Két piros-fehér McLaren a szuzukai sikán bukóterében, összeérő kerekek, egymás felé forduló sisakok; egy lélegzetelállító pillanat, amikor bizonytalanul megtorpant a Forma-1-ben máskor szédítő sebességgel vágtató idő. Alain Prostról a mai napig nehéz úgy beszélni, hogy az embereknek ne jusson eszébe Ayrton Senna, kettejükről pedig a híres-hírhedt, két szezonban is ütközéssel végződő, a sport történetében egyedülálló intenzitású rivalizálás. Ez persze teljesen érthető, hiszen a személyiségük éppúgy értelmezhető egymás antitéziseként, mint a versenyzői mentalitásuk. A pályafutásuk menthetetlenül összefonódott, de egyikük megítélésének sem használ, ha kizárólag a másikhoz képest határozzuk meg, és valószínűleg nem túlzás kijelenteni, hogy az összehasonlításból a Forma-1 professzora került ki vesztesen.
Prost sokak szemében nem több, mint Senna egykori ellenlábasa. Ez különösen igaz azokra, akik nem látták versenyezni, csak a könyvekből, illetve a leghíresebb, ezért leggyakrabban idézett és mutogatott jelenetekből ismerik őket. Mivel a hollywoodi dramaturgia szabályainak behódolva hősként és antihősként ábrázolja Sennát és Prostot, az utóbbi években Asif Kapadia egyébként izgalmas, méltán népszerű dokumentumfilmje, a Senna is hozzájárult az árnyalatok összemosásához.
A jóképű, délceg, a saját fontosságában rendületlenül hívő, minden porcikájában titokzatos, karizmatikus Senna mellett az alacsony, göndör hajú, görbe orrú, visszafogott Prost eleve szürke kisegérnek tűnt, és erre a képre a vezetési stílusuk közötti különbség csak ráerősített. Míg Senna a pályán is maga volt a nyugtalanul vibráló energia, aki tényleg a legvégső határon táncoltatta az autóját, addig Prost éppen a lehető legkevesebb mozdulatra – és a legkisebb kockázatra – törekedett. Tulajdonképpen érthető, hogy alulértékelik, mert a vezetésében soha nem volt semmi feltűnő vagy szélsőséges. Egyszerűen csak gyilkosan hatékony volt – négy vb-címe és 51 nagydíjgyőzelme (máig az örökranglista 2. helyén áll Michael Schumacher mögött) egy olyan korszakban, amikor sokkal gyakrabban fordultak elő műszaki hibák, ékesen tanúskodik erről.
Prost könnyedsége a pilótafülkében gyakran megtévesztette a saját munkatársait is. A Williams technikai igazgatója, Patrick Head elismerte, hogy „eleinte kicsit nehezen alkalmazkodtunk egy olyan versenyzőhöz, aki nem akarta mindenáron megnyerni az összes edzést." Prost 1993-ban, egy év kényszerszabadság után igazolt a grove-i istállóhoz, ahol negyedik vb-címét még a rá jellemzőnél is kevesebb feltűnést keltve hódította el a mezőny egyébként kétségkívül legjobb autójával. „Gyakran töprengtünk, hogy mégis hol a pokolban van Alain? A 3-4. helyre kvalifikálta magát, gyengén rajtolt, és már le is mondtunk róla" – mesélte Head még 1986-ban, amikor Prost ellenük harcolt a McLarennel. „Hát ez klassz, csak a 9. helyen áll. Ennyit erről. De hirtelen feltűnt, hogy már a 6., az 5., a 4., a 3., aztán megint leesett a tantusz. Ilyen volt ő, nemigaz? Kérlelhetetlen."
Nem véletlenül érdemelte ki „A professzor" becenevet. Már 1975-ben, 20 évesen is úgy nyerte meg a híres Winfield Versenyzőiskola fődíját, hogy a kurzus nagy részében nem keltett semmilyen feltűnést. Az instruktorok először arra figyeltek fel, hogy az esőben ugyanott fékez, mint a száraz pályán – nem teregette ki a lapjait egészen a fináléig, amikor viszont hirtelen tönkreverte a mezőnyt a semmiből.
