Lenne teológiai érv az abortusz egyházi elfogadása mellett

2016.11.24. 15:57

A keresztény gondolkodókat a teológia történetének kezdetétől foglalkoztatta az a kérdés, hogy mikor jelenik meg az Isten által teremtett emberi lélek a testben a fogantatás után. Világi szemmel nézve, ebben a kérdésben például Aquinói Szent Tamás a 13. században tudományosabb álláspontot képviselt, mint II. János Pál pápa a 20. században. 

Ferenc pápa az irgalmasság szentévének lezárása után apostoli levelében minden római katolikus papra kiterjesztette azt a jogot, hogy a szentév vége után is feloldozást adhasson az abortuszon átesett nőknek. Ezt sokan jelentős – a pápa egyházon belüli kritikusai persze negatív – fordulatként értékelik, amely több mint egy éve kezdődött. 2015 augusztusában a pápa a családról szóló püspöki szinódus közeledtével kijelentette, hogy az egyházi esküvő ellenére elvált, majd polgári keretek között újraházasodott hívőket nem szabad kiközösíteni az egyházból, bár a szentségekben nem részesülhetnek. Majd egy hónappal később Ferenc pápa gyorsabbá és kevésbé költségessé tette a templomi házasságok semmiségét kimondó egyházjogi eljárást. 

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK

Az augusztusi, vatikáni audienciát, amelyen Ferenc pápa említett kijelentése elhangzott, éppen a VI. Pál nevét viselő fogadóteremben tartotta. Nem véletlenül. Azt az enciklikát (körlevelet), amely a házasságról szóló egyházi tanítás alapelveit összefoglalja, éppen VI. Pál adta ki 1968-ban – és ez a körlevél a helyes születésszabályozás kapcsán született. Annak, amit jelenleg a római katolikus egyház tanít a fogamzásgátlásról és az abortuszról, máig ez az alapja.

Három pápa bábáskodása

A témát annyira komolyan vette a Vatikán az 1960-as években egyre hangsúlyosabbá váló túlnépesedési aggodalmak miatt, hogy a körlevél kibocsátását öt évvel megelőzte egy bizottság felállítása. Még XXIII. János pápa kezdeményezte, az enciklikát már VI. Pál adta ki, de megszövegezésében még bíborosként részt vett utóda, II. János Pál is, vagyis három pápa is bábáskodott fölötte. A körlevél egyértelműen elutasít minden olyan cselekedetet és eszközt – így a megszakításos közösülést, a fogamzásgátló eszközöket, a sterilizálást és az abortuszt is –, amely lehetetlenné teszi a fogantatást. Egyetlen módszert fogad el: ha a házastársak a női ciklus azon periódusában élnek szexuális életet, amikor a nő éppen nem foganhat meg.

VI. Pál pápa 1968-as körlevele az alapja mind a mai napig az egyház születésszabályozásról szóló tanításánakForrás: Origo

Az enciklika a házastársak közötti születésszabályozásról szól csak, hiszen a katolikus egyház a nemi élet házasságon kívüli gyakorlását elítéli. Pontosabban: bűnnek tartja. Ámde egy bibliai példázat szerint nem feltétlenül megbocsáthatatlan bűn. Ferenc pápa vasárnapi datálású apostoli levelét éppen azzal kezdi, hogy utal erre a példázatra a bűnbocsánatról. Majd később (12. bekezdés) nyomatékosítja az abortuszról, hogy a terhesség megszakítása súlyos bűn, mert egy ártatlan életnek vet véget, de 

„nincs olyan bűn, amelyre ne terjedne ki az isteni kegyelem, ha a bűnös szív keresi a megbékélést az Atyával”. 

