Rémálomnak indult, örök élmény marad a tokiói olimpia

Az olimpiai bajnok édesapa, Csipes Ferenc és az egyesben ezüstérmet nyerő Csipes Tamara összeölelkezése az olimpia egyik legmeghatóbb pillanata volt

Vasárnap este hivatalosan is véget ért a XXXII. nyári olimpia, amelyet a koronavírus-járvány kitörése miatt a kelleténél egy évvel később rendeztek meg Tokióban. Az olimpiai kaland rémálomnak indult, mégis gyönyörű emlékekkel térhetünk haza, ugyanis a magyar sportolók legutóbb 25 éve, Atlantában tudtak annyi érmet nyerni, mint most, a japán fővárosban. És mivel én öt aranyérem, négy ezüst és három bronz megszerzését is a helyszínen élhettem meg, semmihez nem fogható örök emlék marad.

Rémálomnak indult

Kár szépíteni a dolgot. Semmi kedvünk nem volt ehhez az olimpiához, de muszáj volt mennünk, mert ki írjon róla az itthon szurkolóknak, ha nem mi. És persze, akármennyire is a hátunk közepére kívántuk az egészet, tudtuk azt is, hogy rendkívül szerencsések vagyunk, mert keveseknek adatik meg, hogy az olimpia helyszínéről tudósítsanak.

Félre ne értsenek: nem azért nem akartunk jönni, mert büdös a munka, hanem azért, mert a japán szervezők már hónapokkal az olimpia előtt kőkemény szabályokkal riogatták az újságírókat, melyekről azt mondták, hogy drákói szigorral fognak lesújtani azokra, akik ezeket megszegik.

A sajtóközpontban és a sporteseményeken is katonák vezényelték a beléptetést Forrás: Sputnik via AFP/Ramil Sitdikov

Az olimpiára akkreditált újságírók hetente kapták a japán szervezőktől az 50-80 oldalas, szabálykönyvnek álcázott tiltásözönt, figyelmeztető leveleket. Ezekben nemcsak a kötelező koronavírustesztekről volt szó, hanem az ember minden lépését határok közé szorító előírásokról is. Nem voltunk feldobva attól, hogy az első 14 napban csak a szállodában, a sajtóközpontban vagy a jó előre kijelölt versenyhelyszínen lehetünk, hiszen az utcára tilos kimenni, amit minden szálloda előtt egy biztonsági őr ellenőriz.

Ezekben a szabálykönyvekben volt egy olyan passzus is, hogy az utcán járkáló gyanús idegeneket lefényképezhetik, és a közösségi médiában megoszthatják a járókelők.

Okostelefon nélkül el sem lehetett indulni Japánba, mert az érkezés után mindenkinek azonnal be kellett kapcsolnia egy GPS-alapú (OCHA nevű) alkalmazást, amellyel a szervezők nyomon követhették az összes újságírót, és ellenőrizhették, hogy eleget tesznek-e a szabályoknak. E mellé még le kellett volna tölteni a COCOA (Contact-Confirming Application) névre hallgató alkalmazást, amelyet szintén non-stop működtetni kellett volna. Ez az alkalmazás elvileg jelezte volna, ha olyan személy közelében vagy, aki veszélyeztetett.

Arra készültünk, hogy a minden részletre kiterjedő apró szabályok kellemetlenné teszik majd az itt-tartózkodásunkat, de valahogy majd csak lenyeljük a keserű pirulát. De azért arra nem számítottunk, hogy a munkánkat is ellehetetlenítik. A legszörnyűbb az volt, amikor kitalálták, hogy egy újságíró naponta csak egy sportolóval beszélhet, azzal is csak másfél percet. Amikor ezt meghallottuk, végképp elment a kedvünk, hiszen napi másfél percből semmilyen értelmes anyagot nem lehet összehozni.

Sok hűhó semmiért

Július 21-én megérkeztünk Tokióba, és azt tapasztaltuk, hogy a szabályok nagy részét a japánok simán elengedték. Igaz, hogy négy óra volt, mire a Haneda reptérről kijutottunk, de vasszigorról szó sem volt. Előzetesen azt mondták, hogy akinek nincs letöltve az OCHA (a bejelentkezési és egészségügyi jelentésről szóló alkalmazás), az be sem teheti a lábát Tokióba. Ennek ellenére a reptéren mondtam az ügyintézőnek, hogy nekem (és mint később kiderült, több ezer másik újságírónak) nem működik az alkalmazás a telefonomon, mire azt a választ kaptam, hogy hamarosan fog – és már be is léphettem az országba.

A reptéren kellett a friss Covid-teszt és az OCHA alkalmazás bemutatása Forrás: Sputnik via AFP/Vladimir Pesnya

A szálloda előtt egyetlen biztonsági őr sem volt, aki bármiben is megakadályozott volna minket, így ha megéheztünk, akkor senkitől sem zavartatva kimehettünk vásárolni a 15 méterrel arrébb lévő kisboltba, de akár öt kilométerrel arrébb is sétálhattunk volna. Persze, a tömegközlekedés használatát nem kockáztattuk, és városnéző sétákra sem mentünk, de az igazság az, hogy senkit nem érdekelt, mit csinálunk.

Az első négy napban minden reggel elvégeztük a nyálmintás Covid-tesztünket, az olimpiai adatlapunkba (fejből) beírtuk a testhőmérsékletünket – amit egyébként senki sem ellenőrzött –, és már mehettünk is a dolgunkra.

Történelmet írt a két magyar kajakos

Az olimpiák előtt a sportújságírók többnyire megtippelik, hány érmet várnak a magyar csapattól, és beindul a matekozás, hogy kik lehetnek a biztos aranyérmesek. A tokiói olimpia előtt csak egy nevet mondtam, akire komolyabb összegben is fogadtam volna: Kopasz Bálint.

Magyar kajakos legutóbb 1968-ban, Mexikóvárosban tudott nyerni a K-1 1000 méteres királykategóriában, akkor Hesz Mihály nyakába akaszthatták az aranyérmet, így Kopasz Bálint elképesztően nagy tettet hajtott végre. Azonban a döntője alatt egy pillanatig sem izgultam. Néztem, ahogy a magyar újságírók szurkolnak, miközben az algyői kajakos 300 méterig fej fej mellett haladt a portugál Fernando Pimentával. Mindenki izgult, én viszont bemondtam, hogy:

„Nyugi, mindjárt robbant, és állva fogja hagyni."

Kopasz Bálint és Varga Ádám történelmet írtak Tokióban Forrás: MTI/Kovács Tamás

Néhány másodperc múlva a portugál klasszis már csak Kopasz Bálint hátát nézte, aki rendkívül magabiztosan nyerte meg a kajakosok első aranyérmét Tokióban. A verseny eredménye nem lepett meg, mert már a rajt előtt tudtam, hogy mi fog történni, azonban az aranyérem átadása után Bálint nyilatkozata kitörölhetetlen emlék marad.

Kilencéves korom óta erre készülök. Tizenöt év kőkemény munka és lemondás van mögöttem. Nem mentem el bulikba, nem barátkoztam senkivel, lemondtam a magánéletről. Sajnálom, hogy ezt kihagytam, mert tizenöt éves korom óta szeretnék barátnőt.

De erről is lemondtam, hogy eljussak ide, és ezt a csodálatos aranyérmet megszerezzem" – mondta az aranyérmes Kopasz Bálint.

A 24 éves algyői kajakos mellett a 21 éves Varga Ádám ezüstérmes lett a futamban, ez pedig azt jelentette, hogy

történelmet írt a két magyar srác, mert a sportág történetében először született - ráadásul kettős - magyar győzelem.

