Hagyomány és tudatlanság nyomorítja az afgán nőket

Az afganisztáni nők helyzete sokat javult, amióta 2001-ben megbukott a tálibok embertelen rezsimje. De többségük élete azóta is siralmas: a katasztrofális gazdasági és biztonsági helyzet a leggyengébbek sorsát nehezíti meg a legjobban, ahogyan a fojtogató törzsi hagyományok is. Riport Afganisztánból.

Vaszimának összességében szerencséje van. Amikor 12 vagy 13 éves volt, és a nővére nem volt otthon, a nővérének a férje bement a szobájába, pisztolyt szorított a halántékához, és megerőszakolta. Aztán, amikor végül férjhez adták, 14 éves korában, a férje a nászéjszakán észrevette, hogy a leány már nem szűz. Ez Afganisztánban azt jelenti, hogy akkor nincsen frigy. Csak a szűzlányok jók.

A felháborodott férfi azonnal rohant az apósához, hogy nem erről volt szó és azonnal elégtételt követel. Hogy az elégtételt biztosra vehesse, a biztonság kedvéért bezárta Vaszimát a házába, és hét hónapig ki sem engedte onnan. Végül az a megállapodás született, hogy Vaszimát hazaengedi az apjához, de cserébe megkapja a húgát, aki még szűz, és így mindenki jól jár.

Hogy miért van Vaszimának szerencséje? Nos, először is életben maradt, ami már önmagában nem rossz eredmény egy olyan társadalomban, ahol a lány szüzességének idejekorán való elveszítése olyan foltot ejt a család becsületén, amit a családtagok gyakran úgy próbálnak lemosni, hogy maguk végeznek a lánnyal (ez az eufemisztikusan "becsületgyilkosságnak" nevezett gyakorlat, amit a hatóságok gyakran elnéznek).

Másrészt igazságot szolgáltattak: a bíróságon, ahol egy afgán emberi jogi szervezett vállalta el a védelmét, kiderült, hogy a szüzessége azért van oda, mert megerőszakolták. Nővérének bátyja, aki ezt tette vele, jelenleg hároméves börtönbüntetését tölti. Hogy Vaszimával mi lesz? Talán még újraházasodhat. Majd az apja azt mondja, a férje meghalt. Egyedül maradni nem opció.

"Sok ilyen eset van" - mondja Mohammed Munír, az Afganisztáni Emberi Jogi Szervezet dzsalalabádi irodájának vezetője, aki az üggyel foglalkozott. "Pontos statisztikák nem léteznek, de a nyolc hónap alatt, amióta működik ez az iroda, 25-30 hasonló, nőket érintő ügyünk volt: családon belüli erőszak, többségében nemi erőszak, sok verés, 5-6 gyilkosság is. Különösen a törzsi vidékeken rossz a helyzet, ott úgy adják-veszik a nőket, mint a háziállatokat."

Nem sokkal jobb

Az afganisztáni nők helyzete sok tekintetben javult, amióta a tálib rezsimet 2001-ben elsöpörte az amerikai invázió. A tálibok szélsőségesen puritán vallásértelmezése, a deobandizmus egy extrém változata lényegesen elütött az országban hagyományosan gyakorolt misztikus, viszonylag toleráns iszlámtól. A nőkre kivetett szabályok a legkonzervatívabb törzsi vidékeken kívül szokatlan, gyakran embertelen korlátozásokat jelentettek, lényegesen elütöttek az addigi afgán gyakorlattól. "A nők elnyomása a tálibok iszlámista radikalizmusának fokmérőjévé vált" - írja a pakisztáni újságíró Ahmed Rasíd a tálibokról szóló alapművében (Taleban: Islam, Oil and the New Great Game in Central Asia, IB Taurus, 2002).