A ravaszsága később is gyakran kifizetődött. Az 1988-as Olasz Nagydíjon például érezte, hogy a motorja nem fogja kibírni a célig, ezért feltekerte a maximumra a turbónyomást, hátha a tempó fokozásával sikerül ugyanerre kényszerítenie az előtte haladó Sennát. Ő bele is sétált a csapdába, és emiatt később – már Prost kiesése után – lassítania kellett, jóllehet, végül nem közvetlenül ez, hanem a Jean-Louis Schlesser lekörözése közben történt hírhedt ütközés okozta a vesztét.
Prost a (saját bevallása szerint) legnagyobb győzelmét is egy jó gondolatnak köszönhette az 1987-es Brazil Nagydíjon. Mivel a Williamsek egyetlen körben úgyis sokkal gyorsabbak voltak nála, és az időmérőn 3 másodpercet vertek rá, ő eleve inkább a versenybeállításokat igyekezett optimalizálni, a többiekkel ellentétben kis leszorítóerőre lőve be McLarenjét. Ezáltal a kanyarokban lassabb lett ugyan, viszont éppen emiatt kevésbé koptak a gumijai, így az ellenfeleinél kevesebb, két kerékcserével jutott el a célig. Végül 40,5 másodpercet vert a 2. helyezett Nelson Piquet-re.
Ő maga ironikus módon mégis azt sugallta, hogy nem annyira belső indíttatásból, mint inkább a turbókorszak sajátosságaihoz való alkalmazkodás kedvéért versenyzett taktikusan. „Az utóbbi két futamot nem igazán élveztem" – mondta, miután az 1985-ös Európa Nagydíjon bebiztosította első vb-címét. „Nem kedvelem a taktikai versenyeket. Kyalamiban és Adelaide-ban végre rendesen odatehetem magam, ami sokkal természetesebb számomra."
Habár Prost kétségkívül a „többet ésszel, mint erővel" mantra megtestesítője volt, ez távolról sem jelenti azt, hogy nem tartozott minden idők leggyorsabbjai közé. „Ő a legjobb, akit valaha ismertem, ez nem is kérdés" – jelentette ki róla Keke Rosberg, aki 1986-ban a csapattársa volt a McLarennél. „Sokkal teljesebb értékű versenyző, mint bárki más, mert minden téren ragyogóan teljesít... És piszok gyors, annyit elmondhatok!"
A franciaországi Saint-Chamond-ban 1955. február 24-én, anyai ágon örmény felmenőkkel született Prost már gyerekkorában is rajongott a sportokért: görkorcsolyázott, birkózott, focizott, és a pályáját is labdarúgóként képzelte el egészen 14 éves koráig, amikor egy családi nyaraláson gokartba nem ült. Később több bajnokságot megnyert, majd 1976-ban már a francia, 1977-ben pedig az európai Formula Renault bajnoka lett. Két év múlva az F3-ban ért el ugyanilyen eredményt, sőt az 1979-es idényzárón az F1-ben is bemutatkozhatott volna, ha a McLaren meglepetésére nem utasítja vissza az ajánlatukat azon az alapon, hogy az elhamarkodott lépés egyiküknek sem válna a javára. Így csak 1980-ban, John Watson oldalán lépett tovább, de első pole-ját, dobogós helyezését és győzelmét már a Renault-nál aratta újabb egy évvel később.
Jóllehet, ott volt a mezőnyben Niki Lauda, Nelson Piquet, Nigel Mansell meg Keke Rosberg, és Senna is kezdte komolyan bontogatni a szárnyait, az 1980-as évek közepére Prost lett az etalon. Elegáns, finom mozdulatokra épülő stílusa, amely paradox módon sokakban azt a képzetet keltette, hogy nem elég gyors, a hasonló szemléletű Jackie Stewartéra emlékeztetett. Míg ez egyesek szerint unalmas volt, kifinomultsága miatt mások a vezetés művészének tartották. „Prost előzései annyira légiesek, nemigaz? Olyan könnyedek és mégis határozottak, mintha balettozna" – vélte a legendás csapatfőnök, Rob Walker.
