Társoldalunk:

Szerethető lúzerek a majdnem megfulladó úszótól a 276 meccset elbukó bokszolóig

2011.12.05. 16:18

A sportban általában csak a győztesekre emlékeznek, akadnak azonban olyan versenyzők, akik azzal lettek népszerűek, hogy meg sem közelítették azt a szintet, amelyet a legjobbak képviselnek. Így lett sztár a Sydney-ben a 100 méteres gyorsúszást épphogy leküzdő Eric Moussambaniból, a súlylökés helyett sprinterként indított amerikai szamoai atlétákból, az első kenyaiként a téli olimpián síelő Philip Boitból, vagy a síugrást sajátos stílusban művelő Michael "Eddie, a sas" Edwardsból.

A szerethető lúzerek egyik legismertebbje Eric Moussambani, aki a 2000-es olimpián tűnt fel, amikor a 100 méteres gyorsúszás első előfutamában szinte az életéért küzdött a medencében. Az egyenlítői-guineai úszó, aki alapítója volt országa úszószövetségének, nyolc hónappal az olimpia előtt kezdett el úszni, és szabadkártyával jutott ki Sydney-be, úgy, hogy korábban nem is látott ötvenméteres medencét, edzés gyanánt pedig egy hotel húszméteres medencéjében tempózott hajnalonként, a szállodaigazgatót kijátszva.

"Az az igazság, hogy amikor elkezdtem az edzéseket, még fogalmam sem volt arról, hogy milyenek is lehetnek a nagy uszodák és az olimpiai medencék. Azt gondoltam, hogy nagyok, de hogy ennyire, az még álmaimban sem fordult meg a fejemben. Amikor aztán Sydney-ben beléptem az úszócsarnokba, és megláttam azt a végeláthatatlan medencét, úgy gondoltam, hogy ezt én képtelen leszek végigúszni" - nyilatkozta a 2000-es olimpia egyik legnagyobb sztárja Friderikusz Sándor Az én mozim című műsorában.


Moussambani a tadzsik Farhod Oripovval és a nigeri Karim Baréval került össze az időfutamban, de a másik két úszó kiugrott a rajtnál, így a kék fecskéjében izgatottan nézelődő Moussambani egyedül maradt. A száz métert hatalmas szenvedés közepette végül 1:52.72 perc alatt tette meg, ami hét másodperccel gyengébb volt Ian Thorpe kétszázon úszott idejénél. Moussambani utóbb bevallotta, hogy az utolsó tizenöt métert nagyon nehezen bírta.

Az emlékezetes kapálózás után a Times egyik újságírójától, Craig Lordtól az Eric, az angolna becenevet kapta, és világszerte ismertté vált, rengeteg újságban, tévécsatornán adott interjút. Amikor utolsó erejével a célba csapott Sydney-ben,  a közönség felállva ünnepelte, és bár voltak, akik úszása miatt gúnyolták, rengetegen tekintettek rá hősként, mivel példát mutatott kitartásból, és a Facebook-oldalán ikonként, illetve a szív bajnokaként emlegetik.

Moussambani az olimpia után még egy évig volt érdekes a média és a szponzorok számára, a Speedo ugyan felkarolta, de Athénra már saját zsebből finanszírozta a felkészülést, amely szomorú véget ért, ugyanis hazája olimpiai bizottsága elkeverte az útlevélfotóját, így akkreditáció hiányában nem szerepelhetett a 2004-es olimpián, pedig időközben 57 másodperc alá szorította egyéni rekordját.

Forrás: AFP

Az egyenlítői-guineai úszósportnak megvan a női Moussambanija is, aki ráadásul honfitársával együtt lett híres Sydney-ben. A civilben áruházi pénztárosként dolgozó, szabadkártyával induló Paula Barila Bolopa 50 méteres gyorsúszásban indult az olimpián, ahol 1:03.97 perces időt ért el, amivel utolsóként végzett a mezőnyben, a második leglassúbb úszó is fele annyi idő alatt tette meg a távot, mint ő.

Ennek ellenére a közönség őt is hősként ünnepelte, mivel Moussambanihoz hasonlóan ő is akkor úszott először ötvenméteres medencében, sőt, még rajtkövön sem állt előtte, ehhez képest a 0,73 másodperces reakcióideje megegyezett a legjobb időt úszó Inge de Bruijn reakcióidejével. A Sydney-be fürdőruha nélkül érkező Barila Bolopa nem is feküdt a vízen, hanem szinte állt benne, lábtempója nem volt, a fejét be sem tette a vízbe, de leküzdötte a távot, majd úszás után becsülettel állta az újságírók rohamát.