2001 óta számottevő előrelépés, hogy a nők újra járhatnak iskolába (az ENSZ szerint ma a diákok 35 százaléka leány), egészségügyi ellátáshoz juthatnak, és munkát is vállalhatnak (ez utóbbin sok múlhat egy olyan országban, ahol vannak családok, amelyek napi 1-2 dollárból élnek). Az egész testet takaró burka viselése nem kötelező többé, noha sokan egyébként is hordják. De a nőkkel szembeni brutális bánásmód, elsősorban a családi belüli erőszak, összességében nem szűnt meg, sőt, egyes kutatók szerint súlyosbodott.

A helyzet drámai voltát talán az mutatja a legsokkolóbban, hogy megugrott azoknak a nőknek a száma, akik szánalmas helyzetük elleni kétségbeesett tiltakozásból felgyújtják magukat. Pontos adatok itt sincsenek, de az újságokban egyre gyakrabban olvasni ilyesmiről, és helyi szakértők trendről beszélnek. Ez persze összefüggésben van az általában katasztrofális gazdasági-biztonsági helyzettel is, ami az elmúlt évek-évtizedek Afganisztánját jellemzi. Az ostor jellemzően a gyengébbeken csattan, ezek pedig a nők.

Aki fel meri emelni a hangját, könnyen pórul járhat: több női jogi aktivistát is meggyilkoltak az elmúlt években, így 2006-ban a női ügyek minisztériumának kandahári irodavezetőjét, Szafia Amadzsánt.

Munír szerint a fő probléma a tudatlanság. "Az iszlám nem engedi, hogy verd a feleségedet, épp ellenkezőleg: megszabja, hogy jól kell vele bánni, hogy szeretetteljes környezetben élhessen; hogy a felek saját akaratukból házasodjanak; hogy a nők dolgozhassanak és tanulhassanak. A problémákat nem az iszlám okozza, hanem a primitív törzsi szokások még az iszlám előtti időkből, amelyek máig fennmaradtak. Nem véletlen az, hogy például a nők adásvétele a törzsi vidékeken a legelterjedtebb."

Tudatlanság és hagyomány

Sukria Barakzai, egy ismert parlamenti képviselő, aki főleg nőügyi kérdésekkel foglalkozik, egyetért. "A hagyomány" - válaszolja tömören és határozottan, amikor megkérdezem, szerinte mi az afganisztáni nők legnagyobb problémája ma. "Rengeteg ellenállással találkozunk a társadalom konzervatívabb elemei részéről. De rengeteg segítséget is kapunk: a média például leszokott róla, hogy azt írja, a férj kiosztott egy-két fülest a feleségének. Most már a nevén nevezik: erőszak. Ez komoly eredmény. A becsületgyilkosságokat is egyre több orvos jelenti a rendőrségnek, nem hallgatnak róla."

"De a hagyomány és a tudatlanság ravasz dolgok" - folytatja. "Vegyen egy nőt, aki a messzi tartományokban él, és a világon semmilyen jogokkal nem rendelkezik. Amikor a férje megveri, talán azt gondolja: Isten helyesli, hogy megverjen. Isten feljogosítja erre. Hogy ez oké. Nekem talán nehezebb, mint neki, ugyanis én tudom, hogy nem oké. Nagyon sokáig fog tartani ebből kilábalni, mert ez egy kulturális kérdés."

A nők tudatlanságát és ebből adódó kiszolgáltatottságukat talán a negyvenéves Zarhúna esete illusztrálja a legjobban. Zarhúnára egy drogrehabilitációs központban bukkantam rá, ahova azért került, mert fájdalomcsillapítóként és altatóként kezdett el ópiumot használni, amihez Afganisztánban nagyon könnyű hozzájutni. Mivel nem tudta, és senki nem is mondta neki, hogy pontosan mi is ez az anyag, annak rendje és módja szerint rá is szokott. Végül a család egyik férfitagja rájött, hogy Zarhúna ópiumfüggő lett, és bevitte a központba, ahol most megpróbálják leszoktatni róla.

