Ami a „Je suis Charlie” mögött van - avagy korszakunk valódi természete

Párizs, 2016. január 10. A Charlie Hebdo francia szatirikus hetilap munkatársai elleni merénylettel kezdődött párizsi terrrortámadás-sorozat áldozatairól emlékeznek meg a párizsi Köztársaság téren a támadások első évfordulójának alkalmából 2016. január 10-én. A kivetítőn a lap áldozatul esett munkatársainak karikatúrája látható, a szöveg jelentése: "Meghaltak a szabadságért vívott harcban". (MTI/EPA/Christophe Petit Tesson)

Eric Zemmour nagy francia esszéista, Orbán Viktor és a magyar modell tisztelője korunk különös média- és közbeszédhelyzetéről értekezett a világ vezető konzervatív napilapjában, a Le Figaróban. Arról is, hogy a balliberális álszentség hogyan terrorizálja a közbeszédet. Eric Zemmour a legsikeresebb francia esszéíró, a migránsválságról írt őszinte, több mint 600 oldalas könyvét ősszel több százezer példányban vették meg. Ennek ellenére Eric Zemmourt nyíltan bevándorlásellenes álláspontja miatt lényegében száműzték a bevándorláspárti elnök, Macron környezete által irányított francia közszolgálati médiumokból. 

Zemmour okfejtését a négy évvel ezelőtti Charlie Hebdo elleni merénylet emlékével kezdi, mint a folyamatot elindító tragikus mérföldkővel. Felidézi a híres „Je suis Charlie” szlogent, amely futótűzként terjedt az interneten, több millió ember tette ki Facebook-profiljára, vagy idézte hashtagként.

A Charlie Hebdo szatirikus hetilap szerkesztősége elleni kegyetlen iszlám terrorista merénylet hatására kétmillió ember vonult fel a párizsi utcákon, hogy megvédje a szabad véleménynyilvánítás jogát, a szólás és gondolkodás szabadságának eszméit.

A világ vezetői politikusai is Párizsban voltak, köztük Orbán Viktor magyar miniszterelnök is, aki a terrortámadással és a bevándorlás veszélyeivel és szoros összefüggéseivel kapcsolatban azonnal és a világ vezetői közül elsőként már akkor határozott és egyértelmű nyilatkozatot tett.

Zemmour szerint a szatirikus hetilap, a Charlie Hebdo a XX. század elején kialakult vallással szemben kritikus újságírás örököse, olyan szatirikus lap folytatása, mint a „Vajas tányér” (L’Assiette au beurre), amelynek első száma 1901-ben jelent meg. Zemmour felhívja a figyelmet arra, hogy az egyre inkább láthatóvá váló iszlám elkerülhetetlenül reakciót váltott ki a francia társadalomban, így nyilvánvaló, hogy a humor és a szatíra felől is „megtalálták”.

A valláskritika már nemcsak a keresztény papokat, hanem az iszlám imámokat is elérte. (Azaz: a francia társadalmat nem zavarta a keresztények szidalmazása, de a bevándorlás és az erőszakos iszlám bírálata igen – nem beszélve magukról a muszlimokról.) A blaszfémia Jézus után elérte Mohamedet is, mondja Zemmour hozzátéve, hogy

azt is tudjuk, hogy ennek mi lett a vége, az iszlám gyakorlatilag megtámadta a nyugati keresztény kultúrát, és egy új vallásháború kezdődött a világban.

A folyamat következő szakaszában a „Je suis Charlie” egy olyan reklámfogássá vált, amellyel azt is kifejezték használói, hogy kitartanak a kihívó, provokatív gall szemtelenség, tiszteletlenség mellett. Nagyon fontos megjegyezni, hogy kivéve talán a külvárosi fiatal muzulmánokat, ezzel akkor mindenki egyetértett, mind a jobb-, mind a baloldali médiában, politikában. Erre az egyetértésre jobban kellett volna vigyázni, óvatosnak kellett volna lenni, mondja Zemmour. Sajnos ugyanis a politikai elit gondolkodói már az elejétől kezdve „hozzátették a Je suis Charlie”-hoz, hogy igen, igen, de „tilos általánosítani”.

