Vágólapra másolva!
Kovács Péter - a mai magyar férfikézilabda állapotában már-már elképzelhetetlenül - tündökletes pályafutása leírható számokkal, címekkel, gólokkal, érmekkel, de hogy milyen képességű és szellemű játékos volt, azt az 1995 tavaszán történtek jellemzik legpontosabban.

A válogatott az izlandi világbajnokságra készült, a negyvenéves, a válogatottságtól már rég visszavonult Kovács Péter pedig a búcsúra. A szövetség vezérkara ehhez méltó alkalmat teremtett, a vb-t megelőző egyik nemzetközi tétmérkőzés adta meg a lehetőséget a 80-as évtized klasszis balátlövőjének. Kovács az ihletett pillanatban be is futott a pályára, de ott nem gálázni, hanem küzdeni kezdett, néhány percen belül - és nyilvánvalóan neki köszönhetően - össze is állt a magyar csapat védekezése. Ezért nem a forgatókönyv szerinti csere, vastaps, virágcsokor, köszöntés következett; ehelyett az ünnepelt visszavedlett sportolóvá, Kaló Sándor szövetségi kapitány pedig meglepetten tapasztalta, milyen nem várt erősítés érkezett a keretébe, és a meccs végén megkérte Kovács Pétert: vegyen részt az izlandi világbajnokságon. Biztosra ment, hiszen tudta: a válasz csak igen lehet.

- A Dózsa György úti Honvéd telep mellett nőttem fel, a szomszéd házban laktunk, nélkülem nem kezdhetett meccset a hatszoros bajnok férfi kézilabdacsapat. Ha csak lementem a pályára, akármerre néztem, láttam egy világsztárt. Nem csoda, hogy akkoriban még mindenki sportoló akart lenni. Elsősorban persze futballista, mint én is, de onnan kiszuperáltak.

- Részt vettél egy akkoriban még mindennapos tehetségkutató akción, és nem feleltél meg?
- Pontosan így történt. Azt mondták, nem vagyok elég ügyes.

- A hozzád hasonlóan magas emberek általában tényleg nem labdavirtuózok, először a játék alapjaira kell őket megtanítani. Te is így kezdted?
- Azért ennyire nem volt vészes. A házunk előtti nagy udvaron egész nap játszottunk, ha más nem adódott, gesztenyével célba dobtunk. Úgyhogy, ha nem is voltam kiemelkedően ügyes, de ügyetlen sem. Mondhatnám, ha páratlanul voltunk fociban, és utoljára engem választhattak vagy egy gól előny, akkor többet értem egy gólnál. Aztán hirtelen egy év alatt nőttem húsz centit, és amikor elsős gimnazista koromban, már kézilabdában, lőttem az iskolaválogatottnak egy marha nagy, felugrásos, kapufás gólt, iszonyúan büszke voltam magamra.

- Addigra a szomszédban, a Honvédban is felfedeztek?
- Á, előbb leigazoltak, aztán el akartak hajtani, annyi volt a jó játékos, hogy nem fértem be. Nagyon elkeseredtem, de kikönyörögtem, hadd maradjak még egy kis ideig. Imádtam dolgozni, edzeni, még a védekezést is szerettem, ha viszont kikaptunk, elvesztettem az eszemet. Még ha a strandon, fejelésben vertek meg, akkor is belekötöttem az élő fába, olyankor mindenki szemét volt.

- Ezeknek az erényeidnek is köszönhetően aztán úgy berobbantál, hogy már az 1978-as vb-csapat legnagyobb ásza voltál. A szurkolók attól és az 1982-es garnitúrától is érmet reméltek, de mindkétszer kilencedikek lettetek, és mindkétszer egyetlen gólon múlott, hogy nem a legjobb nyolc között folytattátok - ki tudja, meddig. Aki a strandi fejelgetéstől is az eszét veszti, az hogyan viselte ezt a két sokkot?
- Szörnyen. Dániában csalás áldozatai lettünk, a románok mindent eldöntő gólja egyértelműen időn túl esett. De nekik akkor nagyon erős volt a sportdiplomáciájuk, és komoly politikai kérdést csináltak a továbbjutásból. Az NDK elleni meccsüket például azért nem közvetítette a román televízió, mert aznap volt Ceausescu születésnapja, és féltek, ha kikapnak, az elrontja az ünnepi hangulatot. Négy évre rá a jugoszlávok ellen néhány másodperccel a meccs vége előtt egy góllal vezettünk, Jurina, a balkezes lövőjük eldobta a labdát, a bírók pedig mutatták, a kapusé. Nyertünk. De Jurina fetrengeni kezdett, megállították az órát, beszaladt hozzá az orvos és ápolgatta, majd mégis szabaddobással folytatódott a meccs. Elezovics felment, mert Vass Karcsi nem tudta megállítani, Bartalos pedig, ahelyett, hogy ütötte volna a labdát, két kézzel akarta fogni, és valahogy betornázta. A jugók a döntőbe mentek, mi pedig a francba. De hogy '78-ban és '82-ben is egy nap alatt észhez tértünk, azt mutatja: ha már a legjobb nyolcba nem kerültünk be, a lehető legjobb helyezést, a kilencediket mindkétszer megszereztük. És 1982-ben a Budapesti Honvéddal megnyertük a Bajnokcsapatok Európa Kupáját is. Ez maga volt a csoda, mert 27 évesen már éppen azon gondolkodtam, hogy vesztes generáció a miénk. Aztán két napon belül a nőknél a Vasas, a férfiaknál a Honvéd győzött a BEK-ben.