Csipes Tamara zokogva ünnepelte Kozák Danuta legyőzését

Ha valaki igazán közel áll a szívemhez az olimpiai csapatból, az Csipes Tamara, aki most már kétszeres olimpiai bajnoknak mondhatja magát. A Budapesti Honvéd kajakosa a magyar küldöttség legeredményesebb sportolója lett, hiszen párosban Medveczky Erikával negyedik helyen végzett K-2 500 méteren, a női kajaknégyessel aranyérmet nyert, egyesben pedig ezüstérmes lett K-1 500 méteren.

Csipes az olimpia előtt kijelentette, hogy érmet szeretne nyerni egyesben, mert bár Rióból volt már egy aranya a női kajaknégyes tagjaként, az lenne az igazi, ha egyesben is meg tudná mutatni magát.

Az olimpiai bajnok édesapa, Csipes Ferenc és az egyesben ezüstérmet nyerő Csipes Tamara összeölelkezése az olimpia egyik legmeghatóbb pillanata volt Forrás: MTI/Kovács Tamás

A sportolók számára sokszor az aranyérem megnyerése a legnagyobb dolog, Csipes Tamarának azonban minden bizonnyal az egyéniben szerzett ezüstérme volt a csúcs, ugyanis Kozák Danutát (is) megelőzve végzett a második helyen, ami óriási dolog volt az életében.

Nem egyszerű mentálisan, hogy van előtted a sorban egy ötszörös olimpiai bajnok, akivel felnőttél, és tizennyolc éves korod óta mindig mögötte vagy.

Hihetetlenül jó kajakos, így folyton megkérdezed magadtól, hogy mit érek vele, hogy én vagyok a második? Nagyon örülök, hogy legalább egyszer meg tudtam mutatni, lehet, hogy én is érek annyit" – nyilatkozta zokogva az ezüstérem megnyerése után Csipes Tamara, aki kisugárzásával és az eredetiségével mindig fel tudta dobni az újságírók hangulatát a 40 fokos rekkenő hőségben.

Aki elsőre megcsinálja, az klasszis. Én a bajnok vagyok

Az olimpia alatt főleg az úszással és a kajak-kenuval foglalkoztam, de becsúszott néhány vízilabdameccs is. A kajakos éremszerzések mellett a helyszínen izgulhattam végig a küzdősportokban megnyert magyar érmeket is, melyek szintén a felejthetetlen emlékek közé tartoznak. Az első ilyen a cselgáncsozó Tóth Krisztián bronzérme volt a 90 kilós kategóriában.

Aznap, amikor Tóth Krisztián bronzérmes lett, Milák Kristóf is aranyérmes lett a férfi 200 méteres pillangóúszás döntőjében. Vele úgy voltam, mint Kopasz Bálinttal. Azért nem rágtam tövig a körmöm az izgalomtól, mert az uszodában mindenki tudta már a rajt előtt, hogy Milák úgyis nyerni fog.

Tóth Krisztián bronzérme mögött azonban igazi drámai történet van.

A 27 éves cselgáncsozó a riói olimpián a nyolcaddöntőben esett ki, utána pedig azt mondta, hogy olyan pszichés hullámvölgyeket élt meg, hogy nem tudta, milyen formában van. Megviselte az emberi rosszindulat is.

Ha valaki aranyérmet szerez, akkor az folyamatosan kokszol. Ha valaki ezüstérmet szerez, akkor az hogy ronthatta el a döntőt. Ha valaki kiesik, akkor az csak súly a repülőn, akkor meg minek jön ki"

– fakadt ki a 2016-os riói búcsúja után Tóth Krisztián, aki most, öt évvel később bronzérmet szerzett, és percekig zokogott a vegyeszónában.