Egy vélemény szerint Prost „Jackie Stewart fejét és Gilles Villeneuve jobb lábát örökölte." Ráadásul nagyon értett az autó beállításához: Eddie Cheever, aki 1983-ban versenyzett mellette a Renault-nál, ezen a téren zseniálisnak nevezte. „Soha, semmit nem vett félvállról" – tette hozzá Cheever. „Senki mással nem találkoztam, aki annyira a részletek megszállottja lett volna, mint Prost. Kérlelhetetlenül végezte a munkáját – olyan volt, mint egy kis tábornok." Igaz, mások ezt is hibaként rótták fel neki. 1990-es csapattársa a Ferrarinál, Nigel Mansell lesajnálóan „sofőrnek" nevezte Prostot, aki szerinte csak azért győzte le őt rendszeresen, mert folyton a beállításokkal pepecselt.
Talán így történt, de Prost jópárszor bizonyságot tett a gyorsaságáról és a bátorságáról is. Az utóbbira jó példa, hogy az 1988-as Portugál Nagydíj elején, amikor Senna védekezés közben a falra szorította, ő rendíthetetlenül a gázon tartotta a lábát, és befejezte az előzést, még ha utólag sportszerűtlennek is nevezte csapattársa – a kapcsolatukban később fordulópontot jelentő – manőverét. Számtalan küzdelmes versenye is volt; az 1982-es Dél-Afrikai Nagydíjon például egy defektet követően úgy szerezte vissza a vezetést, hogy olykor körönként 3 másodperccel gyorsabban ment mindenki másnál, 1986-ban, Spában pedig egy hosszú javítás után sérült autóval döntötte meg a körrekordot, és tornázta fel magát a pontszerzők közé.
Abban az évben egyébként, ahogy a Forma-1 első turbókorszakának idején megszokott volt, kétszer is kifogyott a tankjából a benzin. Hockenheimben hiába próbálta kézzel eltolni McLarenjét a célig, nem jutott el odáig, Imolában viszont sikerült megmentenie a győzelmét azzal, hogy jobbra-balra rángatta az autóját, kipréselve az üzemanyagrendszerből az utolsó néhány csepp benzint is. Ennek utólag komoly szerepe volt abban, hogy elcsente a vb-címet a technikai fölényben lévő Williams párosa, Mansell és Piquet elől.
Prost alulértékeltségében visszafogott, önreklámozásra képtelen személyiségén túl bizonyára közrejátszott az is, hogy amikor Sennával 1988-ban csapattársak lettek a McLarennél, a pályafutásuk eltérő szakaszánál tartottak. „Az F1-ben töltött tíz év után az ember már egyszerűen nem vezet úgy, mint Ayrton" – vélte Prost. „Ő rendkívül motivált, nekem viszont óvatosnak kell lennem, mert az életem már fontosabb a világbajnoki győzelemnél. Neki az a problémája, hogy mivel hisz istenben, azt gondolja, nem halhat meg a pályán."
1988-ra Prostnak a feleségétől, Anne-Marie-tól már volt egy hétéves fia, Nicolas (aki egyébként szintén autóversenyző lett), ráadásul a bátyja, Daniel két évvel korábban halt meg rákban. Alighanem máshogy látta a világot, mint a még mindig az első vb-címére hajtó, fiatalabb Senna. 1984-ben hasonló volt a helyzet a McLarennél, csak fordítva: akkor Prost volt az ifjú titán, és rutinos vén rókaként Lauda jegyezte meg róla, hogy „különösen az időmérőkön van szükség arra a bizonyos extrára, a lelkesedés és az őrültség keverékére. Prost, aki hat évvel fiatalabb, ezen a téren többet tudott nyújtani nálam."
Prost egyébként maga is készséggel elismerte, hogy Senna egy mért körben gyorsabb volt, de hát kinél nem volt az? Ami az edzéstempót illeti, nem hiába tartják őt a sporttörténet legjobbjának. „Egyértelmű, hogy kimagaslóan Ayrton volt a legnagyobb versenyző, akivel valaha találkoztam. Messze ő volt a legelhivatottabb" – mondta Prost. „Az igazat megvallva az a véleményem, hogy – mivel az intelligenciáját is fel tudta használni – versenyzőként talán Niki volt a legjobb, összességében viszont Ayrton mindenki más fölé nőtt."
Senna és Prost küzdelme ma már része a Forma-1 folklórjának. Az 1989-es és 1990-es Japán Nagydíjakon történt, a cikk elején is emlegetett ütközések, amelyek egyszer Senna, egyszer Prost javára döntötték el a világbajnokságot, mindenki számára ismertek. A brazil versenyző halálának 20. évfordulójára készült különleges összeállításunkban mi is részletesen foglalkoztunk velük, Prost szemszögéből nézve azonban kevésbé ismert a történet.
Az az ironikus, hogy 1987 végén ő vette rá a McLaren főnökét, Ron Dennist Senna szerződtetésére, holott a kevésbé veszélyes Piquet is szerepelt a jelöltek között. Prost utólag elismerte, hogy megvétózhatta volna Senna leigazolását, és ma már nem túl meglepő módon másképp döntene. Pedig eleinte – tulajdonképpen az 1988-a szezon során végig – egész jó volt a kapcsolatuk, még a portugáliai leszorítás ellenére is, amely miatt Senna később elnézést kért a csapattársától. Habár összességében Prost szerezte a több pontot, a végelszámolásba csak a legjobb 11 eredmény számított bele, így életében először Senna lett a világbajnok. „Ez nem bosszantott túlságosan; nekem addigra már két címem volt, úgyhogy nem éreztem nagy problémának" – állította Prost.
A viszonyuk 1989-ben fordult rosszra, miután Prost úgy érezte, az idény második versenyén, Imolában Senna felrúgott egy megállapodást, amit pedig éppen ő talált ki. Azt javasolta, hogy a felesleges kockázatok elkerülése végett a rajtnál ne támadják egymást: aki előbb ér az első kanyarhoz, maradjon elöl. Az első esetben, amikor Senna gyorsabban indult, Prost nem is bántotta őt, csakhogy röviddel később leállították a versenyt Gerhard Berger balesete miatt. Az új rajtnál már Prost lőtt ki jobban, Senna mégis kifékezte őt a Tosánál, fittyet hányva az egyezségre. Amelynek utólag még a létezését is letagadta, csakhogy a Marlboro szponzorációs főnöke, John Hogan kitálalt róla.
Prost akkor nem értette Senna pszichéjének működését, később, az évek távlatából viszont már elnézőbben nyilatkozott róla. „Rendkívül vallásos volt. Állandóan erről beszélt, meg a neveltetéséről, a taníttatásáról. Akkoriban úgy gondoltam, a pályán tanúsított viselkedése nincs összhangban azzal, amit mond, de most már azt hiszem, tényleg nem tudta, hogy néha a tilosba tévedt" – magyarázta Prost. „Megvoltak a saját szabályai. Azok szerint játszott, nem érdekelte semmi más. Visszatekintve tényleg úgy látom, hogy őszintén hitte, mindig neki van igaza."
A hírhedt ütközések már következményei, nem okai voltak az elmérgesedett viszonyuknak. Hogy az első, 1989-es esetért ki hibáztatható, az nem egyértelmű; vajon Senna indított támadást lehetetlenül messziről, vagy a csapattársa húzta rá sportszerűtlenül a kormányt? Prost természetesen az utóbbi állásponton volt. „Nem akartam túl közel engedni magamhoz, csak éppen annyira, hogy a gumijai megszenvedjék. Az volt a tervem, hogy utána az utolsó tíz körben keményen rálépek a gázra. Ő azonban megpróbálkozott az előzéssel, pedig szerintem képtelenség volt, hogy befejezze, mert túl gyorsan érkezett meg a féktávra" – jelentette ki Prost, aki szerint Senna nem tudta elviselni, hogy valaki ellenálljon neki. „Már a verseny előtt eldöntöttem, hogy ezúttal nem fogom nyitva hagyni neki a kaput úgy, mint korábban. Tavaly Kanadában, vagy az idén Silverstone-ban nekem kellett elvennem a gázt, hogy ne ütközzünk össze" – mondta.
