Esterházy Péter

A szavak csodálatos életéből

[mit keres az író a pampákon?]

Az írónak testközelből kell ismernie a szavakat, kézbe kell venni őket, fogdosni, mit lehet velük csinálni, mit engednek magukkal, hogyan öregszenek, fásulnak el vagy kezdenek el hirtelen gügyögni, épp milyen a kedvük, milyen lábbal keltek föl, babusgatni kell őket és olykor üvöltözni velük, vagy ők babusgatnak és ők üvöltöznek. Civil ember is ismeri ezt, csak nem szóval.

Azt mondja Wittgenstein, a szónak nincs jelentése, csak szóhasználat van, ezt a használatot kell ismerni naprakészen.

Ez a használat erős, szél ellen nem lehet szóhasználni, itt alkalmazkodni kell, fölemelt fejjel, gerincesen - vállat vonni; egy ideig ragozhatjuk tisztességesen az ikes igéket, csokoládézhatnám, de a nyelvi rögvalóság kicsúszik alólunk, hisz az ikesigeragozás stiláris értéke más, mint akár húsz éve, úgyhogy ha az ember nem vigyáz, azon kaphatja magát, hogy kisujja eláll tartva a kávéscsészét. Kisujjunk elállna, ha tartanók a csészét. Kevés dolog van messzebb a finomságtól, mint a finomkodás.

A szóhasználat változik térben és időben, és ugyan igaz, a nyelvnek van írója, nem az országnak - de mégis, mondjuk meddig német a német? Zürichben ugyanazt a nyelvet beszélik-e mint Bécsben? Nem egészen. És Csíkszeredán se úgy és azt, mint Budapesten. És más a környezet is, másképp hangzik az elkiáltott szó egy kútban és másképp egy... a pampákon, föltéve, hogy a pampa olyan rónaszerűség, nem pedig egy állatfajta, a puma és az emu közeli rokona, bár nagy baj, a műveletlenségen túl, nem volna, az akusztikai példázat stimmel.

Tehát, hogy egy példával éljek, ha azt mondom Zürichben, magyar (ejtsd: madjar), az mást jelent, mint Bécsben. Édes hazám. Lefordíthatatlan szójáték. Csíkszeredán más a dimenziója, a színe, a sötéte, a játéka, a drámája a magyarnak, a szónak, mint Zalakaroson vagy Óbudán. Itt nincs drámája. A drámanélküliség drámájáról szól, azt hiszem, az egész modern irodalom. A nincsben lévő vanról. A lét elviselhetetlen könnyűsége, írja Kundera Párizsban. És ez pontos, csak itt még a könnyű is nehéz.

A szavak szivárványzása nemcsak térbeli, hanem időbeli is. A szavaknak idejük van, vagy másképp: idő van a szavakban, a mi időnk, a használóké, a mi történelmünk, mi magunk.

Elfelejtünk szavakat, másokra rálelünk, olykor túlságosan is, s lesznek divatosakká. A kérészéletű divatszók, így szerepelne az újságban. A politikusok például évek óta ragaszkodnak a markánshoz, markáns véleménykülönbség, ez azt jelenti, hogy egyikőjüknek sincs véleménye, és ezt markánsan a tudomásunkra hozzák. A másik a mentén. De nem hogy a Maros mentén, vagy hogy folt esett a nyuszttal bélelt mentén, ami mégis valami megbízható, ha nem is polgári, de konzervatív ügylet, hanem nemde az "ilyen-olyan értékek mentén".

Tulajdonképpen anyánk nyelve iránti tiszteletből nem volna szabad ilyen pártokra szavazni. Azt már nem is említem, hogy egy párt, aki. Markáns, mentén, aki - erős szűrő. Ha még az alkalmasintot is hozzáveszem, márpedig hozzáveszem - hogy ti. az nem azt jelenti, alkalomadtán, hanem hogy vélhetőleg, valószínűleg -, akkor csak állnánk itten pártok nélkül, ami nem volna érdekünk, szügyig mélabúban. Minthogy e jelenség pártfüggetlen, lehetséges, hogy ez volna ama annyit hiányolt demokratikus minimum? ez az az aranyfonál, mely összeköti pártjainkat? Új bekezdést kezdek, megvalósítván az értelmiségi gőg minősített esetét.