Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
David Cameron brit miniszterelnök zseniális politikai húzásával négy dolgot is elért az elmúlt éjszaka:
1. Véget vetett saját politikai karrierjének.
2. Végletesen megosztottá tette pártját.
3. Jó eséllyel szétverte az Egyesült Királyságot.
4. Alaposan meggyengítette az Európai Uniót.
A tegnapi referendumon ugyanis 72,2 százalékos részvétel mellett győztek a kilépéspártiak. Ráadásul nem is kis fölénnyel: több, mint 1 millió fővel többen szavaztak a kilépésre (17 410 742 szavazat), mint a bennmaradásra (16 141 241 szavazat). Aki tehát azt hiszi, hogy a brit népszavazás hatása nem terjed tovább az Egyesült Királyság kilépésén, az bizony téved.
A britek döntése egész Európára hatással lesz – de elsősorban nem a font zuhanása vagy a tőzsdéken uralkodó pánik miatt. A legfontosabb következmények nem azonnal jelentkeznek, és nem feltétlenül gazdasági jellegűek.
Hogy miért gondolom ezt?
Az Európai Uniót egész egyszerűen nem úgy tervezték, hogy abból bárki is kilépjen. Az Unió hivatalos – szinte már a vallás rangjára emelt – ideológiája, hogy az európai közösség egyre szorosabb szövetséget alkot. Az Európai Gazdasági Közösséget alapító Római Szerződésben szereplő híres „ever closer union” kifejezés annak a progresszív meggyőződésnek a tömör kifejezése, hogy az integráció megállíthatatlanul halad előre. Olyan egyirányú utca, amelyből nem lehet, de józanésszel nem is akarhat kitolatni senki. Jóllehet számtalan alkalommal szavaztak a kontinens állampolgárai az integráció ellen, ez az első alakalom, amikor az emberek az uniós együttélés tapasztalatai alapján döntöttek úgy, hogy köszönik, nem kérnek belőle.
A helyzet kicsit ahhoz hasonlít, mintha a vasárnapi ebédnél egyszer csak felállna az asztaltól a legidősebb fiú és közölné, hogy mostantól soha többé nem kíván együtt ebédelni a családdal. Elképzelhető lenne, hogy az ebéd zavartalanul folytatódik tovább? Vajon más családtagokból is kibuknak a régi sérelmek és távoznak az asztaltól? Lehetetlenség kiszámítani, ki hogy reagál egy ilyen helyzetre. Annyi biztos, hogy a britek döntése után felborul a törékeny hatalmi egyensúly és senki sem tudja megmondani, hogyan rendeződik át a kontinens politikai térképe. A tanácstalanságot jól jelzik az első ingerült nyilatkozatok.
Brüsszel, ahogy az várható volt, az arrogancia és a gőg hangján szólalt meg. Martin Schulz az alacsony iskolázottságú brit szavazókat hibáztatta, amivel az Európai Parlament nyolc elemit végzett elnöke világos jelét adta annak, hogy nem értette meg, hogy többek között ebből a pökhendi kioktató stílusból lett elege a választóknak. A másik, és egyúttal kiszámítható brüsszeli reakció az volt, hogy az integrációt tovább kell mélyíteni. Előbbi példánknál maradva, mintha a legidősebb fiú távozása után a családfő kijelentené, hogy mostantól még jobban szeretjük egymást. Nonszensz. Nyilvánvaló, hogy semmi sem mehet úgy tovább, ahogy eddig. Ha Brüsszel túl akarja élni a következő éveket, alaposan változnia kell.
Ugyanakkor az integráció szajkózása csak tünete annak, hogy az Uniónak jó egy évtizede elképzelése sincs arról, hogyan kezelje a kontinens problémáit, sem víziói nincsenek, hogyan helyezze el magát a világ hatalmi térképén, mit tekint feladatának, hova akar eljutni. Brüsszel erejéből leginkább felületi kezelésre futotta: gigantikus pénzekkel lélegeztetőn tartja Görögországot, mindenki számára hátrányos módon befagyasztotta az orosz-ukrán konfliktust, ölbe tett kézzel szemléli, ahogy Észak-Afrika irányból migránsok árasztják el a kontinenst, és azt, hogy 10 éve lényegében egyhelyben áll Európa gazdasága. Aki pedig bírálni mer, azt kőbaltás ősembernek, a haladás ellenségének minősítik, lefasisztázzák, provinciálisnak bélyegzik és szankcióval, kiközösítéssel fenyegetik. Csoda, ha a britek az első adandó alkalommal kiléptek ebből a klubból?
De nem csak a felhorgadó önérzet vezérelte azt a több mint 17 millió brit szavazót, aki a kilépésre szavazott. Az elmúlt fél évben számtalan alkalommal tapasztaltam, hogy az átlag brit nem kér egy olyan integrációból, amely veszélyezteti a kultúráját, a munkahelyét és lassan, de kíméletlenül jövedelmet csoportosít át a szegényebbektől a szupergazdagok irányába. Az átlag brit joggal érezhette úgy, hogy kiszorul a saját országából. Hasonló elégedetlenség és aggodalom mozgatja a többi európai szavazót is. A britek voltak az elsők, akik üzentek Brüsszelnek.
Európa ma olyan, mint a jenga-torony, amelynek az aljáról kihúzták az egyik tartóelemet. Most millió kéz kap oda, hogy megtartsák az építményt. Kérdés, hogy sikerül-e?
Lánczi Tamás
