Enver Hodzsa országában éheztek, majd kiestek az NSZK futballistái

Ne legyen kétségünk, hogy a német labdarúgó-válogatott ki fog jutni a 2020-as Európa-bajnokságra. Nemcsak azért, mert remekül szerepel a selejtezőcsoportjában, hanem azért is, mert amióta a (nyugat)németek elindulnak a nagy világversenyeken, szinte mindig kijutottak. Szinte. Most azt az egy esetet meséljük el, amikor nem.

Az eddig befejeződött 21 világbajnokság és 15 Európa-bajnokság közül a Német Szövetségi Köztársaság ötön nem vett részt. Az 1930-as vb-re nem utazott el az akkor nagyon távolinak és elérhetetlennek tűnő Dél-Amerikába, az 1950-es (szintén dél-amerikai) vb-re pedig nem mehetett, politikai okok miatt. Az első két, még kissé hektikus és kiforratlan Európa-bajnokságra nem nevezett, a harmadikon, 1968-ban viszont már szeretett volna részt venni.

Ám története során ez volt az egyetlen eset, amikor kiesett a selejtezőben.

Az 1968-as Európa-bajnokságra 31 csapat nevezett. Ezek nyolc csoportban kezdték meg a küzdelmeket, majd a csoportelsőknek oda-visszavágós rendszerű párharcokat rendeztek a négycsapatos végjátékért. Az előző évi világbajnokságon hosszabbításos döntőt játszó NSZK az egyetlen három tagú csoportba került. Úgy tűnt simán juthat a legjobb nyolc közé.

Gerd Müller (fehér mezben) az albánok elleni németországi Eb-selejtezőn 4 gólt szerzett Forrás: AFP/Staff

Remekül is kezdett csoportjában. Az akkor már profi focisták agyonverték a munka mellett kedvtelésből játszogató albánokat 1967. április 8-án Dortmundban. Gerd Müller négy, Hannes Löhr két találatával lett 6-0. Ez bemelegítésnek jó volt, hisz egyértelműnek tűnt, hogy

a továbbjutást a két NSZK-Jugoszlávia mérkőzés dönti el.

1967. május 3-án, a belgrádi találkozón Skoblar góljával némi meglepetésre Jugoszlávia válogatottja nyert 1-0-ra. Ettől kissé fejre álltak a dolgok. Ugyanis pontegyenlőség esetén az összgólkülönbség döntött (volna), így a németeknek otthon vissza kellett vágni Jugoszláviának, majd jöhetett a virtuális párbaj, a „ki lő többet Albániának?" játék. A visszavágással nem volt gond, 1967. október 7-én, Hamburgban Németország 3-1-re verte a jugókat, Müller, Löhr és Uwe Seeler góljaival és mivel a legyőzöttek korábban 2-0-ra nyertek Tiranában, valóban kezdődhetett az említett távpárharc. Ekkor Németországnak és Jugoszláviának 3 meccs után 4-4 pontja volt (akkor még 2 pont járt a győzelemért) és mindkettőre várt egy Albánia elleni találkozó.

A plávikra otthon, a németekre idegenben.

Igen ám, de a Jugoszlávia-Albánia találkozó hamarabb volt, és ez óriási előnyt jelentett a németeknek. Ráadásul Jugoszlávia csak 4-0-ra tudta verni a pofozógépet, így játékosai úgy ülhettek le a rádió mellé az utolsó fordulóban, hogy tudták: nekik a 6 pont mellé 8-3-as gólkülönbségük van, míg a vetélytársaiknak a 4 pont mellé 9-2-es. Vagyis Németország bármilyen győzelemmel megelőzi őket és ezzel elbúcsúzhatnak a további szerepléstől.

A Grand Hôtel Adriatiku és a falon az albánok elsőszámú vezetője, Enver Hodzsa Forrás: Origo

Tudták ezt a németek is. És azt is tudták, ha találomra kiválasztanak 11 focistát a Bundesligából, egy góllal akkor is tudnak nyerni Tiranában. Emiatt kicsit nagyképűre vették a figurát. Úgyis nyerünk, és mi folytathatjuk a menetelést a négyes döntőbe – vélték Németországban. A hozzáállásra jellemző, hogy

a Bayern (amely néhány hónappal korábban megnyerte a Kupagyőztesek Európa Kupáját) sztárjai szabadnapot kértek és el sem utaztak Albániába.

Így Maier, Beckenbauer és Gerd Müller nélkül lépett pályára a válogatott. Uwe Seeler sem utazott, de így is öt olyan játékos, Höttges, Overath, Held, Weber és Schulz lépett pályára, aki szerepelt az 1966-os londoni vb-döntőben. És ott volt a később világsztárrá váló Günter Netzer is. Gerd Müller hiányzása miatt sem kellett tépnie a haját Helmut Schön szövetségi kapitánynak, bár az ő esetében ez egyébként is lehetetlen művelet lett volna. Ugyanis így lehetőséget adhatott a csatársorban annak a Peter Meyernek, aki ugyan még soha nem volt válogatott, ám azon az őszön 15 mérkőzésen 19 gólt szerzett a Bundesligában.

Peter Meyer (a gólvonalon feküdve), a Bundesliga tragikus sorsú gólvágója Forrás: Origo

Hogy fokozzuk a feszültséget, a túloldalon, az amatőröknél egy újonc, Koco Dinella állt a kapuban, míg a védelmet egy másik új játékos, Frederik Gjinali irányította. A két válogatott akkor találkozott története során másodszor és értelemszerűen egyetlen tagja sem volt jövőbelátó. Mert ha közülük valaki ilyen képességgel rendelkezik, az elmondhatta volna, hogy a jövőben sem lesz soha egy szinten Albánia és Németország. A mai napig 14 mérkőzést vívott egymással a két válogatott (mindet selejtezőcsoportban), és a mérleg: 13 német győzelem, 1 döntetlen, 0 albán győzelem. De akkor ezt a pályára lépő 11 német nem tudta.

Csak azt, hogy nyerni kell.

Irreális körülmények fogadták a csapatot Albániában a decemberi mérkőzésen, 1967. december 17-én, azaz egy héttel karácsony előtt. Pályán és pályán kívül is.

A kommunista országban az ott töltött rövid idő alatt dideregtek és gyakorlatilag éheztek a játékosok.

Netzer szerint húst egyáltalán nem láttak, csak kenyeret és tojást tudtak enni. „Minden szempontból olyanok voltak a körülmények, mintha a Holdon lettünk volna" – mondta Willi Schulz, a középhátvéd. Ez a pályára is igaz volt. Fagyott-jeges-havas talajon kellett játszaniuk. És begyötörni a továbbjutást jelentő találatot. Ám bármit csináltak, nem, nem és nem tudtak betalálni az újonc kapujába.

0-0 lett a végeredmény.

Az NSZK 5 ponttal a második helyen végzett, Jugoszlávia 6 ponttal nyerte a selejtezőcsoportot és folytathatta a legjobb 8 között. A német sajtó azóta is tiranai szégyen néven emlegeti azt a megmagyarázhatatlan 90 percet.

A mai napig ez volt az egyetlen eset, mikor az NSZK válogatottja egy nagy focitorna selejtezőcsoportjában kiesett.

Helmut Schön, aki szövetségi kapitányként nem bukott bele a tiranai szégyenbe Forrás: dpa Picture-Alliance/AFP/usage worldwide, Verwendung weltweit/Werner Baum

Fejek nem hullottak, Helmut Schön maradt a kapitány és az említett kényelmes, Tiranába el nem utazó müncheni sztárokra épített csapatával 1970-ben vb-bronzérmes, 1972-ben Eb-győztes, 1974-ben világbajnok és 1976-ban Eb-ezüstérmes lett. Vagyis túlélte a tiranai szégyent. Amely attól lett egy kicsit elviselhetőbb, hogy a csoportból továbbjutó Jugoszlávia a döntőig menetelt, ott 1-1-et játszott a házigazda Olaszországgal és csak megismételt mérkőzés után kellett megelégednie az ezüstéremmel.