Vetélkedők 2008-ban: mit nekünk tudás?

Mire van szüksége a nézőnek, ha egyszer estefelé egy vetélkedő figyelésére adja a fejét? Arra, hogy lexikális tudást tömködjön a fejébe egy művelt, olvasott játékmester, hogy operák áriáinak a nevét vagy az agy hátsó fertályában örökre elbúvó évszámokkal traktálják, vagy pedig arra, hogy felhőtlen, könnyed szórakozással kikapcsolja agyát? A válasz egyértelmű.

Az igények persze egyéntől eltérően változnak, mindenesetre remekül lehet látni, hogy merre is haladnak a mai vetélkedők. A kisebb ellenállás felé, hiszen sokaknak elege van abból, hogy nagytudású értelmiségiek osztják el egymás között a tízmilliókat, és inkább tapsol a nép egyszerű gyermekének, aki talpraesettségével és józan paraszti eszével megmutatja, hogy nem csak az nyerhet, aki tudja, hogy mi a tallium vegyjele, esetleg, hogy ki nyerte Kína hetedik bronzérmét a barcelonai nyári játékokon.

Maradjunk magyar példáknál, hiszen minden nemzet más vetélkedő múlttal rendelkezik. Míg az amerikaiak különböző termékek árait találgatták, valamint családostól azt próbálták megtippelni, hogy egy kérdésre a száz véletlenszerűen megkérdezett ember milyen választ adhatott, addig mi kőkemény tárgyi tudást követelő vetélkedőket láthattunk. Ha nem akarunk nagyon visszamenni az időben, akkor elegendő felemlegetni az Elmebajnokság vagy a Mindent vagy semmit? című klasszikusokat, bár való igaz, hogy a logikát serkentő Kapcsoltam, az intuíciót előnybe részesítő Van benne valami, esetlegesen a Fele sem igaz is igen kedvelt volt, nem beszélve a szinte pusztán szerencse alapú Szerencsekerék-ről.

Ilyen múlttal bizony nem volt csoda, hogy a Legyen ön is milliomos! hatalmas sikert aratott idehaza, de idővel, ahogyan az lenni szokott, a vetélkedő kifáradt és itthon is, akárcsak külföldön elindult a vetélkedők műfajában egy tendencia, mely mostanság egyértelműen látszik Eszerint pedig nem a lexikális tudás dominál, hanem a feszültségkeltésre, valamint a szórakoztató faktorra figyelnek - mikor, milyen súlypontelosztással.

Az idehaza az RTL Klubon hatalmas sikert arató Pókerarc is remekül mutatta, hogy a vetélkedőket nem véletlenül illetik "játék" elnevezéssel, ugyanis szó szerint játszaniuk kellett a JÁTÉKosoknak. A már-már reality-s elemekkel tarkítottá váló Pókerarc-ban ugyanis a kérdések csupán eszközök voltak a műsorban, gyorsan letudták őket a műsorvezetők, az embernek igazából ideje sem volt megemésztenie a válaszokat, pedig a szerkesztők direkt nem különösebben nehéz kérdéseket válogattak össze. Ők inkább Románia fővárosára kérdeztek rá (Budapest, Bukarest, Tirana), mintsem, hogy az első magyar Rigoletto-premier szopránja iránt érdeklődtek volna. És a közönségben erre volt meg az igény, hiszen a kérdések lezavarása után következhetett a dráma, a pajkos játék, melynek átérzésében a nézőnek segítségére volt a műsor elején a vele megismertetett játékos, akiért, vagy aki ellen így lehetett szurkolni.

Persze a feszültséget, a szórakoztatást és a "játékos iránti törődés"-faktort már a Pókerarc előtt is sikeresen alkalmazta az Áll az alku, mely végképp nem kívánta az agyi kapacitás igénybevételét. Itt az ember csak számokat mondott véletlenszerű sorrendben (bár egyesek próbáltak valami mechanizmust belelátni a véletlenszerűségek mögé), mely eredményeképp újabb és újabb táskák nyíltak meg, hogy a néző tapsolhasson a minél nagyobb sikernek vagy bukásnak, hiszen a szórakozás-orientált vetélkedők, valljuk meg, az efféle végletekről szólnak.