- Az 1986-os világbajnokság pedig az előző két vb minden balszerencséjéért kárpótolt, hiszen döntőbe jutottatok, minden idők legjobb magyar eredményeként ezüstérmesek lettetek.
- Ez igaz, de semmit nem kaptunk ajándékba. Izlandot és Svédországot 1-1, Romániát és Dániát 2-2 góllal vertük, és ha ilyesmi négyszer előfordul, az már nem véletlen. Én például akkor már második éve játszottam a Bundesligában, és nagyon megtanultam becsülni egyetlen gólt és a labdát. Pedig a magyar csapatok mintha szégyellnének egy góllal nyerni. Idén például, a női junior válogatottnál, amelynek a szövetségi kapitánya vagyok, amikor a vb-n egyszer szünetben döntetlen volt az állás, az öltözőben kitört a pánik. Kérdeztem: mi a baj? Az, hogy nem vezetünk nyolccal? De az ellenfél se vezet, és egy góllal győzni az igazán nagy dolog.

- Igaz az a pletyka, hogy az 1986-os vb-n nem csak te nyertél egy ezüstöt, hanem az édesapád is öt liter bort?
- Igaz. Koreával játszottunk, a döntőbe jutás volt a tét, itthon az egész ország kézilabda-lázban égett. Nem is közölték a tévénézőkkel, hogy a meccset körülbelül félórás csúszással közvetítik, ezért amikor hazatelefonáltam apámnak, hogy győztünk, visszakérdezett: hogyhogy, amikor még megy a mérkőzés, és a koreaiak vezetnek? Mondtam neki, hogy ez csak felvétel, erre ő átsétált a szomszédba, és lefogadta öt liter borba, hogy fordítunk.

- Mint említetted, ekkor te már két éve Németországban játszottál. Még a ma külföldre érkező sportolók is áradoznak arról, hogy a Paradicsomba érkeztek, csak a sportra kell koncentrálniuk, gondolom, majd' húsz évvel ezelőtt ezt te még inkább így érezhetted.
- Épp ellenkezőleg. Megérkezésem másnapján reggeli futás volt a program, én pedig kérdeztem, ki fog ébreszteni. Erre úgy néztek rám, mint az ufóra; biztosan van órám, húzzam fel, keljek fel. De a gyerek óvodájától kezdve a számlák befizetéséig mindent rám hagytak. A németek az első napokban biztosítják, hogy minden rendben legyen körülötted. Ha kicsinek találod a házad, nagyobbat kapsz, ha lassú a kocsid, gyorsabbat, ha szomorkodsz egyedül, utánad hozzák a barátnődet, de miután megteremtették az ideális helyzetet a számodra, többé semmire sem foghatod rá, ha rosszul játszol. Jól kell játszanod.

- Mi itthonról, kívülről folyamatosan magasztaljuk a német mentalitást a sportban. Belülről is érdemes a magasztalásra?
- Igen. Ha tíz góllal kikapnak egy kutya csapattól, a meccs után kettőt káromkodnak, megisznak három sört, és másnap úgy mennek neki a világ legjobbjának, hogy elhiszik, meg tudják verni. És néha meg is verik. Az edzők között sok a Verebes típusú. Érdemes megfigyelni, hogy a német csapatok a meccs kezdete előtt öt perccel mindig bemennek az öltözőbe, ahol a játékosok üvölteni kezdenek: itthon vagyunk, jobbak vagyunk, szétvágjuk őket! Olyan tekintetekkel, olyan rajtállapotban kezdenek, hogy az számunkra elképzelhetetlen. És ha két ilyen csapat találkozik, azt érzed, két gőzmozdony rohant frontálisan egymásnak.

- Ha játékosként nem is, de edzőként te is érezhettél hasonlót, hiszen háromszor tűnt úgy, hogy a férfiak szövetségi kapitánya leszel, aztán egyszer sem lettél az. Sejted, miért nem?
- A háromból az 1995-ös eset a legsúlyosabb. Életem nagy tévedése volt, hogy játékosként vállaltam az izlandi vb-t, az biztos. Két dolog motivált: először, hogy segítsek Kaló Sanyinak, akivel abban az évben borzalmas tragédia történt, autóbalesetben halt meg a fia. Másodszor, hogy megígérték, a vb után én leszek a kapitány, és gondoltam, nem árt, ha testközelből megfigyelem az ellenfeleket és a mi csapatunkat. Aztán a legjobb 16 közé sem jutottunk be, rólam pedig kimondták: nem lennék képes azokat edzeni, vezetni, akikkel együtt buktam. Idén is én voltam az egyik jelölt, sokan már gratuláltak is, de mindig azt válaszoltam, állj, állj! Úgy gondoltam, a női junior vb a vizsgafeladatom, és ezen az ezüstéremmel jól szerepeltem, jól szerepeltünk. Aztán mégsem engem választottak. Talán azért, mert annak idején a Honvéddal a Veszprémet, a Szegedet is rendszeresen nagyon végigvertük és végigcikiztük, és a kluboknál vannak elefántok, akik nem felejtenek. Most már mindegy, Magyarországon nem akarok többé felnőtt férfikapitány lenni. Nem vagyok kapcarongy.

- Ez annyiban talán nem is nagy baj, hogy a férfikapitányság lassan olyan lesz, mintha egy akolnyi magyar várban választana kapitányt a pár tucatnyi vitéz, miközben közeleg a százezres török sereg. Azaz idő kérdése a bukás, nem így gondolod?
- Persze, mindenhol rohamosan fejlődik a kézilabda, és ha Afrikában, Ázsiában egyszer komoly pénzt tesznek a sportágba, ugrásszerű lesz a változás. Olyasmi, ami megtörtént a franciáknál, spanyoloknál. Emlékszem, utóbbiakat nyolc-tíz góllal vertük, aztán egyszer csak egy Kárpát Kupán úgy mentünk döntetlenre, hogy nem is játszottunk rosszul. Ez volt az áttörés. De én kapitányként bíztam volna magamban, és a férfi-kézilabdázásunk nem olyan rossz, amilyennek az eredményei mutatják. Ha a klubok közel egyenrangú ellenfelei a Barcelonának, akkor a válogatott sem lenne esélytelen. De én most inkább a junior lányokkal törődöm, mert ez is kézilabda, ez is szép feladat. Amikor a Százhalombatta edzője voltam, akkor is azt mondtam, nem dolgozom kevesebbet vagy rosszabbul Kiss Szilárdnál, a különbség annyi, hogy az ő csapata a Fotex.

- Arról nem is beszélve, hogy sportdiplomataként akármilyen magasságig juthatsz, Európát amúgy is meg kellene védeni a harmadik világbeli tagállamok "szavazógépezetétől"...
- Meg kellene, de hogyan? A demokrácia szabályai szerint, bármiről döntünk is, Németországnak és Togónak is egy szavazata van, pedig az egyik országban egymillióan kézilabdáznak, a másikban húszan. Én pedig nem vagyok hatalommániás, nem akarok a nemzetközi szövetség elnöke, főtitkára lenni, örülök neki, hogy pozíciómból adódóan ott lehetek a fontos világversenyeken.

- Tíz, húsz év múlva hová képzeled magad kedvenc sportágadban?
- Leginkább a szakmai vonalra. De ha nem a temetőben vagyok, már nem olyan rossz.

NÉVJEGY
Született: 1955. április 8., Budapest
Családi állapota: nős, két gyermek apja
Legjobb eredményei: világbajnoki ezüstérmes, kétszeres olimpiai 4. helyezett, BEK-győztes, 6-szoros magyar bajnok, egyszeres német bajnok és kupagyőztes, az 1978-as világbajnokság gólkirálya, 1983-ban Európa legjobb góllövője, 6-szor NB I-es gólkirály és az Év játékosa

Ballai Attila

Korábban: