Társoldalunk:

Túlélésre játszanak: így várja az ukrán bajnokság Kádár Tamást

2017.02.17. 17:35

Kádár Tamás januárban elhagyta a Lech Poznant, az egykor sokkal szebb napokat látott Dinamo Kijevhez igazolt. A csapat ugyan címvédő az ukrán bajnokságban, de ez nem nagy szó abban az országban, ahol a polgárháború kis híján romba döntötte futballt. Így néz ki ma egy nagy csapat és egy kis bajnokság.

A 37-szeres magyar válogatott védő másfél szezon után hagyta el a lengyel bajnokságot, hogy egy országgal keletebbre költözzön, és csatlakozzon a 15-szörös ukrán és 13-szoros szovjet bajnokcsapathoz. A Dinamo Kijev évtizedeken át volt a kelet-európai foci büszkesége és fáklyavivője, a csapat, amelyik Európában is le tudta tenni a névjegyét. Két Kupagyőztesek Európa Kupája (KEK) cím, két és fél Aranylabda, Bajnokok Ligája-elődöntő – hogy csak a legfontosabbakat említsük. A jelen azonban már korántsem ilyen csillogó, de erről nem a klub tehet. 

Kádár Tamást szeretettel várják Kijevben

Forrás: Fcdynamo.kiev.ua

A kijevi Dinamót 1927-ben alapították a szovjet állambiztonsági szervezet (GPU) vezetője, Felix Dzserzsinszkij által útjára indított országos sportmozgalom keretein belül – a név, hasonlóan a Szovjetunió többi, Dinamo vezetéknevű csapatához, mutatta, hogy hová, illetve kinek a felügyelete alá tartozik a csapat.

Próbálták elnyomni, de nem sikerült

A Dinamo Kijev az országos szovjet bajnokság 1936-os indulásától fogva nemcsak hogy soha nem esett ki az első osztályból, de kezdettől a moszkvai nagyok (Szpartak, Dinamo) vetélytársa és állandó kihívója lett a bajnoki címért. Amit persze Moszkvában nem néztek jó szemmel, hiszen a Dinamo Kijev sikere gyorsan az ukrán nemzeti büszkeség forrása lett – arra pedig éppen semmi szükség nem volt a Szovjetunióban.

A Dinamónak így egészen 1961-ig kellett várnia az első szovjet bajnoki címére, amit még további egy tucat követett. A csapat legjobbjai pedig, ahogy jöttek a hazai, majd a nemzetközi sikerek, egyre nagyobb számban kerültek be az aktuális szovjet válogatottba.

A halálmeccs

Forrás: Wikipedia
A Dinamóhoz köthető egyik legtöbbet emlegetett legenda a "halálmeccs" története. Eszerint a Kijev második világháborús német megszállása alatt a helyi Dinamo és Torpedo játékosai által alkotott alkalmi csapat, a Sztart sorra verte meg a megszállók legjobb csapatait. Állhatott az magyarokból vagy németekből, esélyük sem volt. Addig-addig, hogy 1942. augusztus 6-án a Sztartnak meg kellett mérkőznie a legerősebb csapattal, amit csak ki tudott állítani a német hadsereg, a Flakelffel. Az ukránok 5-1-re győztek, majd három nappal később egy "barátságos" meccsen 8-0-ra verték a németeket. Akik ezen annyira feldühödtek, hogy a Sztart játékosainak többségét napokon belül letartóztatták és kivégezték. A mérkőzés története a háború után a szovjet propaganda jóvoltából elképesztő részletekkel gazdagodva kezdett külön életet élni. A Szovjetunió felbomlása után aztán ezek a hamis rétegek szép lassan lemállottak a mérkőzésről. Vladlen Putistin, a meccsen részt vevő egyik játékos fia szemtanúként írta meg 2012-ben, hogy nem voltak kutyás SS-katonák a pálya körül, a németek tisztán játszottak, ahogy a német játékvezető sem csalt, a Sztart-játékosok piros meze pedig már csak azért sem utalhatott a kommunizmusra, mert a németektől kapták a szerelést. Egy kivétellel a letartóztatásokra hónapokkal később került sor, és semmi közük nem volt a megnyert meccshez. A történet több filmnek is alapjául szolgált, így a magyar Két félidő a pokolban (r.: Fábri Zoltán), és az amerikai Menekülés a győzelembe (r.: John Houston) is merített belőle.