Prost dühében kiszállt az autójából, mert tévesen azt hitte, megsérült. Így csak azután koronázták harmadszor is világbajnokká, hogy Sennát – aki folytatta, sőt megnyerte a versenyt – kizárták, mivel a pályára visszatérve levágta a sikánt (és nem azért, mert a sportbírók betolták a McLarenjét, ahogy sokan a mai napig hiszik). Prostnak különösen rosszul esett, hogy saját csapata próbálta megóvni az eredményt, és Senna azzal vádolta, hogy az FIA elnökével, a szintén francia Jean-Marie Balestre-rel cimborál, akivel pedig beszélő viszonyban is alig volt, mert rendszeresen kritizálta a Forma-1 irányítási módszereit.
Az egy évvel későbbi ütközés idején Prost már a Ferrarinál versenyzett. Miután Senna megszerezte az első rajtkockát, megpróbálta áttetetni azt a pálya másik, szerinte előnyösebb oldalára, Balestre azonban nem engedett neki. A brazil versenyző ezt igazságtalannak érezte, ráadásul úgy élte meg, hogy az előző évben megfosztották a vb-címtől, ezért elhatározta: ha nem ő ér az élen az első kanyarhoz, kilöki Prostot. Meg is tette, aztán utólag személyesen Prostnak is elismerte a szándékosságot. „Ami 1990-ben történt Japánban, azt soha nem fogom elfelejteni, mert nemcsak Ayrton volt benne a játékban" – mondta Prost. „A McLaren néhány tagja, több tisztviselő és sok újságíró is helyeselte, amit tett. Ezt nem tudtam elfogadni. Majdnem visszavonultam miatta."
A rivalizálás lélektanáról a sportban talán soha nem lehetett annyit tanulni, mint Senna és Prost idején. „Nem egyszerűen legyőzni, hanem porrá zúzni akart. Az első naptól kezdve ez volt a célja" – vélte Prost. „Már azon a bizonyos, a Mercedes által rendezett 1984-es túrakocsiversenyen rádöbbentem, hogy Alan Jones, Keke Rosberg és a többiek nem érdekelték: valamiért engem, és csak engem vett célba."
Valóban: sok jel utal arra, hogy Senna mindvégig Prosthoz mérte magát. Ez tulajdonképpen teljesen érthető, hiszen amikor megérkezett az F1-be, már Prost számított az etalonnak; éppúgy, ahogy tizenpár évvel később Juan-Pablo Montoya Michael Schumachert szemelte ki magának, Sennának is szüksége volt egy abszolútnak tekinthető viszonyítási pontra. Az ifjú titánok rendszerint a bejáratott sztárokat próbálják legyőzni.
Ám ez Sennára olyannyira igaz volt, hogy Prost 1993 végi visszavonulása után mintha leeresztett volna. Egy évvel korábban még „gyávának" nevezte Prostot, amiért megakadályozta, hogy a Williamshez igazoljon a csapattársaként, de az utolsó közös versenyükön felemelte őt maga mellé a dobogó tetejére. 1994-ben pedig, a halálát megelőző hónapokban, rendszeresen hívta telefonon egykori ellenségét, akit őszintén megérintett, hogy a TF1-nek forgatott imolai bemutatókörök közben Senna azt mondta a rádióba: „Szeretném köszönteni a legkedvesebb barátomat, Alaint. Hiányzol nekünk!"
Amikor pár nappal később Prost is vitte Senna koporsóját Sao Paulóban, a brazil tömeg békésen fogadta – holott az egy évvel korábbi nagydíj hétvégéjén az ellenséges hangulat miatt csak rendőrségi felvezetéssel tudott eljutni a pályára. „Máig rendszeres kapcsolatban állok Ayrton családjával" – mesélte Prost. „A temetést követő napon az édesapja meghívott a farmjára, és hosszasan beszélgettünk. Gyakran találkozom a nővérével is, és próbálok segíteni az alapítványának."
Az egykori dráma utóhatásaként a fanatikus rajongótáboraik között továbbra is feszültség van, és kevesen ismerik el mindkettejük erényeit. Máig heves, de jórészt meddő viták folynak arról, hogy melyikük volt a jobb - pedig ha az egyiküket lebecsüljük, az értelemszerűen a másik érdemeit csorbítja, hiszen egy gyenge ellenfelet nem kunszt legyőzni, viszont annál nagyobb szégyen kikapni tőle, ami mindkettejükkel megesett az együtt végigversenyzett évek során. Ahogy Prost mondta, "Ayrton szurkolója vagy? Semmi gond, de engem nem kell utálnod emiatt."
Ő mindenesetre úgy érzi, bármekkora képtelenségnek hangzik, Sennával később tényleg barátok lehettek volna. „Ha visszagondolok azokra az időkre, megkérdezem magamtól, hogy Jézusom, mi volt az az egész?! Minek hoztuk magunkat olyan helyzetbe? Amit átéltünk, néha rossz álomnak tűnt. Talán amiatt, hogy a győzelemért harcoltunk, elkerülhetetlen volt a konfliktus, de miért kellett annyira elmérgesednie? Muszáj volt így élnünk?" – töprengett. „A nyomás olyan elképesztően nagy volt... Ha újrakezdenénk, talán azt mondanám Ayrtonnak: figyelj, mi vagyunk a legjobbak, simán tönkreverhetjük a többieket! Ha okosabban csináljuk, szép is lehetett volna az az álom. Persze így is fantasztikus sztori kerekedett belőle, nemigaz? És azt hiszem, egy kicsit ma is hiányzik."
Prostnak ugyanakkor a McLarennél – annál a csapatnál, ahol négy vb-címéből hármat nyert, és ahol pályafutásának jelentős részét töltötte – nemcsak személyesen Sennával voltak problémái. 1989-től azért sem érezte otthonosan magát náluk, mert az a határozott benyomása alakult ki, hogy a Honda a háttérbe szorítja őt a csapattársa kedvéért. Többször úgy tűnt, gyengébb motort kap, bizonyos jelek legalábbis erre utaltak; a Mexikói Nagydíjon például szélárnyékból sem tudta megelőzni az előtte haladó Sennát, holott az autóján még a szárnyakat is laposabbra állították, és gyorsabban fordult rá a célegyenesre.
Prost egy genfi beszélgetés során megosztotta az aggályait Kavamoto Nobuhikóval, a Honda főmérnökével is, aki állítólag elismerte neki, hogy a japán cég sportprogramjának tagjai ösztönösen Sennához húznak. Az okokat ő sem tudta biztosan, „de annyit elmondott nekem, hogy a Honda fiatal motormérnökeinek jobban tetszik Ayrton szamuráj-mentalitása, engem viszont gépiesnek látnak, mint egy számítógépet" – állította Prost.
A helyzet mindenesetre odáig fajult, hogy a Honda F1-es főnökének, Goto Oszamunak a sajtó előtt is magyarázkodnia kellett. Ő azzal indokolta a különbséget, hogy Senna jellegzetes stílusa – az, ahogy a kanyarok közepén rugdosta a gázpedált – segített a középső tartományban tartani a fordulatszámot, míg a simábban vezető Prost hagyta azt leesni, és a motorjuk alul nem húzott igazán. Ez akár igaz is lehetett, de sokaknak feltűnt, hogy Goto az egyik versenyzőre következetesen „Ayrtonként", míg a másikra hűvösen csak a vezetéknevén, „Prostként" hivatkozott, tovább erősítve a képet, amely szerint nem egyformán tekintenek rájuk. A csapat egyik tagja megegyezte: „Prostra mindig úgy gondoltam, mint egy McLaren-pilótára Honda motorral, Sennára viszont úgy, mint egy Honda-pilótára McLaren kasztnival."