Persze a puszta tény, hogy az [origo] Barakzaijal beszélgethet, mutatja, hogy a dolgok bizonyos tekintetben javulnak. Az afgán képviselők több mint negyede nő, ami több, mint nem egy nyugati ország parlamentjében (kvótarendszer van). "Engem megválasztottak képviselőnek, a férjemet pedig nem, pedig sokkal többet költött a kampányára, mint én, és több kapcsolata is volt. A herati [nyugat-afganisztáni] lista első helyére egy nő került, a nangarhárin [Kelet-Afganisztán] pedig a harmadik egy nő, noha az nagyon tradicionális vidék" - mondja. 

Hogyan lehet előrelépni? Barakzai szerint oktatással. "Hogyan beszélhetünk egyenlőségről, amikor a nők nagy része írni-olvasni sem tud?" Az oktatás probléma, ugyanis nincs elég iskola, az új női iskolák egy részét pedig terrorizálják a tálibok. Többet fel is gyújtottak, így próbálva elriasztani azokat, akik esetleg fejükbe vették, hogy tanuljanak. De Barakzai büszkén újságolja, hogy még a konzervatív Uruzgán tartományban is jelentkezett egy férfi, egy volt mudzsahed (ellenálló a szovjet időkből) és rendőrparancsnok, hogy fölajánlja a földjét, ha építenek rá iskolát.

Így legalább pénzt keresek

Az iskola egy dolog, de Nyugaton nem is annyira az oktatás, mint inkább a munka volt az, ami valódi függetlenséget és így jogokat adott a nőknek, mert a független jövedelem az egyéni szabadság alapja. Ezért izgalmas hely az a kis, nemrégiben nyílt bevásárlóközpont Kabulban, ahol csak nők dolgoznak és árulnak főleg ruhákat és ehhez hasonló dolgokat, amiket ők maguk készítettek.

A kis üzemet, ahol a holmik készülnek, a nemzetközi tőkéből létrehozott First Afghanistan Microfinance Bank mikrokölcsönéből hozták létre. Ruhákat, szőtteseket és mindenféle ehhez hasonló dolgokat készítenek. A rossz gazdasági helyzet miatt az üzlet jelenleg nem megy túl jól, de eleinte annyira beindult, hogy más tartományokba, a bagrami amerikai légitámaszpontra, sőt, még Amerikába is szállítottak holmikat.

Persze az ilyen ötletek mindig ellenállásba ütköznek. "A férjem és a fiam nem annyira, de a család többi férfitagja elég rossz szemmel nézi, hogy dolgozom. Azt meg pláne, hogy néha még a tévében is megjelenek, amikor interjút csinálnak velünk, mert ez egy eléggé új dolog. Azt mondják, ez nem helyes, és hogy otthon kéne inkább lennem" - mondja Hanifa, az egyik ruhabolt tulajdonosa. "Azt szoktam válaszolni, hogy de így legalább pénzt keresek, és hogy nem akarok nyomorogni."

***

Vaszimának végül is szerencséje volt. Sajnos a húgának, akire becserélték, már nem annyira. A férjről ugyanis kiderült, hogy el-eljár a keze. A lány nemigen mer panaszkodni senkinek, de a verésnyomok jól látszanak a családi látogatásokkor. Illetve akkor, amikor a szülők látogatják meg őt, mert a férje azt nem engedi meg neki, hogy ő elmenjen hozzájuk látogatóba.

"Nehéz bármit is tenni, mert a rendőrségre nem nagyon lehet rábízni ilyen ügyeket" - tárja szét a kezét Mohammed Munír, az ügyvéd. "Meg hát attól félnek a szülők, hogy ha nagy zajt csinálnak, akkor a férfi ettől a lánytól is elválik, aztán ott maradnak két elvált asszonnyal a nyakukon... Arról nem is beszélve, hogy ha nagyon panaszkodnának, lehet, hogy még jobban verné a lányukat. Szóval inkább nem csinálnak semmit."

Szlankó Bálint - Afganisztán