Eric, az angolna és Paula, a tetű - ezt a nevet adta a nemzetközi sajtó Barila Bolopának - előtt is akadt már olyan sportoló, aki azzal lopta be magát az emberek szívébe, hogy a profik között amatőrnek tűnt. Az 1988-as calgaryi téli olimpián hiába nyert három aranyat síugrásban a finn Matty Nykänen, a nagy sztár a britek versenyzője, Michael Edwards, azaz Eddie, a sas lett, aki a 70 és a 90 méteres sáncon is kibérelte magának az utolsó helyet.


"Mindig felhúzom magam, amikor az újságok lúzernek nevezik. Lúzer lenne valaki, aki szponzorok nélkül kijut az olimpiára? Lúzer lenne az az ember, aki egy olyan országból jut ki az olimpiára, ahol nincs is síugrás?" - nyilatkozta a Guardian nevű angol lapnak Sam Edwards, a legendás síugró felesége. Edwards síelőként kezdte sportpályafutását, aztán átnyergelt a síugrásra, egyrészt azért, mert gyerekkorában kaszkadőr szeretett volna lenni, és a síugrás illett ehhez, másrészt azért, mert ebben a sportágban könnyebb volt kijutnia az olimpiára.

Eddie két évvel az olimpia előtt kezdett el edzeni. Osztrák és francia edzők is próbáltak segíteni neki, ezzel csak egy gond volt: mivel sem németül, sem franciául nem tudott, a tanácsok nagy részét nem értette meg. Élete első síugróversenyén, az 1987-es év végén a 98 fős mezőnyben a 98. lett, ekkor kapta becenevét, amihez az is hozzájárult, hogy 82 kilósan átlagban majdnem tíz kilóval nehezebb volt, mint a mezőny többi tagja. Ezenkívül hat réteg zoknit kellett húznia, hogy ne lötyögjön a lába a cipőben, és mivel rövidlátó volt, ugrás közben szemüveget viselt, ami rendre bepárásodott, ha ködös időben versenyzett.

"Sokszor hallottam, hogy azt mondják rólam, tériszonyom van, ami azért fura, mert naponta hatvan ugrást csináltam, ami bajosan ment volna, ha tényleg irtóztam volna a magasságtól. Persze magától az ugrástól valóban féltem, mindig arra gondoltam, lehet, hogy ez lesz az utolsó. Azzal is gúnyoltak, hogy nem járok konditerembe, holott napi három órát edzettem, amikor pedig nem erősítettem, akkor 20 kilométert futottam" - állította Edwards.

Forrás: AFP

Nykänen 118,5 méteres ugrással nyerte meg a nagysánc aranyérmét, Eddie a legjobb kísérleténél 73,5 méterre repült. "Azt mondták rám, hogy nem vagyok sportoló, és hogy szégyent hozok a sportágra. Az első állítás igaz, a másodikkal viszont nem értek egyet." Calgary után mindenesetre a Nemzetközi Olimpiai Szövetség megváltoztatta a szabályokat, és onnantól kezdve azok indulhattak az olimpián, akik nemzetközi versenyeken az első ötvenben végeztek, illetve ha annál kevesebben indultak, akkor a mezőny első harmadában.

A médiában az "Eddie, a sas" névre keresztelt szabály miatt az 1992-es és az 1994-es olimpiát is bukta Edwards, aki időközben rengeteget fejlődött, 1997-ben a nagysáncon 115 méter, a normálon 86 volt a rekordja (Calgaryben 73,5, valamint 55 méterig jutott), de így sem jutott ki az 1998-as, naganói játékokra. Edwards a visszavonulása után kőművesként dolgozott, kiadott egy könyvet, elvégezte a jogot, megjelent két dala finn nyelven, szerepelt rengeteg reklámban, futott az olimpiai lánggal a vancouveri téli olimpia előtt, és évek óta tervben van, hogy készül róla egy film, amelynek jelen állás szerint a Harry Potter-sorozatban is látható Rupert Grint lesz a főszereplője.

Az atlétika világának is megvannak a csodabogarai: az amerikai szamoai Trevor "a teknős" Misipeka a 2001-es atlétikai vébén eredetileg súlylökésben indult volna, de a nemzetközi szövetség csak a futószámokban engedélyezte, hogy a kis országok versenyzői a vb-szint teljesítése nélkül induljanak. A 133 kilós Misipekának az amerikai szamoai küldöttség vezetői két nappal a vébé kezdete előtt mondták el, hogy súlylökés helyett a 100 méteres síkfutásban indítják, amelynek előfutamát 14.28 mp alatt teljesítette, négy másodperccel elmaradva a futamot nyerő Kim Collinstól. Misipeka később elvégezte a Kaliforniai Baptista Egyetem üzleti szakát, jelenleg az amerikaifutball fedettpályás változatában, az arénafutballban hasznosítja testi erejét.


