Gönczi Gábor: Az újságból tudtam meg az érzéseimet

2015.08.11. 16:00

Az RTL Klub vezető arca, Magyarország legnézettebb magazinműsorának szerkesztő-műsorvezetője. Gönczi Gábor tizennyolc éve készíti a Fókuszt. Noha legtöbben a képernyőről ismerik, énekesként huszonöt éve a színpadon áll. Az elmúlt időben válásával volt tele a sajtó. Az ismertség jó és rossz oldaláról, szakmáról, magánéletről, az RTL hírműsorainak változásáról és új párkapcsolatáról mesélt az Origónak a 40. születésnapját nemrég ünneplő műsorvezető.

  • Nem kormánykritikusak, hanem közéletkritikusak, politikakritikusak az RTL-nél
  • Elképesztő sztáréhség volt a nézőkben, de ez idővel átalakult
  • Négy összetevő határozza meg, hogy mi kerül a képernyőre. A néző elvárása, a konkurencia viselkedése, az etikai kódexük és a saját belső meggyőződésük
  • Fókusz olyan, mint az élet: ha sok jó dolog történik aznap, akkor sok jó lesz benne
  • Válása kapcsán érezte meg, hogy kétélű fegyver a népszerűség

 

Tinédzserkori barátaival alapított bandát, ami azóta is működik

Fotó: Szilvia Marton - Origo

Mikor és hogyan kerültél az RTL Klubhoz?

1997-ben egyszerre végeztem a Külkereskedelmi Főiskola tőzsde szakán közgazdászként és egy újságíró iskolában riporterként. Ennél jobb évben nem is végezhettem volna, hiszen ekkor indultak a kereskedelmi tévék. A Napkelté-ben voltam gyakornok Kolosi Péter mellett, aki a szárnyai alá vett, és elhívott az ősszel startoló új csatornához. Máig tisztán emlékszem arra beszélgetésre, pedig tizennyolc éve volt. Péter mondta, hogy indul egy bizonyos Fókusz című magazinműsor, és számít rám. Aztán aláírtam a szerződést.

Egyszer sem érintett meg a váltás gondolata?

Egy percre sem merült fel bennem, hogy mást kéne csinálnom. Mindig jöttek új kihívások, az indulás után öt évvel szerkesztő lettem, aztán műsorvezető, majd Batiz András távozásával átvettem az ő teljes pozícióját. A hírműfaj a legvibrálóbb újságírói terület, folyamatosan követned kell az eseményeket. Mire megunnád, már máshol tart a világ. Egyrészt állandó változás az életünk, másrészt őrült tempóban fejlődik a technológia, ami szintén csodálattal tölt el.

Mikor elkezdtük a Fókusz-t, még golyóstollal írtam papírra a szövegeimet, nem volt e-mail címem, saját számítógépem sem. A mobilunk legbonyolultabb szolgáltatása az SMS mellett az ébresztőóra-funkció volt. Ha az internetes keresőbe beírtam, hogy „perui láma”, húsz perc múlva kidobott egy kengurut. Ma, ha kitör egy vulkán, egy óra múlva élőben kapcsoljuk a krátert, vagy találunk egy ott élő magyart, akivel menekülés közben skype-olunk egyet. Tizennyolc éve még négyen kellettünk egy interjú felvételéhez, ma úgy közvetítünk élőben egy forradalmat, mint korábban egy focimeccset. Izgalmas és egyben ijesztő, hogy hova tart ez a világ.

A hírek sokszínűsége mellett a technológia fejlődése foglalkoztatja

Fotó: Szilvia Marton - Origo

Mennyire változtak a nézői igények az elmúlt években?

Úgy látom, leírtunk egy kört. Tematikájában a Fókusz is kicsit visszaért oda, ahonnan elindult. Hétköznapi emberek nagy történetei, nagy emberek még nagyobb történetei kapnak helyet, de ez nem volt mindig így. Jó pár évet lehúztunk úgy, hogy a nagy sztárdömpingben a nézők csak az ismert emberekre voltak kíváncsiak. Be akartak menni a házukba, meg akarták nézni, mit esznek, hol nyaralnak, milyen a gyerekük, hogyan mentek férjhez, hogy váltak el vagy gyászoltak meg valakit. Elképesztő sztáréhség volt a nézőkben, de ez idővel átalakult, visszatértünk a hétköznapokhoz.A személyes véleményem az, hogy a legnagyobb dolgok a mi kis egyszerű életünkben történnek. A mi házunkban, a mi utcánkban. Hiszek a nyilvánosság erejében, sok élethelyzetet meg lehet érteni és oldani a nézők bevonásával.

Mennyire nehéz ennyi idő után műsorvezetőként helyt állni, mikor tragédiákról, halálesetről számoltok be?

Érzékeny típus vagyok, a mai napig megérintenek a családi drámák, nem tudom őket megszokni. Ha az adásban csak három perc szól egy tragédiáról, én akkor is végig szomorú vagyok, sőt, még akkor is foglalkoztat, mikor hazaérek. A Fókusz olyan, mint az élet: ha sok jó dolog történik aznap, akkor sok jó lesz benne, ha sok rossz, akkor ellenkezőleg.

Csak az mondja, hogy csupa negatív vagy csupa sztáros hírünk van, aki tíz éve látta utoljára a műsort. Ha terrorcselekmény, az Iszlám Állam újabb robbantása vagy nagy baleset foglalkoztatja a közvéleményt, akkor arról mondjuk el a legfrissebb fejleményeket. De felvállalunk nagy társadalmi problémákat, beszélünk az ápolók béréről, az esélyegyenlőségről vagy a munkanélküliségről is, ha épp arról kell beszélnünk.

Nagy társadalmi problémákat is felvállal a műsor

Fotó: Szilvia Marton - Origo

Az RTL Klub híradója gyakran megkapja, hogy mennyire kormánykritikus lett az elmúlt egy évben. Erről mi a véleményed, illetve ez mennyiben igaz a Fókusz-ra?

Büszke vagyok az RTL hírműsoraira, a Híradó-t, a Házon kívül-t és a XXI. század-ot is beleértve. Nem kormánykritikusak, hanem közéletkritikusak, politikakritikusak vagyunk. Egy újságíró akkor végzi jól a dolgát, ha gyanakvó, és felteszi azokat a kérdéseket, amelyek nem biztos, hogy megfogalmazódnak az emberekben. Ha elgondolkozik és elgondolkodtat. Ha nyomoz, és utánajár a szabad szemmel nem látható összefüggéseknek. Szokták is írni a tankönyvekben, hogy a független média a demokrácia egyik záloga.

Meggyőződésem, hogy jól végezzük a dolgunkat, és a nézők visszajelzései is azt igazolják, hogy a nem mindig látható összefüggések feltárására egyre nagyobb igény van. Volt idő, amikor aranyos újszülött pandákat szerettek nézni az emberek, aztán olyan is, amikor balesetek tették ki az adásidő nagy részét. A mai néző szeretné érteni, hogy mi történik vele és körülötte. Hozzám ez a fogyasztói igény áll a legközelebb.

Egyébként négy összetevő határozza meg, hogy mi kerül a képernyőre. A néző elvárása, a konkurencia viselkedése, az etikai kódexünk és a saját belső meggyőződésünk. Amikor például a Fókusz vetélytársa éppen egy hard reality volt, hiába adtunk portrét egy olimpiai bajnok kardvívó korai életszakaszáról, nyilván kisebb volt az érdeklődés, ha a másik csatornán éppen celebek csúszdáztak tejszínhabban. Olyankor kicsit változtatnunk kellett, de a saját elveinkhez és az egész társadalmat érintő közéleti témákhoz mindig is hűek maradtunk. A szegénységgel is kezdettől fogva foglalkozunk. Egy médiaszociológus már az indulásunk után néhány évvel ezeroldalas tanulmányt írt erről. Szóval lehet ebbe belemagyarázni bármit, de ez tizennyolc éve így van.

Meggyőződése, hogy jól végzik a dolgukat, és büszke a csatorna hírműsoraira

Fotó: Szilvia Marton - Origo

Említetted, hogy egy időben milyen kíváncsiak voltak az emberek a hírességek magánéletére. Te hogy élted ezt meg, mikor képernyőre kerültél?

Csalóka dolog ez, hisz először nagyon hízelgő, hogy idegen emberek kíváncsiak rám, és jó esetben szeretnek. Sokan készpénznek veszik ezt a szeretetet, és azt hiszik, ez mindig így lesz, bármit csinálnak. De ha valaki csalódást okoz, a közvélemény könnyen ellene fordul, vagy legalábbis szigorúvá válik vele kapcsolatban. Én lassan tizenöt éve vagyok képernyőn, és ezalatt egyszer éreztem meg, hogy a sors egy furcsa pillanatában nem feltétlenül az én pártomat fogja mindenki.

Pedig nem követtem el bűnt, csak az történt velem - ami egyébként minden második magyar házaspárral is sajnos -, hogy elváltam. Aki korábban beszél a boldogságáról, az magára vessen, amikor ez megváltozik. Az örömeimről szívesen beszéltem, de amikor eljött a boldogtalanság korszaka, arról is beszélnem kellett. Most éreztem meg, hogy kétélű fegyver a népszerűség.

Végül meséltél a nehéz időszakról is az újságoknak?

Ha nem meséltem, akkor leírták, amit gondoltak. Mikor volt jó néhány nehéz hónapom, kemény volt még azzal is szembesülni, hogy butaságok jelennek meg rólam. Volt, hogy a benzinkúton tudtam meg az újságból az érzéseimet, mert a tudtom nélkül kerültem a címlapra. Rémisztő dolog. Ennél már csak az volt durvább, amikor paparazzi táborozott le a házam előtt. Mindez akkor, mikor még komolyan azt sem tudtam, hogy mi lesz velem holnap.

Aztán jöttek a finom egyezkedések, mondván, ha beszélek, nem írnak a tudtom nélkül rólam. Döbbenetes ez számomra, hiszen én is újságíró vagyok, hosszú évek óta egy, az emberek magánéletét is taglaló műsort készítek, de mi a Fókusz-szal még soha senkit nem hoztunk kellemetlen helyzetbe. Egy életet sem tettünk tönkre, sőt, ha lehetett, segítettünk, akin csak tudtunk. Nekem senki ne próbálja meg megmagyarázni, hogy ezt a szakmát nem lehet korrekten csinálni.

Több meglepetés érte az elmúlt hónapokban, paparazzi is letelepedett a házához

Fotó: Szilvia Marton - Origo

Voltak, akik komolyan megbántottak?

Nem felejtek, a megbántás szintjétől függően könyvelem el az eseteket. Van olyan újságíró, akinek már biztosan soha többé nem veszem fel a telefont, van köztük olyan is, aki egy ötezer forintos cikkért adta el a becsületét. Van az újságírásnak etikai kódexe, amiben az is benne van, hogy a hatalommal, amit a nyilvánosság ereje ad a kezedbe, nem teheted tönkre a riportalanyod életét. Furcsán hangzik, de egy sorozatgyilkosnak is megvannak a személyiségi jogai. Nálunk az RTL Klubnál minden műsorkészítőnek tiszta a lelkiismerete.

Tatár Csillával tartjátok a kapcsolatot, békében váltatok el egymástól?

A válás annak a bizonyítéka, hogy valamit rosszul csináltunk. Úgy gondolom, mind a ketten rosszul csináltuk, de tanultunk belőle annyit, hogy a következőkben ne így legyen.

Normális, diplomáciai kapcsolatot tartunk fenn. Nem megyünk át az utca másik oldalára, ha észrevesszük egymást, de csak úgy egyelőre nem hívjuk fel a másikat, hogy mizu. Látjuk a másik életét az újságokból. Ez kezdetben nehezebb volt, most leginkább semmilyen, később pedig talán örömteli dolog lesz. Azt látom, hogy mindkettőnknek a lehető legjobban alakult az élete. A válás előtti nihilt, az azt követő sértettséget mára boldogság váltotta fel. Én magam nem igazán vagyok spirituális beállítottságú, mégis úgy érzem, a mostani páromat, Ildit az ég küldte hozzám. Sosem voltam ennyire biztos abban, hogy azzal, akivel vagyok, boldog lesz az egész életem.

Biztosan érzi, hogy új párja mellett boldog lesz az élete

Fotó: Szilvia Marton - Origo

Bár a legtöbben a képernyőről ismernek, a zenével régebb óta foglalkozol, mint a tévézéssel. Hogy jött az életedbe az éneklés?

Édesapám is zenész volt régen, így nem volt kérdés, hogy zenei általános iskolába írassanak. Hatéves koromban bekerültem az énekkarba, és tulajdonképpen azóta színpadon állok. Nagyon jó talaja volt annak, hogy beleszerethessek a közös zenélés örömébe. 1981-et írtunk, javában dúlt a szocializmus, és mi a kórussal jártuk a világot; eljutottunk Görögországba, Dániába, Kanadába. Egy tizenegy éves kissrác voltam, aki még nem tudta, miért, de áll egy színpadon, és énekel.Egész életemben hálás leszek az apámnak, hogy elindított ebbe az irányba.

Az énekkarból való kilépés után alapítottad a zenekart?

Míg a többi fiú kint focizott, és teljes meggyőződésből ablakokra csúzlizott, én kinéztem magamnak egy mikrofont, amibe bele akartam énekelni. Imádtam a Queent, és elkezdtem Freddie Mercuryt utánozni. Egyszer csak tizenhat évesen ott találtam magam egy zenekar közepén. Az akkori legjobb barátaimat szedtem össze, mindenki hozott egy hangszert. Megszületett a Smile, és azóta is, vagyis már huszonöt éve együtt zenélünk. Nem voltunk profik, az igazat megvallva egy nagy csörömpölés volt, amit csináltunk. Nagyon jó Queen-számokat adtunk elő borzalmasan. A szüleink és a nagymamám szerint azonban szenzációsak voltunk.

Hogyhogy ismertté váltatok?

Hamar bekerültünk a körforgásba, ekkoriban ugyanis a partiműfajban nem volt túl nagy a kínálat. A rendszerváltás után voltunk nem sokkal, özönlöttek be a külföldi vállalatok az országba, és bejött velük a multikultúra, aminek része volt a közös bulizás. Korábban bálokra és farsangokra jártak az emberek, de megérkezett a céges partiőrület. Az indulás utáni évben már száz koncertünk volt.

Óriási volt a lelkesedésünk, és visszagondolva akkoriban jobban szerettünk zenélni, mint amennyire tudtunk. A színpadi alázatunk túlmutatott a tudáson, és mivel a közönség alapvetően a szemével hall, kezdettől fogva imádtak minket. Ez vitt végig az elmúlt huszonöt éven, és mi mindig rengeteget koncerteztünk, sokszor többet is, mint amennyit bírtunk.

Ha ilyen sikerek voltak mögöttetek, miért döntöttél úgy, hogy másik hivatást választasz?

Volt bennem egy kis gyávaság. Biztonságra törekvő ember vagyok, és soha nem hittem abban, hogy pusztán a zenélésből egészen biztosan meg tudok élni. A másik ok, hogy gyerekkorom óta érdekelt a tévézés.

Már akkor műsorvezetőként képzelted el magad?

Nemrég előkerült egy családi videó, amit apukám a 86-os magyar dzsúdóbajnokságra kért kölcsön a szomszédból. Tudom, hogy nem ezt kérdezted, de ha már itt tartunk, elképesztő sikereim voltak ebben a sportágban! Na de miért? Tízéves koromban már szép, nagydarab gyerek voltam, ezért a súlycsoportomban mindig maximum három ellenfelem volt.Országos versenyeken akkor is ott voltam a dobogón, ha csak megettem a szendvicsemet a tatami szélén.Ha már megvertem egy-két gyereket, bajnok voltam. Akkoriban Gönczi Gábor valóságos állócsillag volt a Nemzeti Sport Fiatalok a küzdőtéren rovatában.

Na, de nem emiatt volt fontos a kamera, hanem azért, mert a verseny előtti estén otthon bekapcsoltam, odaálltam elé, és azt mondtam, hogy „Jó estét, kedves nézőink!” Beszéltem, bohóckodtam a kamera előtt, interjút készítettem a családdal, majd a végén elbúcsúztam, hogy várok mindenkit a holnapi adásomban. Ez az őrület aztán sokáig nem jött elő, de tény, hogy foglalkoztatott a műfaj. Érdekelt a zene és a színpad, de mellette a képernyő és a riporterkedés is. Életem nagy adománya, hogy ez a két dolog elég korán összejött, és máig megmaradt.

Hétköznaponként dolgozol, hétvégén pedig koncertezel. Mikor jut időd a párodra, a kikapcsolódásra?

Esténként alapvetően szabad vagyok, és a hétvégéket is úgy alakítom, hogy legyen időm. Korábban nagyon feltöltöttek a fellépések, de a minap negyvenéves lettem, nem mondom, hogy ugyanúgy bírom az őrült iramot. A legutóbbi rendezvényünket hajnali fél négykor hagytuk abba. Régen ilyenkor még simán megálltunk a bárpultnál, és reggelig osztottuk az észt. Most fogtam magam, és hazajöttem, sokkal jobb volt így. A vidéki fellépéseimet is már inkább családosra alakítom: van, hogy kiveszünk egy hotelszobát, és Ildivel kényelmesen eltöltünk pár napot a környéken. A „rock and roll hős” átalakulni látszik, most inkább az a zenész vagyok, aki szereti, ha ott van az autópálya alatta, de azt is, ha a párja mellette.

A közösségi oldalon csupa pozitív komment van, kedvesek veled az emberek. Ezt tapasztalod a hétköznapokban is?

Mindig igyekeztem úgy élni, hogy ne legyen okom lesütni a szemem az utcán. 99%-ban kedves visszajelzéseket kapok. Az emberek hisznek bennem, és abban, hogy az vagyok, akinek látszom. Én pedig ilyen vagyok, szeretem az életemet, az embereket és azt, amit nekik vagy velük csinálok.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK