Kihordtak két infarktust lábon – Petur András és Takács Rita sztorizik

Vágólapra másolva!

A Sport TV két műsorvezetője egészen más karakter, de épp ezért remekül kiegészítik egymást. Takács Rita kisfiút szült, lassan tér vissza a munkába, de már sikerült megszelídítenie a legkeményebb szurkolókat is, elfogadták pálya melletti jelenlétét. Petur András elmondja, miért kell BL-győztesnek lenniük a magyar csapatoknak kézilabdában, elmeséli emlékezetes közvetítéseit, a két műsorvezető pedig egymás jellemét boncolgatja.

Kalmár Csaba

Vágólapra másolva!

média Petur András Sport TV Takács Rita tévé

Egyenes út vezetett a rádióba, a tévébe, vagy voltak kitérők?

Petur András: Rádiós apa, rádiós anya mellett nem csoda, hogy jóformán a Magyar Rádióban nőttem fel, szinte hamarabb tanultam meg vágni, mint beszélni. Oda mentem óvoda után, onnan mentem iskolába, determinálva volt, hogy rádiózni fogok. Apám közben a sportvonallal is beoltott: ugyan intenzíven klarinétoztam, de az világos volt, hogy nem fogok zenei pályára menni – de zenei

műsorokat már vezettem 12 évesen.

A Kossuth és Petőfi rádióban fordultam meg sokat. A szociológiai intézet is épp a szomszédban volt, jobb ötletem nem volt, tehát szociológiát tanultam, később médiaszakon is végeztem, ami egyébként a második legközelebbi intézmény volt. De a napnál is világosabb volt, hogy sportújságíró leszek: már gyerekként vastag füzeteket írtam tele meccsközvetítéssel, játékosok precíz osztályozásával, fiktív körkapcsolásokkal: beleírtam, ki kinek adja a szót Zalaegerszegen, a soha meg nem történt meccseken. Háborúból örökölt nagy kabátgombokkal játszottam a gombfocimeccseket, az ötvenes évek nagy játékosainak neveit is megtartottam.

És mikor váltott tévére?

PA: Nagyjából húsz éve kezdtem rádiózni, majd 1999-ben kaptam az első mikrofonengedélyem, 2007-ig voltam a rádiónál, akkor mentem a Sport TV-hez. Akkor változott meg a Petőfi rádió egészében, eltűnt sok ikonikus műsor, átállt zenei vonalra. Felajánlották, hogy DJ legyek, de megkeresett Máté Pali, a Sport TV főszerkesztője, és mentem.

Rita, mi beszélgettünk pár éve, de úgy látom, jelentős változások történtek.

Takács Rita: Megházasodtam, és megbeszéltük, hogy jöhet a baba. Álomszerűen alakult minden, mert pár hétre rá már terhes voltam. A nyolcadik hónapig dolgoztam, mert nagyon jól viseltem a terhességet. Február közepén még elmentem Szolnokra tudósítani a Sport TV-nek, márciusban pedig már szültem. Ott, Szolnokon éreztem, hogy le kell állni, hogy ne az országúton szüljek... Két hónapot voltam otthon, utána két-három órákra visszamentem dolgozni, szerkeszteni, vágni.

Nagymamák, rokonok segítenek

a kisfiunk mellett, szerencsém van. Zénó most másfél éves, kétévesen megy bölcsibe, utána többet tudok dolgozni. Most két, három nap van munkám hetente.

Sportoló lesz a srác?

TR: Azt nem tudom, de azt szeretném, ha sportolna. Nyilván focizni fog...

A sportriportereket irigylik sokan az utazások miatt, és nyilván Szolnoknál messzebb is kell menni néha. Van kedves utazós emlék?

PA: Pekingben és Londonban voltam olimpián, előbbi maradandóbb emlék a nagy szmoggal, ami a város fölött terpeszkedett mindig, és a milliónyi önkéntessel, akik csak a welcome-ot és a thank you-t ismételgették robotként. Kiutazás után napokig nem tudtam, reggel, dél vagy délután van-e, fogalmunk nem volt, hány óra van, mert mindig ugyanazt a szürkeséget láttuk, és nem tudtunk átállni a másik időzónára. Barátaim közben kijöttek a Transzszibériai Expresszel, be tudtam vinni őket több sporteseményre. Három hétig ott maradtunk az olimpia után, és

bejártuk Kínát vonattal.