A bibliai példázat
Egy házasságtörésen kapott asszonyt vezetnek Jézus elé az írástudó farizeusok a jeruzsálemi templomban, akit a törvények szerint meg kellene kövezni. (Történelmi értelemben a farizeusok egy fundamentális vallási irányzat művelt képviselői, akik a mózesi törvények szó szerinti értelmezéséhez ragaszkodtak.) Jézus azonban úgy felel nekik, hogy az vesse az asszonyra az első követ, aki maga bűntelen. Erre egyedül hagyják Jézust és az asszonyt a templomban, és szétszélednek. „Hol vannak a vádlóid? Senki sem ítél el téged?” – kérdezi Jézus. „Én sem ítéllek el, menj, és mostantól ne vétkezz!” Ferenc pápa felidézi Assisi Szent Ferenc (aki után pápai nevét felvette) kommentárját erről a példázatról: „ketten maradtak a templomban: az irgalom és a szenvedés”.

 Az 1968-as pápai körlevél abból a szempontból akár haladónak is tekinthető, hogy a nők védelmét is szem előtt tartva ítéli el a mesterséges születésszabályozást, tekintettel arra, hogy Isten a női termékenységi ciklus megszabásával a női természet részéve tette a születésszabályozást. „Azok a férfiak, akik hozzászoktak a fogamzásgátló eszközök használatához, megfeledkeznek a nők tiszteletéről, és nem törődve a nők testi-lelki egyensúlyával, saját vágyaikat kiszolgáló eszközzé teszik őket” – jegyzi meg az enciklika a mesterséges születésszabályozás következményeit sorolva. 

Az egyház és a női princípium
Itt csak megemlíteni van hely azt, hogy nemcsak a késő középkori boszorkányüldöző inkvizítorok, hanem már a korai keresztény közösségek vezetői is többnyire „fáztak” az ókori termékenyégi kultuszoktól, Hold-istennőktől vagy a női ciklikusságot megjelenítő hellenisztikus római istenalakoktól, mint például Diana vagy Fortuna. (Lásd például Robert Graves Jézus király című regényének bevezetését vagy Carlo Ginzburg Éjszakai történet: a boszorkányszombat megfejtése című tanulmánykötetét.)

 Az 1960-as éveket éppen a „szexuális forradalom” kirobbanásaként tartja számon a kultúrtörténet, nyilván erre – a szexuális szabadosság terjedésére – is reagálás a pápai körlevél. És bár a szexuális felszabadulásnak nagyon sok pozitív társadalomlélektani hozadéka volt, mint minden forradalom, tragikus következményekkel is járt: a pornográfia térhódítását nyilván nem csak a vallásos emberek sorolják ez utóbbiak közé. Az 1980-as években azonban a HIV-vírus és az AIDS megjelenése nemcsak a szexuális forradalomnak vetett véget, hanem az egyház fogamzásgátlással kapcsolatos alapelveivel szemben is kihívást jelentett. Ugyanis a védekezés adott esetben éppúgy az élet védelmének elvéből következhet, mint a mesterséges születésszabályozás elutasítása.

Védekezés az élet nevében

Már az 1968-as pápai körlevelet is lehet azonban úgy értelmezni, hogy megfeleljen erre a kihívásra. Például megengedi a fogamzás akár előre látható akadályozását is, amennyiben a szándék a gyógyítás, és nem közvetlenül a fogamzás megakadályozása a célja. Innen nézve – legalábbis világi szemmel –, például az óvszer határeset, ha valaki a halálos betegség terjedésének megakadályozása érdekében használja. Ez persze az egyház ideája szerint csak akkor képezhetne kivételt, ha valaki már megkapta a betegséget nem házasságtörő módon – tehát nem közösülés során, hanem például vérpótlással –, és házastársát akarja megóvni. 

Minden idők egyik legnépszerűbb pápája, II. János Pál éppen azért kapta a legtöbb világi kritikát, mert az óvszerhasználatot még Afrikában sem tartotta elfogadhatónak, pedig ott a gyerekek jelentős része HIV-fertőzéssel születik. Ugyanakkor kiállt azért, hogy minél több fertőzött afrikai gyerek gyógyszerhez jusson, és a gyógyszergyártók mérsékeljék az árakat. 

A 2000-es évek közepétől viszont egyre több bíboros hangoztatta az óvszerhasználat elfogadhatóságát bizonyos esetekben, 

köztük például a Pápai Tanács egészségügyi szekciójának akkori elnöke, Javier Lozano Barragán (aki viszont az abortuszt határozottan elutasította) vagy Carlo Maria Martini volt milánói érsek, aki az író, esszéista Umberto Ecóval folytatott levelezése révén (Miben hisz, aki nem hisz?) vált világszerte ismertté. 

II. János Pál talán a legnépszerűbb pápa volt emberközelsége miatt, de az óvszerhasználatot ő is súlyos bűnnek tartottaForrás: Origo

II. János Pál 2005-ös halála után nagyjából egy évvel utóda, a vaskalaposnak tartott XVI. Benedek indítványára készült egy egyházi tanulmány az óvszerhasználatról, éppen Barragán bíboros vezetésével, de lényeges változást nem hozott az egyházi alapelvekben. 2009-ben a pápa arról beszélt afrikai látogatásakor, hogy az „óvszerek osztogatása” nem megoldás az HIV terjedése ellen, „szellemi újjászületésre”, az erkölcsi élet megtisztítására lenne szükség. Egy évvel később azonban a pápa egy interjúkötetben kijelentette, hogy 

az óvszerhasználat megbocsátható például a prostituáltak esetében (legyen szó hetero-, homo- vagy transzszexuálisokról), mert az életük védelmét szolgálja. 

KAPCSOLÓDÓ CIKK

Akkoriban ezt ugyanúgy forradalmi kijelentésnek tekintették, mint most Ferenc pápa levelének kitételét az abortuszról, pedig XVI. Benedek is éppen ugyanazt mondta: a mesterséges születésszabályozás bűn, de vannak olyan körülmények, amelyek között a megbánással párosulva megbocsátható, hiszen az emberi természethez hozzátartozik a bűnre való hajlam, az esendőség. És tulajdonképpen mindkét pápa az 1968-as enciklika irányelveit tartotta szem előtt, az ugyanis a születésszabályozás elutasítása mellett, a lelkipásztoroknak szánt iránymutatásai közt megemlíti a papokhoz szólván, hogy Jézus „kemény és szigorú volt a bűnökkel szemben, de türelmes és irgalmas a bűnösökkel”. 

Ferenc pápa sem mond mást, mint elődei, csak máshova helyezi a hangsúlyokat: nevezetesen a házasság és az élet szentsége elleni bűn az abortusz, de ha az isteni irgalomban bármelyik bűnös reménykedhet megbánása esetén, az egyháznak is bűnbocsánatot kell tanúsítaniaForrás: AFP/Stringer

Erdő Péter bíboros, esztergom-budapesti érsek is úgy kommentálta Ferenc pápa apostoli levelét, hogy Magyarországon már évtizedes az a gyakorlat, hogy nemcsak a püspökök, hanem bármelyik pap feloldozást adhat az abortusz bűnét meggyónó nőnek, és 

kiközösítéssel jellemzően csak azt sújtják, aki már többször esett át abortuszon, 

noha tisztában volt azzal, hogy az egyház ezt bűnnek tekinti. A világon azonban eddig nem mindenhol volt ez a gyakorlat a katolikus egyházon belül. „A döntés pasztorális segítségnyújtás, és kifejezi az irgalmasságot, ám a helyzet teológiai megítélésén nem változtat” – fűzte hozzá Erdő Péter.

Volt más álláspont az egyházon belül

Volt azonban eltérő teológiai megítélése „a helyzetnek”, mégpedig nem is akárkié, hanem Aquinói Tamásé, akit csak „angyali doktornak” neveznek a középkor óta, és az egyház a mai napig sokszor hivatkozik munkásságára egyéb hittételi kérdésekben – hívta föl rá a figyelmet az abortusz kapcsán Umberto Eco egy 2008-as kutatásetikai konferencián tartott előadásában. (Magyarul A paradicsomon kívül rekedt magzatok címmel jelent meg az előadás szövege a 2011-es, Ellenséget alkotni válogatáskötetben.) 

A Biblia szerint Isten előbb teremti a porhüvelyt, és utána leheli bele az „élet leheletét”. 

