Pillanatfelvételek a budapesti kultúrházakról

 

Esti Budapest:

Fiatal művészek hangversenye

Ezt hirdeti a Közlekedési és Szállítási Dolgozók Szakszervezete Petőfi Sándor Kultúrházának szerény kis plakátja. Szerény kis plakát, alig észrevehető, egyszerre két műsort hirdet, a 12-it és a 26-it. Hívja, csalogatja a közönséget: jöjjön el szombat este 7 órára a Csengery utca 68-ba, ahol a Petőfi-teremben Flotow, Beethoven, Puccini, Paganini, Verdi és Vladigerov zenéjében gyönyörködhet.

A műsor alatti szöveg, hogy a jegyek sokhelyütt: a kultúrház irodájában (mármint a Köztársaság téren), az üzemekben a közönségszervezőknél, valamint a helyszínen 4, 6 és 8 forintos árban kaphatók - arra serkentik az érdeklődőket, hogy jó lesz idejében megfelelő helyről gondoskodni. Magára vessen, aki az utolsó percre halogatja a jegyvásárlást.

Az aggodalom azonban feleslegesnek bizonyult. Aki hét órára érkezve azt hiszi, hogy a közönség már elfoglalta a helyét, s ő maga pedig elkésette, téved.... Mint később kiderül, háromnegyed nyolckor sem késett el, s a helyárak csak a plakáton jelentenek valamit - valójában mindenki oda ülhet, ahova akar. Mert nyolc óra előtt néhány perccel, amikor a műsor megkezdődik, körülbelül 280 szék tátong üresen a teremben, s mindössze negyvenet foglalt el a közönség. Mindenki előre húzódott. A fél pálya kiadó!

A műsor - egy-két változással - azt nyújtotta, amit ígért, szépet. A megjelentek minden számot megtapsoltak, sőt ráadást is kértek. Nem kaptak. Ezért hát a 4, 6 és 8 forintjáért kinek-kinek meg kellett elégedni a háromnegyedórás szórakozással. Mert mindössze háromnegyedórás volt a műsor. De ha hozzáadjuk az egyórás várakozást, ami kétségtelenül szintén időtöltés - senki nem panaszkodhat.

Hogy mi volt a hallgatóság véleménye, kifelé menet hallhattuk: - most mihez kezdjünk? Háromnegyed kilenc. Jegyet már sehová sem kapunk...na, gyerünk haza, tegyük el magunkat holnapra!

Megkérdezzük a kultúrház igazgatójának véleményét. - Komoly zenére kicsiny az érdeklődés - halljuk. Többet ő sem tud mondani.

A kapunál még visszatekintünk. Szerény, kis plakát függ a bejárat előtt. Megtette, amit tehetett. Több nem tellett tőle. Az érdeklődést jobban, igazán nem kelthette fel. Hiszen csak tudatta az eseményt. A szervezést kár volt rábízni.

A Köztársaság téren, a kultúrház anyaotthonában már más a helyzet. A térre kihallatszik a zene. Plakát nélkül is csalogat. Hogy a helyiségbe is bejussunk - nem kellett volna hangversenyre mennünk. Így azonban elkéstünk. A táncteremben ember ember hátán. Akik korábban érkeztek - azok közül is sokan kinnrekedtek, s most a lépcsőházban ülve, füsttermelési tervüket túlteljesítve várják epekedve: mikor fogynak le a táncban szerencsésebb társaik, hogy nékik is helyet szorítsanak. A helyiség annyira zsúfolt, hogy a tánc - csak illúzió. Mozdulni sem lehet.

S mégis mennyi optimizmus. Az álldogálók közül az egyik ifjú hiába várja partnerét, a csinos szőke Katicát: menjünk sétálni egyet! A Katica nem adja fel a reményt:
- Egy tapodtat sem mozdulok, míg egy tangót nem táncolunk. - S bizakodva támasztja a falat: táncolni jöttem, nem pedig sétálni.

Egy kis ügyesség, s megoldódott volna a probléma. Ha a kinnrekedteket a hangversenyre tanácsolják... Akkor: 1. Telt ház előtt zajlott volna le a műsor. 2. Műsor után a táncolni vágyók visszasétálhattak volna a Köztársaság térre (s a Katicák partnereinek vágya is teljesül).

A budai oldalon a Dallos Ida kultúrházban

A földszinti színházteremben a József Attila Színház tartja előadását, az emeleten pedig a fiatalság szeretne táncolni. A két program antagonisztikus ellentmondása következtében a karszalagos rendezők cikáznak az épületben. A földszinti irodából az emeletre, az emeletről a földszintre rohangásznak - mindig oda, ahol nagyobb a vész. Ugyanis ha a zenekar belevág - az lehallatszik a színházterembe, s zavarja az előadást.

- Hagyják abba! - rohan fel a rendező.

Mikor abbamarad - a táncolni vágyók óhajtják, hogy az előadást hagyják abba. Persze csak azért, mert nem látják.

Azonban az örökkévalóságnak is van határa. Egyszerre csak vége az előadásnak. S amikor a színházlátogató közönség a ruhatárat rohamozza, a táncosok már bevették a tangók és keringők fellegvárát. Úgy befészkelték magukat, hogy a kultúrház vezetői az első táncnál nekiláthatnak a tánc befejeztét tudató stratégia kidolgozásához.

Ideje lenne, hogy beköszöntsön a jó idő. Mert akkor vígan táncolhatnak fiataljaink az utcabálon - s aki mégsem a táncot választja szombat este, beülhet a szabadtéri színpadra.

Révai István