Senna kétségkívül jobba kapcsolatot tartott fenn a Hondával, és Prost évekkel később, amikor már saját F1-es csapata főnökeként dolgozott együtt velük, megállapította, hogy a japánok „valamelyik versenyzőt mindig jobban szeretik." Erre egyébként, ha igaz, most is érdemes lesz odafigyelnie a McLarennek – különösen, hogy Fernando Alonso előszeretettel hivatkozik magára szamurájként. Véletlen? Aligha.
Prost az 1989-es Olasz Nagydíjon már elviselhetetlennek érezte a helyzetét, mert „Sennának két autó állt a rendelkezésére, és kábé húszan dolgoztak körülötte, nekem viszont csak egy autóm volt, és négy-öt szerelő foglalkozott velem. Teljesen egyedül voltam a garázs egyik oldalán." Ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a következő évtől átigazolt a Ferrarihoz.
Ami azt illeti, 1991-ben onnan is botrányos körülmények között távozott. Az első évben, Mansell oldalán még harcolt a vb-címért, ám hamarosan (nem először, és nem utoljára) elhatalmasodott a csapaton az anarchia, és Prostot menesztették, mert „teherautónak" nevezte Ferrariját. Legalábbis ez volt a hivatalos magyarázat, pedig ha megnézzük a teljes interjút, amelyben elhangzott a nyilatkozat, kiderül, hogy nem általában beszélt ilyen lesajnálóan az autójáról. A megjegyzése kifejezetten a Japán Nagydíjon történtekre vonatkozott, vagyis arra, hogy a lengéscsillapítók megadták magukat, és nagyon nehéz lett tekerni a kormányt. A Ferraritól való távozása után, bár versenyezhetett volna a Ligier-nél, Prost szabadságot vett ki, mielőtt 1993-ban a Williamsszel tért vissza, elhódítva negyedik – utolsó – vb-címét. Ennél többet eddig csak Michael Schumacher és Juan-Manuel Fangio nyert.
A teljes képhez érdemes felidézni, hogy Prostot 1983 végén a Renault-tól is azért rúgták ki, mert az idényzárón azt állította, az autója nem volt elég ütőképes, így nem a saját hibájából vesztette el a világbajnoki győzelmet, egyébként csupán 2 ponttal kapva ki Piquet-től. Bár ebben lehetett némi igazság, a Renault gyár néhány dolgozója annyira megharagudott rá, hogy felgyújtotta az egyik közúti autóját – jórészt ezért költözött családostul Svájcba röviddel később.
Prost a mai napig aktív. Miután saját csapata, a Prost Grand Prix csődbement, többször elhódította a jégrali, az Andros Trophy bajnoki címét (kétszer a Toyotával, egyszer a Daciával), és rendszeresen rajthoz állt kerékpár-versenyeken is, a L'Etape du Tour egyik szakaszán ötezer résztvevőből a 12. helyet szerezve meg. Nem szakított a formaautózással sem, hiszen társtulajdonosa a Formula E egyik istállójában, az e.dams-ban, amellyel sikeresen elhódította az elektromos széria történetének első csapatbajnoki címét. Forma-1-es futamokon is rendszeresen fellelhető a paddockban, hiszen 2017-től a Renault gyári csapatának különleges tanácsadója, 2019 júliusától pedig a Renault Sport ügyvezetői jogkör nélküli igazgatója, ma tehát már a pálya mellől segíti azt a márkát, amellyel első komoly sikereit elérte a száguldó cirkuszban.
Ez a Forma-1 nagy alakjait bemutató, Kerékforgatók című sorozatunk része. A többi cikkünket itt találják.