Rivaldo a koplalás miatt karikalábú

Amikor 1972. április 19-én, az encruzilhadai (Recife) szülőotthonban Marlúcia Barbosa világra hozta öt gyermeke közül a másodikat, a kis Rivaldót, az édesanya aligha gondolta, hogy idővel a futballtörténelem egyik óriása lesz az alig háromkilós kis csecsemőből. A Barbosa család mélységesen nyomorúságos anyagi helyzete a legkevésbé sem prognosztizálta azt a pazar pályafutást, melynek - eddigi - csúcsa a június 30-án Jokohamában a brazil válogatottal megszerzett világbajnoki cím.

- Azt mondják, olyan szegény voltál, hogy amikor 19 évesen leszerződtél a recifei Santa Cruzhoz, naponta 25 kilométert gyalogoltál az edzésre meg vissza, mert nem volt pénzed a buszjegyre.
- Ez így volt. Öten voltunk testvérek, Ricardo, Rinaldo, Cristiana, Soraya és jómagam. Az apánk, Romildo egymaga tartotta el a családot - képzelhetik, milyen szinten. Már amíg meg nem halt szegény egy közlekedési balesetben, 1989. január 6-án, amikor még 17 éves sem voltam. Gyerekkoromban annyira nem volt pénzünk, hogy alig jutott a betevő falatra. A tejfogaim idő előtt kihullottak a rosszul tápláltságtól, a D-vitaminhiánytól lettek karikalábaim, és a mai napig a gyermekkori nélkülözésektől vagyok olyan sovány. Ha valaki ismeri a nyomort, az meg tudja becsülni az évi ötmillió dolláros (1,2 milliárd forint) gázsit is... Megjártam én már a poklokat - és itt nem csak az anyagi nyomorúságra, hanem a futballkudarcokra is gondolok -, igazán kijár egy kis felhőtlen boldogság a futballvilág tetején.

- Amikor 1997-ben a Barcelona 4 milliárd pesetáért (5,5 milliárd forint) elvitt a La Corunától, majd 2000-ben évi ötmillió dolláros béreddel a világ akkori legjobban fizetett labdarúgójává tett, eszedbe jutottak a nyomorúságos kezdetek?
- Persze, de az ember már csak úgy van megalkotva, hogy mindig előre, fölfelé, nem pedig hátra, lefelé néz. Én a dollármilliókat nem ajándéknak tekintem, hanem olyan pénznek, amiért megdolgoztam, amit megérdemlek.

- Régóta párhuzamosan fut a karriered Ronaldóéval, a Barcához "melegváltással" érkeztél, amikor ő az Interhez szerződött 1997-ben, s a válogatottban is több tucatszor játszottatok együtt. Nem vagy féltékeny rá, aki vitathatatlanul csillogóbb egyéniség?

- Neked sem lehetett könnyű formába lendülni tavaszi sérüléseidet követően. Michel Platini kritizált is a világbajnokság idején, mondván, hogy túlságosan önző vagy, mindig be akarod vinni a labdát a hálóba.
- Ez Platini véleménye, de nekem is megvan a magamé. Ilyen vagyok, nem tudok kibújni a bőrömből, harmincévesen már aligha fogok megváltozni. Egyébként milyen érdekes, hogy Maradona, aki sokkal nagyobb játékos volt, mint Platini, mindig jókat mond rólam. Ifjúkoromban ő volt a másik bálványom Zico mellett. Különben Platini figyelmébe ajánlom Robert Waseige belga szövetségi kapitány szavait is. Ő azt mondta, hogy kizárólag Rivaldo zsenialitása miatt kellett búcsúznia Belgiumnak a világbajnokságtól.

- Ha már a kritikákról beszélünk: 1998-ban Ronaldo volt az egyik bűnbak a világbajnoki döntő csúfos elvesztése miatt, s te voltál a másik. Emlékszel még erre?
- Hát lehet ezt elfelejteni?! Éppen ezért csipkedtem magam annyira a mostani vébén, feltétlenül jóvá akartam tenni a négy évvel ezelőtti hibáimat. Egyébként nem a Franciaország elleni vb-döntő volt életem legtragikusabb mérkőzése.

- Hanem?
- Az 1996-os olimpiai elődöntő. Már 3-1-re vezettünk Nigéria ellen, amikor becseréltek. Alighogy pályára léptem, eladtam a labdát, gólt kaptunk az ellentámadásból, s végül 4-3-ra vereséget szenvedtünk. Lehet ennél borzalmasabb forgatókönyvet elképzelni? A brazil közönség azóta nem tud megbocsátani nekem, talán most a világbajnoki győzelemmel törlesztettem valamit az adósságomból.

- És ahhoz mit szólsz, hogy Louis van Gaal, a Barca régi-új edzője az egekig magasztalt a döntő után a nyilatkozataiban?
- Nem tulajdonítok neki különösebb jelentőséget, mint ahogy az sem érdekelt, amikor ócsárolt.

- Joan Gaspart, a Barcelona elnöke hallani sem akar róla, hogy például a Manchester United környékez téged...
- Úgy látszik, most magasan jegyzik a részvényeimet a tőzsdén. Nem mindig volt ez így, és nem is mindig lesz így.

- Említetted, hogy Zico az egyik példaképed. Melyik brazil válogatottat tartod a legnagyobbnak? Volt egy pár.
- Az 1982-es Santana-féle gárdát, Zicóval, Sócratesszel, Dirceuval, Falcaóval. Annál szebben még Peléék sem játszottak. Remélem, hogy mi megközelítettük az ő produkciójukat ezen a világbajnokságon.

Ch. Gáll András