Az 1960-es Európa-bajnok csapatban még csak ketten voltak, az 1988-as Eb-ezüstérmes együttesben viszont már tizenegyen, ahogy két évvel korábban, a számunkra rossz emlékű mexikói világbajnokságon is tucatnyi kijevi focista adta a szovjet válogatott gerincét. A Dinamo közben nyert két KEK-döntőt, 1975-ben éppen a Ferencváros ellen (3-0), 1986-ban pedig az Atlético Madrid ellen (ugyancsak 3-0), és az első siker után még az Európai Szuperkupát is elhódították, oda-vissza verve a Bayern Münchent (1-0 Münchenben, 2-0 Kijevben).

Aranybánya

Adtak a sportágnak két aranylabdást is: 1975-ben Oleg Blohin, 1986-ban Ihor Belanov kapta meg az elismerést, és a 2004-es díjazott, Andrij Sevcsenko – az ukrán válogatott jelenlegi szövetségi kapitánya – is a Dinamo Kijev neveltje, de ő már az AC Milan játékosaként nyerte el az Aranylabdát.

Az ifjú Andrij Sevcsenkót (elöl) nem nagyon lehetett megállítani

Forrás: DPA/AFP/Frank Leonhardt

Éppen Seva és társai jelentik az eddigi utolsó kijevi aranygenerációt. A Sevcsenko, Rebrov (ő most a csapat edzője), Sovkovszkij, Luzsnij, Vaszcsuk, Holovko fémjelezte csapat az 1997–98-as idényben negyeddöntős volt a Bajnokok Ligájában, a csoportkörben története legnagyobb hazai BL-vereségét osztva ki a Barcelonának a Camp Nouban aratott 4-0-s diadallal.

A következő szezonban pedig csak az elődöntőben tudta őket megállítani a Bayern München (3-3, 0-1).

A csapatot kisebb-nagyobb megszakításokkal 12 éven át irányító – és minden évben bajnoki címet nyerő – Valerij Lobanovszkij 2001-es visszavonulása után lassacskán oda lett a csapat hazai hegemóniája.

Valerij Lobanovszkij a sikerek csúcsán:

Ekkor már egyre hangosabban követelte a helyet a nagyok között a Rinat Ahmetov acélmágnás által feltőkésített Sahtar Donyeck. Nem mintha a Szurkisz család (előbb Hrihorij, majd fia, Ihor) nem öntötte volna továbbra is bőkezűen a pénzt a Dinamóba. De az 1992 és 2001 között sorozatban nyert kilenc bajnoki címet azóta már "csak" hat követte, 2009 és 2014 között pedig – példátlanul hosszú ideig – aranyérem nélkül maradt a főváros.

Ahol az ágyú dörög, ott nem pattog a labda

Ukrajnában továbbra is nagycsapat a Dinamo, a Sahtarral együtt könnyedén igázzák le a bajnokságot, de Európában már nem tényező a kijevi klub. Idén ugyan alanyi jogon ott voltak a Bajnokok Ligája főtábláján, de a csoportban az utolsó helyen végeztek a Napoli, a Benfica és a Besiktas mögött. A bajnokságban sem áll jól a csapat szénája, 18 meccsen 37 pontot gyűjtve a második helyen állnak, és esélyük sincs befogni az 50 pontos Sahtart.

Hol van már a nagycsapat? Ebben a Dinamóban nem sok ismerős arcot találni

Forrás: AFP/Sergei Supinsky

A bányászcsapaton kívül azonban most nemigen akad olyan gárda, amelyiknek van oka örömre. A három éve még 16 csapatos ukrán élvonal a Krím orosz elcsatolása után 14 csapatra olvadt (a Szevasztopol és az Olympic Donyeck került le a listáról), majd az egyre jobban elmérgesedő (polgár)háborúban újabb csapatok tűntek el a színről (pl. a Tavrija Szimferopol és Metalliszt Harkiv, mindkettő csődbe ment). És a talpon maradtaknak sincs könnyű dolguk.

Az ukrán futballban jelenleg csak veszteséget lehet termelni, nyereségre csak egy BL- vagy EL-főtáblás szereplés esetén lehet gondolni. Az élvonalbeli tagság nagyjából 1,5 millió euróba kerül egy csapatnak, bevételre viszont csak a pár százezer eurós közvetítési jogból számíthatnak. Kereskedelmi tevékenység nincs, a kelet-ukrajnai csapatoknak pedig se otthonuk, se szurkolóik nincsenek.

Az ukrajnai foci sanyarú helyzetét mutatja, hogy a 12 csapat harmada a politikai helyzet miatt nem játszhatja otthon a meccseit. Így a Sahtar Donyeck a hazai bajnoki találkozóit egy kisebb kijevi stadionban, míg az európai kupameccseit a 2012-es Európa-bajnokságra épített lvivi stadionban játszotta, tavasztól pedig Harkivba költözik – miután saját otthonukat, a gyönyörű Donbassz Arénát tüzérségi találat érte.

A donyecki Donbass Arena

Forrás: Anadolu Agency/2014 Anadolu Agency/Veli Gurgah

Ugyanígy járt a Zorja Luhanszk, amelyik a majd 400 kilométerre lévő Zaporizsjában kénytelen játszani, de az Európa Liga csoportkörében Odesszában fogadta az ellenfeleit, így a Fenerbahcét, a Feyenoordot és a Manchester Unitedet is. Míg a csapat játékosai és alkalmazottai Kijevben laknak egy szállodában, addig a szurkolóik – hol máshol – Luhanszkban élnek, és ha tudnak, eljárnak a csapat meccseire. Ha tudnak, ugyanis vannak, akiknek át kell kelniük az ukrán kormány által szigorúan ellenőrzött Antiterrorista Zónán, ami nem mindig egyszerű.

Szinte csak becsületből

A Dnipro Dnyipropetrovszk is vándorúton van: ők a hazai bajnokikat Kijevben kell, hogy játsszák, de nemzetközi kupameccsre visszatérhetnek Dnyipropetrovszkba. Vagy éppen bajnokira is, ahogy tették azt a Mariupol elleni idegenbeli meccsen – igen, ugyanis az ő stadionjuk az ugyancsak otthontalan Mariupol hazai pályája. Így aztán érthető, ha nincsenek nézők (kivéve persze a Sahtart és a Dinamót, ahol még van értékelhető számú közönség): egy Ilicsivec–Volyn Lucsk meccsen az előző szezonban 45 nézőt számoltak össze, de a Zorja Luhanszk–Dnipro zaporizsjei vendégjátékára egyetlen néző sem ment ki. A Dnipro az előző idényben az Európa Liga főtábláján szerepelt, az utolsó hazai meccsét a kijevi Olimpiai Stadionban rendezhette: 2569 néző látta, ahogy 3-0-ra verik a Rosenborgot.

Kádár Tamásra nehéz körülmények várnak tehát, de az vigasztalhatja, hogy a Dinamónál még mindig profik a körülmények, és ha a csapat a második helyen végez, akkor is garantált számára az európai kupaszereplés (a harmadik selejtezőkörben lép be a BL-be, és ha ki is esik, automatikusan átkerül az EL-selejtező playoffkörébe). Szerhij Rebrov játékosmúltja és az elmúlt közel három évben a Dinamo edzőjeként hozott eredményei (két-két bajnoki cím és kupagyőzelem, egy ukrán szuperkupa) garantálja, hogy rosszabb játékos nem lesz Kádárból, mire lejár a szerződése Kijevben.