A Charlie Hebdo francia szatirikus hetilap munkatársai elleni merénylettel kezdődött párizsi terrrortámadás-sorozat áldozatairól emlékeznek meg a párizsi Köztársaság téren a támadások első évfordulójának alkalmából 2016. január 10-én Forrás: MTI/EPA/Christophe Petit Tesson

A két szlogen, tehát „Je suis Charlie” és „tilos az általánosítás” innentől kezdve egymás mellé kerültek, kiegészítették egymást.

A következő lépésben minden iszlámot érintő kritikát tiltottak, azzal az érvvel, hogy meg kell védeni a muzulmánokat.

Ahogy a világhírű francia konzervatív filozófus, Alain Finkielkreut fogalmazott korábban szintén a Le Figaróban, a progresszista hatalmi elit szemében már nem is létezik sem a radikális iszlám, sem az iszlám árnyékában kinövő új-antiszemitizmus.

Ezért beszélni sem kell, vagy szabad róla. Ismét az örökérvényű kommunista ideológiát figyelhetjük meg: amiről nem beszélünk, az nincs.

Mindeközben pedig az „általánosítani tilos” elve lényegében visszahozta a blaszfémiát, mint bűncselekményt, legalábbis az újságírók és a bírók ez alapján kezdtek el működni.

Viszont mára már nemcsak az iszlámot nem lehet kritizálni vagy egyáltalán beszélni róla, hanem további „szent tehenek” jelentek meg a fogalomtárban, a „politikailag korrekt”, balliberális véleményterroristák valóságtól teljesen elrugaszkodott világában, úgymint a nők, a homoszexuálisok vagy a migránsok.

Zemmour úgy látja, hogy az USA-ból induló és az egész világon végigsöprő #MeToo (#énis#engemis)-hullám a nőt ikonikus szentté, a férfiak többségét vérengző vadállattá avatta. Már bármiért feljelenthetnek bennünket, egy ízléstelen viccért vagy egy erőteljesebb bók miatt is. Néhány hónap alatt jutottunk el tehát a „Je suis Charlie”-tól a „Balance ton porc”-ig (ez a #MeeToo francia megfelelője, jelentése („dobd fel a disznódat”) egyes feminista elemzők szerint szerencsésebb fogalmazás, mint az angol #MeeToo (#énis, #engemis), mivel az áldozatközpontú megfogalmazás helyett az elkövetőre helyezi a hangsúlyt).

Charlie Hebdo címlap a Je Suis Charlie felirattal Forrás: AFP/Martin Bureau

Azaz, folytatja tovább a francia vezető esszéista, néhány hónap alatt eljutottunk a tiszteletlenségtől (amelynek égisze alatt milliók vonultak utcára a Charlie Hebdo elleni merényletet követően) a túlzott tisztelet kultuszáig. A vicctől a neofeminista puritanizmushoz. Zemmour utal a Franciaországban nagy port felkavart Yann Moix médiasztár esetére, aki bevallotta, hogy, akárcsak szerinte a férfiak nagy többsége, jobban vonzódik a fiatal nőkhöz, mint az idősebbekhez, majd e miatt a vallomása miatt a mainstream média pellengérre állította (Megjegyzés: A Moix-ot kritizálók túlnyomó többsége a médiasztár azon állításával nem értett egyet, hogy kizárólag ázsiai nőkkel hajlandó randevúzni.)

Az új korszak puritán lesz tehát, mondja Zemmour. E korszak felszentelt papjai nem a templomokban prédikálnak, hanem televíziós műsorokban vagy a közösségi hálókon. Az új papok újságírók, tv-s celebek, színészek, énekesek, de az már most is látszik, hogy

az ő inkvizíciójuk jóval könyörtelenebb lesz, mint elődeiké volt.

De súlyos ellentmondásban vannak saját magukkal, mert miután azt mondják, „Je suis Charlie”, tehát a pimasz, senkit és semmit nem tisztelő fogalmazás mellett törnek lándzsát, eközben egyre több jogszabályt követelnek a „fasizálódás” ellen, a „gyűlöletbeszédet” hirdetőkkel szemben, valójában éppen azok ellen, akik pimasz, senkit és semmit nem tisztelve fogalmaznak, nyilatkoznak. Tartuffe még soha nem volt ilyen hatalmas, írja Zemmour, ami annyit jelent: a balliberális álszentség még soha nem volt ilyen agresszív, most.