Imitált téboly

A rosszarcú, bőrruhás férfi dühösen rázta ökleit a közönség felé, miközben oldalról egy szép arcú, szőke férfi szinte berobbant az arénába, és a kötelek alatt lendületből átcsúszva próbálta ledönteni ellenfelét. A bőrruhás azonban résen volt, és egyetlen jól irányzott rúgással padlóra küldte félmeztelen támadóját. Egy mérés szerint 50 műsor során a pankrátorok 273 alkalommal alkalmaztak ágyékra mért ütést, 128-szor szimuláltak szexuális tevékenységet és 157-szer mutattak obszcén jelet a középső ujj használatával. Amerikai kollégánk a pankráció világába kirándult.

A gonosz tekintetű férfi bestiális erejű rúgása után a jóképű szőke magához tért, és egy hirtelen mozdulattal a kötelekhez kente a borostás pasast, aki azonban így lendületet tudott venni, és ügyesen megdobta kék szemű ellenfelét, aki kirepült a ringből, és elnyúlt a földön. Sikerén fellelkesedve ekkor a bőrruhás a Mefisztó-arcú bírót is kihajította az arénából, és üvöltve diadalittas táncra perdült.

A fenti jelenet nem egy kocsmai verekedés része, nem egy Rejtő-utánérzés, és még csak nem is egy harmadosztályú akciófilm zárójelenete, hanem az esti pankráció közvetítése az amerikai Spike-tévén. A pankráció egy igen népszerű szórakozás, ami köré több országban, így Japánban, az Egyesült Államokban és Mexikóban - helyi variációkkal kiegészülve - saját szórakoztatóipar szerveződött. Ennek megfelelően a pankráció hatalmas üzlet. Az amerikai World Wrestling Entertainment készítette műsorok a kábelhálózatokon hetente mintegy ötmillió háztartásba jutnak el, és 2000-ben a pankráció különböző ágaival foglalkozó szervezetek csak a program értékesítésből 340 millió dolláros bevételre tettek szert.

A pankráció, amit angolul "pro wrestlingnek", azaz profi birkózásnak neveznek, napjainkban nem sport, hanem inkább jól megkoreografált színházi látványosság. Eredetileg azonban ez nem mindig volt így. A 18-19. században a modern pankráció őse, a birkózás úriemberhez méltó testgyakorlásnak számított. George Washington negyvenhét évesen is fogadott el kihívásokat - és győzött. Abraham Lincoln pedig fiatalkorában, amikor eladóként dolgozott egy vadnyugati településen, szintén legyőzte az addig veretlen helyi bajnokot. A két pankrátor között mély barátság szövődött, és a legyőzött bajnok többször fogadta be az épp munkanélküli Lincolnt házába, míg a későbbi elnöknek helyre nem billent anyagi helyzete.

Ekkoriban a vándorcirkuszokkal tartó birkózók valódi küzdelmet mutattak be egymással, illetve a helyi bajnokokkal és önként jelentkezőkkel. Az ekkoriban divatos birkózási stílusokban, így az amerikai birkózásban, a "catch wrestlingben" szinte minden fogás megengedett volt, hasonlóan az ókori pankrációhoz, ahol az ujjtörés és az ágyékra mért ütés bevett elemnek számított. I. e. 564-ben az olimpiai játékokon például Arrikhión képtelen volt ellenfele fojtófogásából kiszabadulni, sikerült azonban egy jól sikerült mozdulattal kitörnie a bokáját, így győzött ugyan, de halálos sérülést szenvedett, s az olimpiai babérkoszorút már csak a holttestére tudták helyezni.

Hulk Hogan, hatszoros WWE-bajnok, saját valóságshow-ja is van

Az éles küzdelmek azonban jelentős mértékben "amortizálták" a résztvevőket, ezért a bokszhoz hasonlóan a különféle birkózási ágakban igyekeztek egyre szigorúbb szabályokat felállítani, főleg annak érdekében, hogy védjék a résztvevőket. A "profi birkózás" egészen a 20. század elejéig olyan volt, mint a profi boksz, azaz a szereplők pénzért és nem a puszta dicsőségért küzdöttek. Több botrány hatására azonban a profi birkózás népszerűsége visszaesett, s a profi birkózásnak nevezett sport a televízió megjelenésével párhuzamosan átalakult a magyarul pankrációnak nevezett pro wrestlinggé. Itt az éles küzdelem szerepét átvette az aprólékosan kidolgozott forgatókönyvet követő szimulált küzdelem.

Vajon ki a jó, ki a rossz?

A korai pankrációban, egészen a 80-as évekig, a részt vevő hústornyok sohasem ismerték el, hogy a harc megrendezett. Az 50-es évek pankrációja azonban inkább a középkori drámai műfajra, a moralitásra hasonlított, egy jó és csinos játékos ("babyface") került szembe egy brutális, gonosz ellenféllel ("heel"). A harc előtti bemelegítést pedig egymás szóbeli hergelése és a bemutatkozó beszéd vette át. A korai tévés pankrátorok legalább olyan ügyességet mutattak a mikrofon használatában, mint a dupla Nelson alkalmazásában. Ezek a kis költségvetésű műsorok a helyi adóknak készültek, és itt tettek szert viszonylagos népszerűségre. A modern pankráció igazi aranykora a kábeltévé-hálózatok megjelenésével, a 80-as években kezdődik.