Manipulálnak bennünket a macskák

Aki tartott már macskát, az tudja, hogy a cicabáj határtalan. Egy neves amerikai pszichológus szerint ez a szépség nem a véletlen műve. Miközben a macskák igazi háziállattá váltak, megtanultak bánni gazdáik érzelmeivel.

Nicholas Nicastro, a Cornell Egyetem kutatója úgy véli cicusaink a "szupermacska" felé vezető evolúciós ösvényen járnak: egyre inkább képesek kihasználni az embert.
 
A pszichológus szerint a cicák 5000 év alatt rájöttek, milyen trükkök segítségével férkőzhetnek gazdáik kegyeibe, és érhetnek el gyakorlatilag mindent, amit akarnak. A jelek szerint eszköztáruk gerincét főleg a nyávogás különféle változatai jelentik.

A talpraesett nyávogás általában meghozza jutalmát: mind több kényeztetés, finomabb táplálék és fenntartott páholy a lakás legkényelmesebb foteljében.

A tudóstársadalom nem fogadja egyhangú egyetértéssel Nicastro elméletét. Az brit Southampton Egyetem munkatársa, Dr. John Bradshaw egyetért ugyan azzal az állítással, hogy a macskák remekül bánnak az emberekkel, de abban már nem bizonyos, hogy elegendő bizonyíték támasztaná alá egy kiválasztási mechanizmus működését.

A mesterséges szelekció fogalmát Darwin vezette be, így próbálva megmagyarázni, mit is tesz tulajdonképpen az állattenyésztő és a növénynemesítő.

Tanult válasz

"A macskák megtanulnak úgy nyávogni, hogy manipulálni tudják gazdáikat, de ennek semmi köze az evolúcióhoz. Egyszerű tanult válaszról van szó" - véli az etológus Dr. Bradshaw.

Sok macska egész nyivákoláskészletet használ; az egyes hangokat más-más környezetben vetik be.

Meg lehet figyelni, hogy egy macska más hangot hallat, amikor ki akar menni az udvarra, és mást akkor, amikor lakomázni támad kedve.

De több macska viselkedését összehasonlítva kitűnik: a macskák nem ugyanazon a nyelven szólnak az emberhez.

Ez arra utal, hogy minden macska saját magától tanulja meg, hogyan hívja fel magára gazdija figyelmét, azaz egyéni tanulásról és nem genetikailag rögzített kódról van szó.

"Sokkal egyszerűbb magyarázat, - vélekedik Bradshaw - hogy a macskák saját életük alatt tanulják meg azokat a hangokat, amelyek gazdáik érdeklődésére számot tarthatnak."

A tudományos véleménykülönbség a Cornell evolúciós pszichológiai vizsgálatában gyökerezik.

7000 év háziasítás után a "szelíd" macskák sokban különböznek vadon élő rokonaiktól.

Nicastro 100 féle macskahangot gyűjtött kísérletéhez, összesen 12 macskától.

A jelentkezőket arra kérte, osztályozzák a hangokat aszerint, hogy mennyire kedvesek és mennyire megindítóak emberi szempontból.

Ugyanezeket a hangokat egy második csoport tagjainak is lejátszották, akiknek azt kellett eldönteniük, mennyire "sürgetőek" és "követelőek" az egyes nyivákolások.

Az ember a jelek szerint képes megkülönböztetni a hosszabb, hevesebb nyávogást a lágyabb, kedvesebb hangoktól.

"Reggel hétkor, amikor kimegyünk a konyhába, és kedvencünk ott vár a tányérja mellett, heves, sürgető hangot hallat. Nem alkot mondatokat, nem mondja azt: >>Vegyél ki egy konzervet meg egy konzervnyitót a szekrényből, és töltsd tele a tálam, méghozzá most rögtön!<< , de a hanghordozás és a helyzet alapján megértjük, mit akar."

"A lágyabb, esdeklőbb nyávogás a macskák például akkor vetik be, ha el akarják érni, hogy fogadják be, például egy állatmenhelyről vigyék haza őket.  Azok a macskák, amelyek erőszakosabban lépnek fel, valószínűleg maradnak a menhelyen, és ki tudja, mi vár rájuk."

A pszichológus szerint az emberek hosszú ideje a legkedvesebb hangú macskákat szelektálják ki.

"7000 évvel ezelőtt, amikor a mai házimacska ősei valahol Egyiptom csűrjeiben kvártélyért cserébe egerész-állást vállaltak, az ember valószínűleg a legmegkapóbb hangra képes állatokat fogadta be először."

Bradshaw szerint épp itt van a kutya elásva. A fő probléma Nicastro elméletével szerinte az, hogy a macskák kiválasztódására az ember alig van hatással. Nem valószínű ugyanis, hogy egy nőstény macska a majdani utódok hangjának csengése alapján válogat a hímek között. A pedigré macskáknál lehetne ugyan ez is nemesítési szempont, de a tenyésztők úgy tűnik nem elsősorban a vokális előadókészségre kíváncsiak.

Ez a következtetés bizonyosan nem győzi meg Nicastrot. "A macskák háziasított állatok, és megtanulták, milyen úton-módon bánhatnak velünk, milyen hangok segítségével hathatnak érzelmeinkre. És amikor megfelelően reagálunk, mi is a háziasított állat szerepét öltjük fel."

Nicastro elméletének érvénye a darwini keretek között mozogva tehát azon múlik, hogy lehet-e szelekciós szempont az, hogy a nyávogás mennyire kedves az emberi fülnek. Bradshaw állítása az, hogy mesterséges szelekcióról, azaz tudatos tenyésztésről nincs szó, a természetes szelekcióban pedig nem kap szerepet a hangminőség szempontja.

A természetes szelekciónak ugyanakkor nem a párválasztás az egyetlen eleme: legalább ilyen fontos az, hogy az utódok mekkora életbenmaradási esélyekkel rendelkeznek. Talán beszélhetünk egy olyan természetes kiválasztódásról, amely mesterséges, azaz emberi környezetben zajlik, hosszú távon ugyanis egyáltalán nem mellékes, hogy mekkora támogatást nyújt az emberi közösség a az embertől egyáltalán nem függetlenül élő macskáknak.

Ha feltesszük, hogy a macskáknak előnyös, ha dobnak nekik ételmaradékot, vagy hidegben befogadják, de legalábbis nem kergetik el őket, akkor az emberi tényező komoly, bár nem kizárólagos szerepet kaphat a házimacska evolúciójában. Nicastro elmélete így nem veszt meggyőző erejéből, bár ettől még elmélet marad: lehetne tesztelni a gyakorlatban, kísérleti úton cáfolni, vagy megerősíteni.

Nicastro kísérlete azonban nem tűnik kielégítőnek, mivel csupán annyit állapít meg, hogy az ember osztályozni képes a macskahangokat, de az nem hogy szisztematikusan előnyben részesít-e egy bizonyos típust, ami pedig pszichológiai kísérletekkel könnyen próbára tehető lenne.