Vannak ott távolságok: vonatoztunk úgy 24 órát, ezzel megtettünk két centit a térképen. Jártunk Hongkongban, Makaóban, és ott az összes pénzünket elkaszinóztuk, ezért a tengerparton aludtunk szakadó esőben, sok kalandunk volt.

És Európában hol volt a legjobb?

PA: Volt három-négy BL-utam, és megismertem a háromnapos bőrönd fogalmát. A rádiós időkben nem mentem külföldre dolgozni, így ez az álmom megvalósult később. A PSG-Chelsea volt a legemlékezetesebb. Franciát is tanultam, beszélem a nyelvet, imádom a csigát, a vörösbort, a franciákat is. Olyan hangulatba kerültem a meccs után, ami örök emlék, a tipikus párizsi este – ahogy elképzeli bárki – megvolt.

Párban dolgoznak sokat: mit szeretnek a másikban?

TR: 2011-ben indult a Harmadik Félidő, előtte is ismertük egymást, de nem dolgoztunk még együtt. Számomra Andris életigenlése, rajongása megkapó, ő arra született, hogy szerepeljen, és akkor is ezt mondanám, ha nem itt ülne mellettem.

PA: Nem is vagyok rajongó típus!

TR: Pedig ahogy a vacsorájáról, az utazásról, vagy bármiről beszél, szinte rajongva teszi. Szerintem a rádióban talán nem is tudta teljesen kiélni magát, a tévében viszont már látható a testbeszéde, a gesztusai.

PA: Úgy ismertem meg, hogy azt mondták, hogy „ő a Rita, aki majd Wimbledonra nyomtatja a rengeteg adatot három héten át”. Nem foglalkoztunk egymással egy darabig, nem értek össze a köreink. Aztán jött a Harmadik Félidő, és onnantól kezdtük sokat meccsre járni együtt. A műsor közel hozott minket, előbb jó kollégák, majd barátok is lettünk.

Milyennek látja őt?

PA: Rita gyakorlatilag mellettem lett tévés, a képernyőn egyre jobban ellazult, egyre inkább önmagává vált, klassz nő lett belőle. Időnként próbáltam terelgetni, bátrabbá tenni, „Legyél picit több, merj mindig beleszólni” - mondogattam neki; közben pedig olyan, mintha a jobbik énem lenne. A gátlások elmúltak benne: mostanában, ha megy a főcím,

már nem feszült, hanem megy a viccelődés.

Eleinte nem így volt, akkor még a szövegét próbálgatta, jóformán nem lehetett hozzászólni. De Fazekas Bözsit, Mérei Andit meg Csisztu Zsuzsit leszámítva szinte nem volt nő sportos műsorban, úgyhogy a Sport TV bátor vállalása volt betenni Ritát élőben egy ilyen nagy produkcióba. Ő nagyon kemény szakmai alapokon áll, de közben megtartja természetességét, empátiáját. Nem rideg, nem is magát illegető: egy nő, akit jó hallgatni.

TR: Hosszú volt a folyamat, nem is tudom felidézni az elejét... amikor jöttek az SMS-ek, hogy úristen, ez a nő mit akar itt? Nekem nehézséget okozott, hogy a férfi edzők és játékosok elfogadjanak. Most azt gondolom, hogy sokkal tudatosabban kellett volna készülni erre a pályára, mert főiskolásként sem tudtam pontosan, mit is szeretnék csinálni. Angol-kommunikáció szakra jártam, a főiskolai négy év alatt általános tudást kaptam. A sors ezt akarta, a folyamat végül ideért magától.

A szakmában lévő nőkkel milyen a kapcsolata?

TR: Nyilván Fazekas Bözsivel nagyon jóban vagyok, ha pár alkalommal felhívott, és finom visszajelzéseket adott, jólesett, és éreztem, hogy a tanácsának súlya van. Csisztu Zsuzsával egyszer találkoztam csak, ő jött oda hozzám, nagyon kedves volt, váltottunk pár mondatot, Mérei Andival is találkoztam forgatáson. Velük más cégnél vagyunk, nincs alkalom összefutni, nem ugyanazon eseményekre megyünk, hiszen a sportjogaink sem ugyanazok.

Nőként nem kap obszcén beszólást a pálya szélén ácsorogva? Nem csak angol lordok járnak meccsre.

TR: Régebben bekiabáltak ezt-azt, de mostanában nagyon kedvesek velem.

PA: Ritát elfogadták, megszerették. Össze nem lehet hasonlítani a mai helyzetet az öt-hat évvel ezelőttivel. A legvéresszájúbb szurkolók is csak annyit kiabálnak, hogy „Rita, gyere ide egy fotóra!” A kemény drukkerből is kihozta a kultúrembert. De nem lehet nem szeretni, hiszen bájos és olvasott, hiteles. Érti, amit mond, de közben kedves nő, a kettő együtt pedig nagyon átjön. Természetes jelenség.

TR: Igen, inkább integetnek, hogy menjek oda egy fotóra. Ha kikapott a csapat, régen kaptam valami ronda beszólást, de ötezer emberből egy volt, aki bunkón ordibált valamit.

Mit nem szeretnek egymásban?

PA: Ezen el kell gondolkoznom, hirtelen semmi nem jut eszembe. De ha Rita mond egyet, én is megpróbálok.

TR: Általánosságot nem mondanék, inkább egy történetem van. Én előre jelzem, hogy picit érzékeny vagyok... Amikor elindult a Harmadik Félidő, akkor Andris megbántott egyszer-kétszer, akaratán kívül. Az volt, hogy az én lekonferáló szövegemből kellett témát kreálnia a stúdióbeszélgetéshez, így megbeszéltük mindig előre, hogy nagyjából mit fogok mondani. Nos, volt olyan alkalom, hogy bármit találtam ki, nem tetszett neki, én meg egyre idegesebb lettem.

Pityergés is volt?

TR: Dehogyis, picit el voltam keseredve, de haragudni nem tudtam rá, mert mindig határozott elképzelései vannak, amiket érvekkel is alá tud támasztani... amúgy komoly viták nem voltak.

PA: Én ilyen vagyok: ha munka van, akkor nincs barátság, mindig szóvá teszem, hogy mi az, ami nem tetszik, de azt is elmondom, ami igen. Az élő adás lényege viszont, hogy tök mindegy, miben maradunk, mert úgyis azt mondom, amit az adott pillanatban jónak érzek. A keményebb kérdést is felteszem, ha szükséges. Lehet előre beszélgetni egy élő műsorról, de az úgyis helyben alakul.

Azt hallottuk, hogy Rita profi, kedves, de mi zavarja benne?

PA: Azt várnám néha, hogy picit aktívabb legyen, mert ha „ég a ház”, általában én mentem meg a helyzetet. Ha egyedül van, profin megoldja a szituációt, de ha ketten vagyunk, és mondjuk valami váratlan esemény, esetleg technikai gubanc van, akkor tőlem várja ezt. Ilyenkor egy másodperc csend is egy percnek tűnhet műsorvezetőként, azonnal le kell reagálni a helyzetet. De ez habitus kérdése is,

én gátlástalanabb vagyok, gombnyomásra tudok beszélni.

Ő picit túl udvarias, például, amikor már el kéne köszönni, nehezen tudja félbeszakítani a beszélgetőpartnert. Ha ő van ott, akkor ő a főnök, határozottabbnak kell lennie.

TR: Az előbbi abból is fakad, hogy szerepünk szerint Andris többet beszél a műsorban. Egyébként régen én az iskolában remegő lábakkal álltam ki verset mondani, le kellett győznöm magam, ehhez évek kellettek. Amúgy kaptam el olyan mondatot még régebben az irodában, hogy tényleg ő, a Rita lesz a műsorvezető, vajon meg tudja csinálni? Szerintem, ha már eldöntötte, akinek el kellett, másnál ez ne legyen téma. Örülök, hogy megkaptam a lehetőséget, és azóta egyre nagyobb feladatokat kapok. Úgy tűnik, éltem vele.

Izgul az élő műsorok előtt, András?

PA: Szinte észre sem veszem, ha adásban vagyok. Színpadi színészek mondják, ha nincs izgalom színpadra lépés előtt, akkor kell abbahagyni. Bennem szó szerinti izgalom nincs, de mindig van egy izgatott várakozás az adáskezdés előtt. Én abban hiszek, hogy

a karakter elvisz mindent,

ha önazonos vagyok, az a jó, és szerintem olyan vagyok az életben is, mint a képernyőn. Például műsorban és az életben is szoktam csipkelődni. Talán ezért volt, hogy Dávid Kornél is kérdezte a minap, egy kis híján röhögésbe fulladt adás után, hogy te mindig így szívatod a vendégeidet?

Ha már Dávid Kornél: mely magyar sportoló volt rátok nagy hatással, akivel beszélgettek is?

PA: Grosics Gyula, Buzánszky...

TR: Engem az hatott meg nagyon, amikor felhívtuk a leukémiában szenvedő Rakaczki Bencét, akinek egy mezt ajándékozott Király Gabi. Én ilyenkor azonnal sírok...

Van kedvenc sportolójuk?

PA: Mint mondtam korábban, nem vagyok rajongó típus. Nem örülök, hogy ilyen vagyok, de ez egy partneri viszony riporter és sportoló között. Nincs is közös képem senkivel, pedig volt szerencsém sok más sztár mellett Roberto Carlosszal és Zidane-nal is beszélgetni.

TR: Nadallal szívesen készítenék hosszabb anyagot. Róla Temesvári Andi mesélte, hogy meccsen kívül egy édes, helyes figura.

PA: Ha mégis kiemelnék valakit, Teddy Rinder dzsúdós nagy kedvencem. Úgy hat éve nem kapott ki... Róla mondják, hogy bármihez kezd, világklasszis, és engem a tehetség mindig lenyűgöz. Tisztelem a szorgalmat, a kitartást, de ha látom az isteni szikrát valakiben, az magával ragad. Djokovic ilyen még, híres arról, hogyan utánozza a többi teniszezőt. Egy pillanat alatt vált vicces fiatalemberről profi sportolóra. Bolt két világcsúcsát is közvetítettem, az ő karakterét is szeretem: rajta is érzed, hogy bármibe fog, ott a hatalmas tehetség.

Volt valaki goromba, rossz arc adásban vagy azon kívül a Sport TV riportereivel?

PA: Ha adott esetben nem nyilatkozik egy magyar tévének egy világsztár a meccse után, az a világ rendje, attól még nem rossz fej... De például Kölnben a férfi kézilabda Final Fouron az összes világsztár készségesen rendelkezésünkre állt, végtelenül normálisak voltak. Máskor előfordult, hogy valaki jobb híján rajtunk töltötte ki a dühét, a riporter ugyanis felfokozott érzelmi állapotban lévő trénerrel és játékossal találkozhat, aki olykor elküldi a francba.

TR: Nekem is volt riporterként ilyen történetem, de nevet nem mondok.

Emlékezetes baki volt?

PA: A leginkább elhíresült eset az, amikor annyi bogár volt egy esti meccsen a reflektor fénye miatt, hogy az egyik berepült a számba beszéd közben, ott kapirgálta a torkom, hosszú csendek között fulladoztam és hörögtem adásban. Mikor végre meg tudtam szólalni, csak annyit mondtam, hogy „elnézést, lenyeltem egy bogarat”. Ez aztán rövidítéssé lett, ez lett az ELEB, sokat mondogatták később nevetve a kollégák és a szurkolók.

A pontossággal amúgy hadilábon állok, de eddig mindig megúsztam.

Egyszer épp névnapom volt, a szünetben meghívott a klubelnök pálinkázni. Közben bekapcsoltuk a tévét, azt hittem, hogy javában az elemzés megy még a stúdióból, de nem, már a pályát mutatták, nekem kellett volna beszélnem. Felkapaszkodtam a rozoga vaslétrán, úgy lihegtem, hogy ki kellett nyomni a mikrofont minden mondatom után. Máskor késésben voltam, el is tévedtem, parkolni sem volt időm: kiugrottam az autóból, odadobtam a kulcsot egy kollégának, hogy álljon be valahová. Rohantam fel három emeletet, cikáztam a tetőn a döglött galambok közt, tiszta akadályverseny volt a kommentátorállásig – akkor sem nagyon kaptam levegőt, de az utolsó másodpercben beértem.

TR: Nekem olyan volt, hogy pár perccel adás előtt szétment a cipzár a szoknyán, ami gond, mert látszik adásban. Pillanatokkal az indulás előtt varrta meg a stylist. Régen ittam egy-egy kortyot édesapám házi stresszoldójából élő adás előtt, nem sokat, épp csak egy picit: olyan volt, hogy az utolsó pillanatban vettem észre, hogy leittam a ruhámat, és lett egy folt elöl.

Volt egy kis dráma, a hajszárító végül segített.

Nem vicces viszont, ha elkeveri az ember a papírokat, ez velem is megesett. Akkor kellemetlen helyzet volt, ma már könnyebben átlendülnék az ilyesmin.

PA: Régen Ritát egy egészen apró kis baki is megviselte adás közben, ma már ezen könnyen túllép. Ahogy a sportban: egy rossz lövés után nem az van, hogy ne lőjünk, hanem épp fordítva, próbálkozni kell újra, és gólt kell dobni.

Milyen az ideális szabadnap?

TR: Egy ideális szabadnapon reggel időben felkelek, hogy el tudjak menni egy órát mozogni, amíg a kisfiam és a férjem alszik. Utána pedig elég szép az idő ahhoz, hogy a családommal, a barátaimmal valahol a természetben, vízparton vagy akár csak egy kertben sütögessünk, vagy bográcsban főzőcskézzünk. Rozéfröccsözés közben jókat beszélgetünk, finomakat eszünk, a gyerekek pedig játszanak körülöttünk. És persze néha azért a telefonunkra pillantunk, hogy lássuk, mik az aznapi eredmények. Egy ilyen nap teljesen fel tud tölteni.

PA: Nálunk az eleje és a vége biztos. Nagy alvás után felkelünk, és bruncholunk egyet a párommal a városban valamelyik kedvenc reggelizőben, aztán irány a piac, ahol lecsapok azokra az alapanyagokra, amik szemeznek velem, sokszor el sem döntöm előre, mit főzök,

hagyom, hogy elcsábítson egy szép hús

vagy egy hirtelen ötlet. Külföldön sokszor a piacon eszünk, nincs jobb az ottani friss árunál, amiből gyorsan rittyentenek valamit helyben. Aztán a nap elmegy a „rebéd” lejárásával, városfelfedezéssel vagy akár valami víz mellett, mindegy, majd este nekiállok a vacsorának, összekombinálom a piacon szerzett finomságokat, főzés közben szól valami foci a tévében, és aztán addig kajálunk, amíg ki nem dőlünk.

Lesz-e 2017-ben BL-győztes magyar csapat kézilabdában?

TR: Remélem, hogy kettő is! Egy riporter álma, hogy magyar sikerekről tudósíthasson, nekem ez a Győr kapcsán az előző szezonban majdnem megadatott. A lányok elkeseredett nyilatkozatai után én is nehezen tartottam vissza a könnyeimet az élő adásban. De sírok én, nem gond, csak idén örömömben akarok!

PA: A májusi események után muszáj lesz. Mind a két csapatunk az utolsó pillanatban bukta el a döntőt, kihordtam két infarktust lábon, kizártnak tartom, hogy még egyszer kicsússzon a kezükből. Persze pokolian nehéz lesz odajutnia a Győrnek és a Veszprémnek is, de szerintem a Final 4 meglesz mind a kettőnek.

Budapesten már kétszer kigomboltam a zakóm az ünnepléshez,

aztán mégis rajtam maradt, Kölnben öt méterre álltam a mögött a kapu mögött, ahova a mindent eldöntő hetest kapta a Veszprém kilencgólos előny után, és csak azért nem zuhantam meg én is, mert rögtön dolgozni kellett. Szóval óvatos vagyok, de mind a két csapat erősödött, meg kell lennie!