bojtár Ottó fotografikája

Olvastam Öntől egy számomra nagyon rokonszenves mondatot, amely szerint "a tömegkommunikáció világméretű terjedésének hatása vetekszik az ipari forradalom világméretű hatásával". Ebben nincs benne az a negatív előfeltevés, hogy a média negatív irányban alakította át a világunkat.

Ez az "olyan, mint ha", úgy érzem, kulcsmozzanat. Ha jól sejtem, annak az ismerete, hogy amit látunk a tévében, "az nem az, hanem csak olyan, mintha az lenne", felvértez minket az ellen, hogy túlértékeljük vagy túlzottan engedjük a személyiségünkbe, az életünkbe beleavatkozni a médiát. És a gyerekeknek ez az ismeretük nem fejlődött még ki.
- Nagyon jól látja. Pszichológiailag igazolt tény, hogy bármilyen ábrázolásban azok a megjelenített tartalmak, üzenetek hatnak ránk erősebben, amelyeket valóságosnak hiszünk. Hadd említsek egy kísérletet, amit gyerekekkel végeztek. Egy csoportnak olyan tudományos-fantasztikus katasztrófafilmet vetítettek, ahol az űrhajó és az űrhajósok balesetet szenvednek. Nagyon izgalmasan elkészített film volt. A gyerekek másik csoportja pedig megnézte a Challenger űrrepülőgép valóságos katasztrófájáról készült felvételeket. Minden rögzített érzelmi reakció sokkal hevesebb volt ott, ahol a gyerekek tudták, hogy amit látnak, az a valóság.

Mennyire képes megállapítani egy gyerek, hogy amit a tévében lát, az a valóság-e?
- Ez azért nagyon fontos kérdés, mert a gyerekek ma már úgy nőnek föl, hogy a világról szerzett tapasztalataik java része a televízióból származik, és amit ott látnak, az mindenképpen valamiféle torzított ábrázolás, nem maga a valóság. Nem lehet túlbecsülni annak a jelentőségét, hogy a szocializáció során a gyerekek mennyire veszik készpénznek mindazt, amit a televízióban látnak. Ez egyébként az évek során változik, a fejlődésnek életkorhoz köthető sajátosságai vannak. Hiteles mérések szerint Magyarországon a 4-12 évesek már naponta 4 órát néznek tévét! Az ő számukra a kezdetek kezdetén a televízió egy úgynevezett mágikus ablak. Nekik valóban az a benyomásuk, hogy a televízió képernyője, amint kivilágosodik, olyan, mintha kinyitottunk volna egy varázsablakot, és belelátnánk a valóságba. A gyerekek legfeljebb azon gondolkodnak, hogyan is fértek bele a dobozba az emberek. A televízió előtt ülve beszélgetnek a szereplőkkel, és amikor esetleg személyesen is találkoznak velük, meglepődnek, hogy azok nem ismerik meg őket. Ez az első szint. A következő szakaszban a gyerekek már tisztában vannak azzal a nagyon lényeges elemmel, hogy a televízióban látható műsorok java része készített, gyártott termék. Ami ott látható, az nem a valóság része, az emberek nem úgy viselkednek, ahogyan a való életben, hanem valamit eljátszanak. Ám ennek ismerete mellett 7-8 éves korukig, sőt még tovább is úgy gondolkoznak, hogy ha az, amit a színészek eljátszanak, lehetséges a valóságban is, akkor a történet igaz. A valóságmegítélés harmadik lépcsője, az, (ahová serdülőkorukban jutnak el a gyerekek, és ahol általában a felnőttek is állnak) amikor már nem a lehetségest tekintik fő kritériumnak, hanem a valószínűt. Azt mondják, lehet, hogy ez lehetséges, de annyira valószínűtlen, hogy ez nem igaz. Egy jó Julia Roberts-filmre utalva azt mondhatjuk, igen, lehetséges, hogy az utcán egy prostituálttal szembejön egy milliomos, és azt mondja, itt a lakásom, éljen velem, és legyen a feleségem. Ezt fizikailag nem lehet kizárni. De az az ember, aki egy kicsit idősebb vagy kicsit tájékozottabb, azt mondja, hogy ez vajmi kevéssé reális.