Társoldalunk:

"Mi sem voltunk sokkal gyengébbek Xaviéknál" - interjú Emilio Butraguenóval

2011.04.01. 18:49

Szinte mindent felfedezőjének, Alfredo Di Stéfanónak köszönhet, mondta az [origo]-nak Emilio Butragueno, a Real Madrid legendás csatára és intézményes kapcsolatokért felelős igazgatója, aki pénteken a Puskás-Suzuki-kupa díszvendége volt Felcsúton, és megkoszorúzta Puskás Ferenc sírhelyét a Bazilikában. Butragueno szerint José Mourinho a legfontosabb meccseken tudja kihozni a legtöbbet a Realból, amelynek idén jó esélye van a Bajnokok Ligája megnyerésére.

- Lassan vége felé közeleg a szezon, és még három fronton áll a Madrid. Mire számít?
- Arra, hogy ott legyünk a végküzdelemben, mind a bajnokságban, mind a Király-kupában, és legfőképpen a Bajnokok Ligájában. 2002 óta várunk a tizedik győzelemre, itt az ideje, hogy kilenc év után ismét ünnepeljünk. Persze ehhez az is kell, hogy elkerüljék a csapatot a sérülések.

- Mi a véleménye José Mourinhóról?
- Fantasztikus edző. Már három országban bizonyította, hogy képes bajnokot faragni az aktuális csapatából. Minél nagyobb a feladat, annál nagyobb teljesítményre képes, és ami ennél is fontosabb, a játékosaiból is a nagy meccseken hozza ki a maximumot. Ez nagyon kevés edző sajátja.

- Ha most lenne fiatal, szívesen futballozna Mourinho keze alatt?
- Ne hozzon zavarba! Én nem most vagyok fiatal, amikor meg fiatal voltam, Mourinho még nem volt edző. De azt hiszem, élveztem volna a játékot, mert  bizonyára a nyolcvanas években is ugyanolyan hatással lett volna a játékosokra.

- A felcsúti torna névadójáról, Puskás Ferencről milyen emlékei vannak?
- Sajnos, nem volt szerencsém látni játszani Puskást, nem úgy, mint édesapámnak, akinek a kedvenc labdarúgója volt. Apám legendákat mesélt Pancho játékáról, megoldásairól. Puskás, Di Stéfano, Gento, Santamaría - ezek a nevek nap mint nap előfordultak az elbeszéléseiben. Többször is kijelentette, Di Stéfanóval együtt Puskás volt a földkerekség legjobb labdarúgója, akit ő életében látott. Az a baj, hogy az ötvenes, hatvanas évekből csak kevés filmfelvétel maradt ránk, pedig ha látnánk, hogyan futballoztak Puskásék, elcsodálkoznánk. Ezen történetek hatására lettem egyébként magam is Madrid-játékos.

- Igaz, hogy elzavarták, amikor elment a klub toborzójára?
- Először igen. Valószínűleg nem ütöttem meg a mércét. De aztán három héttel később megint elmentem, és akkor már nem küldtek el.

- Egy másik magyar, Szalai Ádám nem is olyan régen játszott a Madridban. Emlékszik rá?
- Hogyne, a Castillában játszott, és hallottam, hogy nemrégiben súlyosan megsérült. Borzasztó peches játékos, pedig nagyon gólerős csatár.

Fotó: Gáll András [origo]
Puskás Ferenc özvegyével

- Melyik volt élete legfontosabb mérkőzése? Gondolom, az 1986-os mexikói világbajnokságon a Dánia elleni nyolcaddöntő, az 5-1, amikor négy gólt rúgott.
- Az is fontos volt, de az én pályafutásom legfontosabb pontja 1984 decemberére esett, amikor az UEFA-kupa harmadik fordulójában a brüsszeli 3-0-s vereségünk után a Bernabéu stadionban 6-1-re megvertük az Anderlechtet, és én a hatból három gólt szereztem. Azzal a teljesítményemmel játszottam be végleg magam a csapatba 21 évesen, hiszen tavasszal debütáltam, és aztán meg sem álltunk az UEFA-kupa megnyeréséig.

- Ahol a döntőben a Videotont múlták felül 3-1-es összesítéssel.
- Szinte minden pillanatára emlékszem annak a remek párharcnak, főleg, hogy a felcsúti szervezők voltak olyan kedvesek, és bejátszották a kivetítőn a madridi visszavágón elhibázott tizenegyesemet. Megható volt találkozni az akkori remek Videoton játékosaival és edzőjével, Kovács Ferenccel.

- Mi volt a nyolcvanas évek második fele nagyszerű Real Madridjának a titka? Öt bajnoki címet nyertek zsinórban 1986 és 1990 között.
- Két név. Alfredo Di Stéfano és Ramón Mendoza. Előbbi volt a csapat edzője, amikor felkerültem a Castillából 1984 tavaszán, és mindjárt az első bajnokimon úgy nyertünk 3-2-re a sereghajtó Cádiz otthonában, hogy engem 2-0-s hazai vezetésnél cserélt be a mester. Rögtön adtam egy gólpasszt Gallegónak, majd rúgtam két gólt, és megnyertük a meccset. Mendoza pedig akkor lett a Madrid elnöke, és olyan csodálatos játékosokat hozott a csapatba, mint Hugo Sánchez, Gordillo és Maceda, na meg az az öt labdarúgó az utánpótlásból, akiket elneveztek a Quinta de El Buitrének, vagyis - az én becenevem alapján - a Keselyű ötösének. Rajtam kívül Pardeza, Míchel, Sanchís és Martín Vázquez alkotta ezt az ötöst.

- Kivel játszott együtt legszívesebben?
- Azt hiszem, a mexikói Hugo Sánchezzel nagyon veszélyes csatárkettőst alkottunk. Azt mondták akkoriban, hogy Európa legveszélyesebb ékpárja vagyunk - Hugo négyszer nyert zsinórban gólkirályi címet a Madridban, én egyszer.
 
- Van olyan meccse, amelyik lidércnyomásként kísérti?
- Sajnos, van. Ugyanarról a világbajnokságról, amelyiken a dánoknak a négyest rúgtam: a mexikóiról. A következő körben, a negyeddöntőben egy-egyet játszottunk a belgákkal, Pfaff kivédte a szemünket, nekem is volt vagy öt gólhelyzetem, és a végén a tizenegyes-párbajt 5-4-re elbuktuk. Pedig olyan jók voltunk, hogy azt hittem, megnyerjük a világbajnokságot.

- Huszonnégy évvel később megnyerték.
- Végre minden összejött, minden stimmelt. Pedig mi sem voltunk sokkal gyengébbek Xaviéknál.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK