Tévéből üzen a gonosz

Sötét folyosón lépked egy kiszolgáltatott, reszkető asszony, szemében páni rémület, lába alatt recseg a kopott, poros parkett. Megáll, csend lesz, majd felfigyel egy nyikorgó zajra, túlvilági suttogásra, mely a tíz éve halott öregember szobájából jön. Sokan ekkor menten elkapcsolnak és próbálnak egy bohókás, zenés showműsorra koncentrálni, de sokan maradnak a csatornán, hogy meglegyen a kellő szorongás-dózis, a másfél órás rettegés. Van, aki szeret félni - de miért? Két szakértőt is kérdeztünk.

Esti, családi idill, gügyögő csecsemő a rácsos ágyban. Előbb áramkimaradás a baljós előjel (rutinos tévéző tudja, hogy ez is a démon közeledtét jelzi), aztán vér csorog a plafonról, lángol a mennyezet, gonosz szellemek rabolják el az anyát - a kimenekülő túlélők még megússzák a robbanást. Az Odaát (Supernatural) című sorozat első részének, pilotjának nyitóképei péntek este, tíz után az RTL Klubon.

Itt nem látunk napsütötte, virágos réteken szaladó, szalmakalap alatt kacagó kislányokat, fagyipöttyös orrokat, a sötét képek dominálnak. Az első percekben világos jelenet nincs, még a napos Kalifornia is egy sötét éjjelen kapcsolódik be a sztoriba: egy stoppos lányt vesz fel agy autós fickó, aki még nem tudja, hogy számos amerikai településen él a városi legenda, mely stoppos lány nyughatatlan, zaklatott szelleméről szól. A kísértet hazaviteti magát, a romos, pókhálóval benőtt, látványosan kihalt tanyára, majd némi hezitálás után széttépi az autós fiút. Eztán újra és újra kint lebeg az országút szélén, nem lel nyugalmat, bűnei miatt nem mer hazamenni.

Hogy miért szeretik a nézők ezt a műfajt, miért készülnek újabb és újabb thrillerek, nyomasztó témájú sorozatok, véres, mohó vámpírokkal és szétesett, lomha zombikkal ijesztgető szériák? Egy cápás film után többen nem mernek megfürdeni természetes (édes)vizeinkben, mások egy lopakodó sorozatgyilkost alakító színész tévés felbukkanása után, csak népes kísérettel hajlandóak kibotorkálni a mosdóba, lefekvés előtt, úgy, hogy minden létező lámpát felkapcsolnak a lakásban. Horrorfilm után sokan hánykolódnak az ágyban, vergődnek, rémálmokat látnak. Kell ez nekünk?

Szendi Gábor, a SOTE Magatartástudományi Intézet klinikai szakpszichológusa szerint az emberek már az ókori civilizációk létrejöttekor is szerették megtudni a rossz híreket, borzongva, néha kéjjel hallgatták, hogy a távolban háborúk, járványok pusztítanak. "Ha jött egy vándor, kifaggatták, és a szörnyűségek is érdekelték őket. Ennek a túlélés szempontjából van óriási jelentősége, ismerni kell a bűn, a balsors jeleit. Tudni akarták, hogy néz ki az ellenség, és ha jönnek lóháton, mi a teendő. Tudni akarták, hogyan kell fogságból kiszabadulni, és még száz dolgot, ami talán jól jöhet egyszer."

Szendi szerint ebből az igényből nőhetett ki a krimi műfaja is egykoron, ezen keresztül be lehet pillantani a bűn, a borzalom világába. "A filmek, tévésorozatok valójában hamis tapasztalatot adnak, de a néző azt hiheti, hogy ezek alapján fel lehet ismerni a szélhámost, a gonosztevőt. Hitchcock világa például eleinte mindig idilli, kispolgári, majd minden felborul és elromlik. Ez modellje az ősi gyökereknek, a néző meg képet kap arról, mi a teendő egy adott veszély esetén" - vélte.

A horrorfilmek, a thriller ugyanúgy egy ösztönös emberi viselkedést manipulál, mint a pornóipar. Elemi vágy ismerni a világ veszélyes tulajdonságait, de ami minket ma a médiából eláraszt, az nem valóság és nem nyújt valóságos tapasztalatot. "Az evolúció során nem épültek ki fékek, mert sok dolog fogyaszthatóságát maguk a körülmények korlátozták. A háziasított kutya addig eszik, amíg lehet, mert ki tudja, lesz-e holnap. És gyakran hányás a vége. Ugyanez az ösztönös viselkedés dolgozik az emberben is. A rémisztő filmeket is lehet habzsolni, de a túlélés valószínűségét ez már ma nem befolyásolja. Hasonló a helyzet a pletykával, ennek ellenőrző szerepe volt a kis közösségekben, fontos volt tudni, ki mit csinál a törzsben, de ma, bár ugyanúgy pletykaéhesek vagyunk, a mai pletykaújságok szinte fikciók, hisz a sztárok élete nem befolyásolja a miénket - mondta a pszichológus.