Ám arról, hogy ez az emberi lélek mikor és hogyan jelenik meg a testben, már az első tételes teológiát megfogalmazó egyházatya, az i. sz. 2. és 3. század fordulóján élt Origenész óta folyik a vita. Na persze, akkor még nem az abortusz miatt merült fel a kérdés, hanem két alapvető hittétellel összefüggésben. Ha a lélek nem a szülőtől származik, hogyan öröklődik át a gyerekre az eredendő bűn, amelytől meg kell szabadítani a keresztségbe való felvétellel? És Krisztus emberi testében milyen lényegű lélek működött, és mikortól? 

Aquinói Szent Tamás már a 13. században a későbbi biológiai felfogáshoz közelítve gondolkodott a magzati fejlődésről, illetve a test és a lélek viszonyárólForrás: --

Aquinói Tamás szerint – akinek teológiája az ókori görög filozófus, Arisztotelész tanaiból indul ki – az emberi, vagy ahogy ő nevezi: a racionális lélek nem a fogantatás pillanatától van jelen a testben, hiszen nem anyagi létező. Az embrió testének anyagát az anya teste szolgáltatja, ám ebben a kezdeti stádiumban még csak vegetatív lélekkel rendelkezik. Ez Arisztotelész kategóriái szerint a növényi élethez hasonlítható. Az apa magjával való egyesüléskor a termékenyítő erő által alakul ki a szenzitív lélek a magzatban, amely az állati létezés kategóriája. A racionális, vagyis emberi lélek kialakulása viszont nem anyagi, hanem isteni természetű folyamat (szubsztancia), ezért az emberi lélek nem pusztul el a test romlásával sem. Tamás azonban hangsúlyozza 1273-ra elkészült főművében, a Summa Theologiae-ben: mindez nem azt jelenti, hogy egy emberben három különböző rangú lélek van, hanem egyik elpusztulásával születik meg a másik, amely magában hordozza az előző természetét. 

Ez az egész elképzelés szinte biológiai megközelítés, 

persze a középkori teológia nyelvén és a tudomány akkori állásának fokán megfogalmazva. Arról azonban, hogy a magzat kialakulása során mikor teljesedik ki a racionális lélek, amely egyedi emberré teszi őt, Tamás sem mond többet, mint hogy akkor, amikor a magzati test már alkalmas a befogadására. A Summa Theologiae szerint az a magzat, amelyik még nem telik el az emberi lélekkel, nem is üdvözülhet, és nem támad fel. 

Az orvostudomány álláspontja
A magyar törvények alapvetően a terhesség 12. hetéig engedik a megszakítást. Ennek orvosetikai és szakmai oka is van. Egyrészt a 12. hétre fejlődnek ki teljesen a magzat funkciók szerint elkülönülő szervei, vagyis a teste, és körülbelül ekkortól érez fájdalmat is. Ez előtt tehát még felfogható úgy az abortálás, mint az anya egy szervének, teste szöveteiből egy résznek az eltávolítása. Másrészt a 12. hét után már a magzat, illetve az orvosi eszközök mérete miatt ugrásszerűen megnő a beavatkozások szövődményeinek száma. Ezért a törvények a 12. hét után csak bizonyos körülmények fennállásakor engedélyezik az abortuszt. Például ha a terhesség erőszak eredménye, vagy az anya életét veszélybe sodorná a kihordás, vagy a magzatnál azonosítanak egyértelműen élettel össze nem egyeztethető rendellenességet.

Innen vizsgálva az abortusz kérdését, teológiailag is alátámasztható lenne, hogy a fogantatás után egy ideig még az emberi élet kioltásának bűne nélkül megszakítható a terhesség (persze a lelki és a testi szövődmények kockázatával.) Valahogy úgy, ahogy az evolúció tana sem áll szemben a bibliai teremtéstörténettel, amennyiben a hatnapos teremtést nem fundamentálisan, szó szerint, hanem képletesen értjük, ahogy az egyházatyák mindig is értették – érvelt az egyházzal szemben sosem kíméletes Umberto Eco. Ez számítana valódi fordulatnak az egyház álláspontjában, bár Aquinói Tamás valószínűleg nem gondolt az abortusz kérdésére magára sem, nemhogy a morális vonatkozásaira.