Amerikai Szamoa ontja a súlylökőből sprinterré "átnevelt" sportolókat. Két éve, a berlini vébén Savannah Sanitoa keltett feltűnést, aki 14.23 mp alatt futotta le a száz métert (10.49 a világrekord), az idén, Teguban pedig a 17 éves Sogelau Tuvalu szerzett hírnevet magának - legalábbis a videomegosztókon. Tuvalu egy hónapon keresztül napi négy órában edzett, és amit akart, el is érte, 15.66 másodperces ideje ugyan minden idők második leggyengébb vébén futott ideje (Kim Collins 1997-ben 21.73-at futott, hogy aztán 2003-ban már világbajnok legyen a legnagyobb presztízzsel bíró számban!), de így is megdöntötte egyéni rekordját. "Hittem magamban, és az álmom valóra vált" - nyilatkozta a rekorddöntés után Tuvalu, aki a többiektől eltérően nem szöges, hanem simatalpú cipőben futott.


A boksz világában rengeteg olyan bunyóst találni, aki szörnyű mérleggel rendelkezik, és sokszor szinte csak odadobják egy jobb képességű öklözőnek, aki aztán jól elagyabugyálja. A műfaj két utolérhetetlen egyénisége az angol Peter Buckley, valamint az amerikai Reggie Strickland, előbbi a 300 meccséből 256-ot, utóbbi 363 találkozójából 276-ot vesztett el.

A nagyközépsúlyú Strickland néha Reggie Buse vagy Reggie Raglin néven bokszolt, kétszer is megesett vele, hogy egy hónapon belül kilenc profi meccset vívott, és 17 éves pályafutása során olyan későbbi világbajnokokkal akadt össze, mint Cory Spinks vagy Raúl Márquez. A Professzor becenévvel illetett Buckley tizenkilenc év alatt tudta le a 300 meccset, ő Naseem Hamed és Acelino Freitas neve hallatán húzhatja ki magát, mindkét klasszis megvolt neki, Hamedtől előbb pontozással, majd TKO-val kapott ki, Freitas ellen szintén TKO lett a vége.


A jamaicai bobcsapatéhoz hasonló szenzációt jelentett Philip Boit olimpiai szereplése, Kenyában ugyanis nehezen lehetne nemzeti sportnak nevezni a sífutást. Nagybátyja, Mike Boit 1972-ben bronzérmet szerzett Münchenben 800 méteres síkfutásban, Philip középtávfutóként is kipróbálta magát, de az 1998-as téli olimpiára sífutóként jutott ki. Kenya első téli olimpikona a 92., utolsó helyen végzett a 10 kilométeres számban, az éremátadást pedig el kellett halasztani, mert a győztes, a nyolcszoros olimpiai bajnok Björn Dahlie meg akarta várni Boit célba érését, hogy megölelje a hősiesen teljesítő afrikait (Boitot annyira megérintette az eset, hogy első fiának a Daehlie nevet adta).


Boit ott volt a 2002-es és a 2006-os olimpián is, Salt Lake Cityben 64. lett sprintben, három versenyzőt leelőzve, Torinóban pedig a 15 kilométeres klasszikus stílusú számban úgy lett 92., hogy öten is mögötte végeztek. Bár nagy álma volt, hogy Vancouverben is rajthoz áll, ez végül meghiúsult: Finnországban készült, ahol mínusz 19 fok volt, aztán Kenyában plusz 25 fogadta, és amikor visszatért Észak-Amerikába, ismét mínuszokkal találkozott, a szervezete pedig ezt már nem bírta elviselni, így hazautazott.

Boit utolsó versenye az idei, oslói északisí-világbajnokság volt, amelyen sprintben 118. lett a 122 fős mezőnyben, a 15 kilométeren nem indult, mert a selejtezőben csak 42. lett, öt versenyzőt megelőzve, a 30 kilométeres üldözőversenyben pedig 78. lett a 84 indulóból. Eredményei ellenére a közönség imádta, értékelték a kitartását, mindenhol úgy fogadták, mint a legnagyobb sztárokat.

KAPCSOLÓDÓ CIKK