Tóth Krisztián percekig zokogott miután bronzérmet nyert Forrás: MTI/Czeglédi Zsolt

„Ehhez meg kell érni. Aki ezt elsőre meg tudja csinálni, az a klasszis. Én meg csak a bajnok vagyok, aki ment az úton, és próbálta behozni azokat a dolgokat, amikben hátrébb van, mint egy klasszis.

Óriási dolog, hogy ez a második olimpiámra összeért. Rengeteg tapasztalat, milliónyi küzdelem kellett ahhoz, hogy ez összejöjjön" – mondta Tóth Krisztián, aki akkor is csodának élte volna meg a tokiói olimpiát, ha nem sikerült volna érmet szereznie.

A két testvér hollywoodi története

Soha az életben nem láttam még egyetlen birkózómeccset sem, mégis úgy hozta a sors, hogy nekem kellett tudósítanom Lőrincz Tamás pályafutásának utolsó mérkőzését, amely éppen az olimpiai döntő volt. A találkozó legemlékezetesebb pillanata az volt, amikor az üres sportcsarnokban helyet foglaló újságírók már hangosan számoltak vissza az utolsó tíz másodpercben, a birkózás 34 éves legendája pedig legyőzte a kirgiz Akzsol Mahmudovot, ezzel regnáló világbajnokként, Európa-bajnokként és olimpiai bajnokként vonulhatott vissza.

Lőrincz Tamás az utolsó mérkőzésén ért fel a csúcsra Forrás: MTI/Illyés Tibor

Lőrincz Tamás a megnyert aranyérem után percekig beszélt arról, hogy mennyire fontos szerepet tölt be az életében a testvére, Lőrincz Viktor, aki másnap szintén aranyéremért birkózhatott Tokióban. Tamás könnyek közt elmondta, hogy a 2016-is riói olimpia után abba akarta hagyni a birkózást, de a testvére rugdosta át a holtpontról.

Másnap Lőrincz Viktor döntőjére is elmentem, ami történelmi esemény lehetett volna, ugyanis korábban a 2014-ben a világ- és 2017-ben az Európa-bajnokságon, illetve a 2019-es olimpiai kvalifikációs vb-n fordult elő, hogy mindketten dobogóra állhattak, de olyanra még nem volt példa, hogy ugyanazon a versenyen mindketten aranyérmet nyerhettek volna. A fiatalabbik Lőrincz testvérnek végül az ezüstérem jött össze a félig ruandai származású, ukrán színekben versenyző Zsan Belenyuk ellen.

Viktornak nem jött össze az aranyérem, de a Lőrincz testvérek története így is filmbe illő Forrás: AFP/Jack Guez

„Tomi a meccs után elmondta, hogy nagyon büszke rám, és örül ennek az eredménynek, amit elértem, mert tudta, hogy nehéz év volt, mert végig mellettem állt.

Pár nap múlva biztosan megnyert ezüstnek fogom érezni, mert az egész olimpián nagyon jó birkózást tudtam bemutatni. Tomi aranyérmében nekem is van egy kis szerepem. Mi teljesen össze vagyunk kötve.

Együtt járunk edzésre, együtt járunk haza. A hétvégéket is együtt töltjük" – mondta Lőrincz Viktor, aki elhintette, hogy a visszavonulást fontolgató aranyérmes testvérét továbbra is rugdosni fogja, hogy rábírja a folytatásra.

Rémálomnak indult, örök élmény lett

A zárt kapus események miatt hiányzott az olimpia igazi hangulata, így ritkán élhettem át igazán katartikus pillanatokat, de így is maradtak felejthetetlen emlékeim. Abban a kiváltságos helyzetben voltam, hogy a helyszínen élhettem meg öt magyar aranyérmet, négy ezüstöt és három bronzot, ezt pedig soha senki nem veheti el tőlem. Amikor Budapestről elindultunk, még rémálomnak tűnt a tokiói olimpia, most viszont úgy térek haza, hogy alig várom, hogy 2024-ben is ott lehessek a párizsi ötkarikás játékokon.