Így éltek ők: kenyér a termőföldről, tej a kecskéből

2017.12.23. 14:27

Nagyszüleink még ódákat tudnak zengeni az értékekről, a háború előtti időkről. Szinte el sem tudjuk képzelni, milyen volt, amikor még kútban hűtötték az ételt, és mindent a két kezükkel termeltek meg, készítettek el. Azt ették, ami volt, addig, amíg volt, mindenért megszenvedtek, mindenért megküzdöttek, de nem ismerték a kidobott étel és a glutén-intolerancia fogalmát.

A közös családi ebédekben az a legjobb, hogy mindig megelevenednek a letűnt korok emlékei: „Akkor még minden más volt” – kezdik a nagyszülők a mesét, mi pedig tátott szájjal hallgatjuk, és el sem tudjuk képzelni, milyen volt, amikor még kemencében sült a cipó.

Kemencében sült a kenyérForrás: pixabay.com

Télen hóval vagy esővízben mostak, kútról hozott vízben főztek, hiszen a túl kemény vízben a bab például meg sem főtt, illetve a saját termelésű búzájukat őröltették meg a malomban. A kenyér igazi kincsnek számított, és még akkor is azt majszolták, amikor már kemény és száraz volt: még véletlenül sem dobták volna ki. Húst sem ettek minden nap, leginkább csak az ünnepek alatt vagy a hétvégeken.

Hétközben csak aratás idején járt hús. Ilyenkor az embereknek szükségük volt az energiára.

Nagy változás volt a pékségek megjelenése, és faluhelyen szinte szégyennek számított, ha valaki a pékhez futott kenyérért. Hiszen a háziasszony feladata az volt, hogy tisztességes, és mindenekelőtt házi koszt kerüljön az asztalra.

Kenyér a termőföldről

Saját földeken termesztettek búzát, hogy kenyér és cipó készülhessen belőle; maguk hordták a malomba, hogy vám fejében megőrölhessék; rétesliszt, kenyérliszt és korpa lett a végeredmény. Már este megszitálták a lisztet, elkészítették a morzsókát a kenyérnek a kovászából, amit használat előtt be kellett áztatni langyos vízbe. A kenyér tésztáját – élesztő, kovász, liszt – egy hatalmas fakanállal verték fel a fateknőben, majd sütőabrosszal takarták le. Azt nem szabadott másra használni csak a kenyér lefedésére. Így kelt a tészta reggelig. Másnap már hajnali négy órakor munkához láttak: a tésztát még összekeverték egy kis langyos vízzel, adtak hozzá sót, aztán elkezdték dagasztani.

Addig dagaszd a kenyeret, míg tiszta nem lesz a kezed – mondta a nagymamámnak az anyukája. Ugyanis addig nem volt jó, amíg ragadt a tészta. Ez volt a folyamat egyik legizzasztóbb része, hiszen majdnem egy óra hosszáig kellett csinálni. Ez persze a mennyiségtől is függött.

Minden anya megtanította a lányát dagasztaniForrás: shutterstock.com

Végül kiszaggatták cipó vagy kenyér alakba, majd a szakajtóba, azaz a fonott kosárba tett, meglisztezett kenyérruhára helyezték, aminek a csücskeit ráhajtották. Így kelt még pár óra hosszáig. Addig felfűtötték a kemencét, majd egy kenyérlapát segítségével helyezték be a tésztát. Még vizes kézzel végig kellett simítani a tetejét, hogy egyenletes és szép színű legyen, valamint a liszt is lemenjen róla. Került még rá két lyuk, amit az ujjukkal csináltak, és még a teknő oldaláról is lekaparták a ráragadt tésztát, hogy egy kis darabka se menjen kárba. Persze ezt is megsütötték. Ennek nem kellett túl sok idő, ám a cipó egy, a kenyér pedig két óráig volt a kemencében.

A kenyeret nem szabad volt úgy megszegni, hogy nem vetettek rá keresztet.

A kemencére is figyelni kellett, hiszen ha túlfűtötték, félő volt, hogy megég az aznapi betevő. Ilyenkor mindig vizes papírral takarták le, hogy megóvják. Tehát nem volt mindegy az sem, mivel fűtöttek: a venyigének erősebb tűze van, mint a kukoricaszárnak. Ha valakinél nem volt kemence, akkor a rokonok segítségére tudtak számítani. Bedagasztották otthon a tésztát, és ahhoz vitték kisütni, akinek volt kemencéje.

A szegény ember tehene

De persze nemcsak a búzát és a kenyeret termelték és készítették saját kezűleg, hiszen akkor még a tej sem dobozban került a házhoz. Ritka volt a tehén, sokaknak csak kecske jutott,

amit a szegény ember tehenének hívtak.

Azt tartják, hogy a kecsketej az anyatejjel vetekszik, és a gyerekeknek is azt próbálták adni, ha szükség volt rá. A kecske és a tehén, mivel másképp táplálkozik, másabb a húsa és a teje is. Érdekes, hogy a kecske például megeszi a parlagfüvet, és ezáltal kifejleszt egyfajta ellenszert. Ezért szokták ajánlani parlagfű-allergiásoknak tejét. Persze régen ezt az érzékenységet sem ismerték.

Ebből is látható, hogy a mi életünk mennyire más: manapság már nem szégyen a péktől vásárolt kenyér, és nem is becsüljük meg olyannyira, mint régen, amikor még a szárazat is megették, hogy egy morzsa se menjen kárba.

TOVÁBBI ÉRDEKES CIKKEK, RECEPTEK AZ ORIGO GASZTROROVATÁBAN: