Könyvheti ajánló

Új helyszínen, a Bazilika előtti Szent István téren zajlik majd a 75. ünnepi könyvhét június 3-7. között. A hivatalos könyvheti lista szerint 351 kötet jelenik meg a jubiláló rendezvényen, melyhez a már megszokott helyszínek mellett idén a Móricz Zsigmond körtér is csatlakozik. Játsszon az [origo]-val, és nyerjen könyveket az Ünnepi Könyvhét kínálatából!

EGY

1992. június 5-ének éjszakáján, hajnali fél négykor, a Szol-rendszer legremekebb telepatája eltűnt a térképről a Runciter Társaság New York-i irodájában. Attól kezdve szakadatlanul csengtek a vidfonok. A Runciter cég túl sok Hollis-pszinek vesztette már nyomát az utóbbi hónap során; ez az újabb eltűnés csak tovább rontott a helyzeten.

- Mr. Runciter? Elnézést a zavarásért. - A térképszoba éjszakás műszerésze idegesen köhintett, amint Glen Runciter hatalmas, borzas feje előúszott, és betöltötte a vidernyőt. - Az egyik tétlenünktől érkezett a hír. Egy pillanat. - Beletúrt a felvevőből kilógó rendezetlen szalagkupacba, mely a beérkező jelentéseket tartalmazta. - Miss Dorn küldte. Talán emlékszik rá, ez a nő követte őt a utah-i Green Riverbe, ahol...

Runciter álmosan csikorgatta a fogát.
- Kit? Nem bírom én folyton észben tartani, melyik tétlenünk melyik tépé vagy prekog nyomában jár éppen. - Kezével lesimította szerteszét álló, drótszerű ősz haját. - Hagyja a részleteket, csak azt mondja meg, most melyik embere tűnt el Hollisnak.
- S. Dole Melipone - felelte a műszerész.
- Micsoda? Melipone eltűnt? Maga ugrat engem.
- Dehogy ugratom - biztosította a műszerész. - Edie Dorn és még két másik tétlen követte őt Az Erotika Polimorfikus Élményének Kötelékei nevű motelba, egy hatvan egységből álló felszín alatti építménybe, ami az egyéb szórakozásra nem vágyó üzletemberek és prostijaik igényeit elégíti ki. Edie és társai szerint épp nem volt aktív, de a biztonság kedvéért azért utánaküldtük egyik saját telepatánkat, Mr. G.G. Ashwoodot, hogy olvassa le. Melipone agyát azonban zavaró függöny vette körül, így nem tehetett semmit. Visszatért a kansasi Topekába, és most egy újabb lehetséges munkatársat ellenőriz le.

Runciter, immár teljesen fölébredve, cigarettára gyújtott; állát kezébe támasztva, komoran ült, füst kacskaringózott el a kétcsatornás áramkör túlsó végén lévő letapogató előtt.

- Biztos benne, hogy Melipone volt a tépé? Hisz szinte senki sem tudja, hogy néz ki. Úgy látszik, minden hónapban újabb fiziognómiás sablont használ. Na és a mezeje?
- Megkértük Joe Chipet, menjen be és futtasson le teszteket Az Erotika Polimorfikus Élményének Kötelékei Motelban gerjesztett mező legnagyobb és legkisebb értékeinek fölmérésére. Chip azt mondja, a telepatikus aura maximuma 68,2 blr egységnyi volt, amekkorára az ismert telepaták közül egyedül Melipone képes. Így aztán betűztük oda az azonosító zászlócskáját a térképbe. Most azonban ő is, a zászló is eltűnt - fejezte be a műszerész.

- Megnézték a padlón? A térkép mögött?
- Elektronikusan tűnt el. Az ember, akit jelzett, többé már nincs a Földön, sem, amennyire meg tudjuk állapítani, valamelyik gyarmatvilágon.
- Kapcsolatba lépek a halott feleségemmel - mondta Runciter.
- Sötét éjszaka van, a moratóriumok ilyenkor zárva tartanak.
- De nem Svájcban - felelte Runciter grimaszba torzuló mosollyal, mintha csak valami undorító éjféli gyomornedv kúszott volna föl a torkába. - Jó ünnepet. - Azzal letette.

Mint a Szerelmetes Felebarátaim Moratórium tulajdonosa, Herbert Schönheit von Vogelsang természetesen mindig alkalmazottai előtt érkezett munkába. E pillanatban, miközben a hűvös, visszhangos épület éppen csak ébredezni kezdett, egy gondterhelt külsejű, szinte átlátszatlan szemüveget, foltos szőrmekabátot és hegyes orrú, sárga cipőt viselő, papi kinézetű személy várakozott a recepciós pultnál, kezében egy igénylőlapot szorongatva. Nyilvánvalóan az ünnepek alkalmából jött meglátogatni valamelyik rokonát. A Feltámadásnap, melyen nyilvánosan is megemlékeznek a félőkről - félig-élőkről -, vészesen közeleg; hamarosan megindul a népvándorlás.

- Igen, uram - fordult hozzá Herbert nyájas mosollyal. - Személyesen intézem el az igénylését.
- Egy idős hölgyről van szó - mondta az ügyfél. - Nyolcvan körüli, apró, aszott teremtés. A nagyanyám.
- Máris, egy pillanat. - Herbert hátrament a fagyasztókamrákhoz, hogy kikeresse a 3054039-B számút.

Mikor végre rátalált, alaposan megvizsgálta a csatolt raktárjelentést. Már csak tizenöt napnyi félete maradt. Nem valami sok, tűnődött el; gépiesen egy hordozható protofazon-erősítőt illesztett a koporsó átlátszó műanyag burkához, és behangolta a megfelelő frekvenciára, hogy meghallgassa, van-e agyműködés.

A hangszóróban halk hang szólalt meg: - ...és akkor Tillie kificamította a bokáját, és mi azt hittük, sose gyógyul meg. Annyira bután viselkedett, rögtön utána már járni akart...

Elégedetten kihúzta az erősítőt, és előkerített egy munkást, aki majd a konzultációs terembe tolja a 3054039-B-t, hogy az ügyfél kapcsolatba léphessen az idős hölggyel.

- Ugye leellenőrizték? - kérdezte a férfi, miközben kifizette a megszabott díjat.
- Személyesen én - válaszolta Herbert. - Tökéletesen működik. - Átpöckölt egy sor kapcsolót, aztán hátralépett. - Boldog Feltámadásnapot, uram.
- Köszönöm. - Az ügyfél leült a koporsóval szemben, mely gőzölögve hevert hűtött burkában. A fejhallgatót füléhez szorította, és tagoltan beleszólt a mikrofonba.
- Flora drágám, hallasz engem? Azt hiszem, én máris hallak téged. Flora?

Ha én meghalok, mondta magában Herbert Schönheit von Vogelsang, azt hiszem, a végrendeletemben meghagyom az örököseimnek, hogy minden száz évben egyszer ébresszenek fel. Így figyelemmel kísérhetem az emberiség sorsának alakulását. Ez persze jelentős anyagi terheket róna rájuk, és ő pontosan tudta, mit érne el vele. Előbb vagy utóbb föllázadnának végakarata ellen, kivetetnék testét a fagyasztóból, és - Isten ne adja - tán még el is temetnék.

- A temetés barbár szokás - mormolta Herbert hangosan. - Kultúránk primitív kezdeti időszakának maradványa.
- Igen, uram - helyeselt titkárnője az írógép mellől.

A konzultációs teremben már több ügyfél is társalgott félő rokonával, elmerülten, csöndben, egymástól távolabb, mindenki szemben a hozzá tartozó koporsóval. Megnyugtató látvány volt ez a rengeteg ember, akik hűségesen és rendszeresen eljártak megemlékezni az eltávozottról. Üzeneteket hoztak, híreket, hogy mi újság a nagyvilágban. Ez az aktívabb agyműködés a rendszerint komor félőket is fölvidította kissé. És persze Herbert Schönheit von Vogelsangot jól megfizették érte. Egy moratórium üzemeltetése jövedelmező szakmának számított.

- Apám kicsit gyengének látszik - szólt egy fiatalember, magára vonva Herbert figyelmét. - Tudna rá szakítani egy percnyi időt, és ellenőrizné? Igazán hálás lennék.
- Természetesen - mondta Herbert, s az ügyfél mellé szegődve átvágott a termen az elhunyt rokon koporsója felé. A raktárjelentés szerint már csak alig pár napja volt hátra; ez megmagyarázta a romló agyműködést. De azért... Följebb csavarta a protofazon-erősítőt, és a félő hangja máris egy hajszállal erősebben csengett a fejhallgatóban. Nemsokára vége, gondolta Herbert. Nyilvánvalónak tűnt előtte, hogy a fiatalember nem akarja látni a jelentést, és nem is igazán érdekli, hogy lassan végleg elveszíti a kapcsolatot az apjával. Így aztán nem is szólt semmit, egyszerűen elsétált, magukra hagyva a beszélgetőket. Miért mondaná el a fiúnak, hogy valószínűleg utoljára jött el ide? Hamarosan úgyis rájön magától.

Teherautó tűnt fel a moratórium háta mögötti rakodórámpánál; két férfi ugrott le róla ismerős, halványkék uniformisban. Atlas Interplan Szállítás és Raktározás, jutott eszébe. Egy újabb félőt hoztak, aki az imént hunyt el, vagy esetleg egy végleg eltávozottért jöttek. Ráérősen megindult feléjük, megnézni, mit csinálnak, de abban a pillanatban a titkárnője utánaszólt:

- Herr Schönheit von Vogelsang, elnézést, amiért megzavarom az elmélkedésben, de egy ügyfél kéri a segítségét a felesége felélesztéséhez. - Hangja különleges színt kapott, ahogy a nevet kimondta: - Az ügyfél Mr. Glen Runciter, egyenesen az Észak-Amerikai Konföderációból érkezett.

Magas, idősebb férfi közeledett hozzá, hatalmas kezekkel, fürgén lépegetve. Színváltoztató, nem gyűrődő dakronöltönyt viselt, kötött övkendőt és merített festésű muszlin nyakkendőt. Hatalmas kandúrfejét előrenyújtva tartotta, kerek szeme enyhén kidülledt, pillantása meleg volt, és mindenre éberen figyelt. Runciter arcán hivatalosan üdvözlő kifejezés ült, tekintete sietős udvariassággal Herbertre tapadt, majd szinte azon nyomban tovább is siklott, mintha máris a következő lépést mérlegelné.

- Hogy van Ella? - dördült Runciter hangja, akárha elektronikusan fölerősítették volna. - Készen áll, hogy fölpörgessük egy kis társalgásra? Hisz még alig húsz éves, jobb kondícióban kéne lennie, mint magának vagy nekem. - Fölkuncogott, csak úgy, bele a világba; folyton mosolygott és folyton kuncogott, hangja örökké dörgött, de a körülötte levőket valójában észre sem vette, egyszerűen nem érdekelték. Csupán a teste mosolygott, biccentett és rázott kezet. Elméjét mindebből semmi sem érte el, mintha valahol messze járt volna. Távolságtartón, mégis szeretetre méltóan vonszolta magával Herbertet, óriási lépteivel a mélyhűtött kamrák felé tartva, melyek a félőket - köztük feleségét is - őrizték.

- Régóta nem járt már nálunk, Mr. Runciter - jegyezte meg Herbert. Nem emlékezett fejből az asszony raktárjelentésén álló adatokra, arra, mennyi ideje maradt még.
Runciter lapáttenyere a vállán pihent, azzal tolta őt előre.

- Ez egy roppant fontos pillanat, von Vogelsang - szólt. - Mi, a társaim és én, olyan dolgokkal foglalkozunk, amik józan ésszel fel sem foghatók. Egyelőre csak annyit árulhatok el, hogy a helyzet komoly, de nem reménytelen. Semmi ok a kétségbeesésre, egyáltalán semmi. Hol van Ella?