Elindult az utolsó nagy távcső

Nagyszabású program végéhez érkezett a NASA: hétfőn hajnalban elindította a "nagy obszervatóriumok" utolsó képviselőjét, az infravörös űrtávcsövet.

Az elektromágneses spektrum infravörös (IR) tartománya közvetlenül az optikai tartomány mellett található. Hullámhossza 760 nanométertől (0,76 mikrométer) - az ún. szubmilliméteres tartománnyal együtt - az 1 mm-ig terjed. Az igazi IR-tartomány azonban csak a 0,76-tól a 15 mikrométerig tartó szakasz, amit három részre oszthatunk fel (közeli infravörös - 0,76-1,3 mikrométer; középső infravörös - 1,3-3,0 mikrométer és távoli infravörös - 3,0-15 mikrométer).

Az infravörös sugárzást hősugárzásként is emlegetik (gondoljunk az infralámpára). Ennek ellenére a közeli és középső infravörös tartományban erőteljesen sugárzó források még optikai felvételeken is megjelenhetnek. Ennél nagyobb hullámhosszakon már csak elektronikus adatrögzítés lehetséges. A szubmilliméteres tartomány gyakorlatilag átmenetet képez az infravörös és a mikrohullámú között, de a csillagászatban általában infravörösként hivatkoznak rá. (Meg kell jegyeznünk, hogy az elektromágneses spektrum felosztásának számos változata van.)

Egyes objektumokról - legyenek akár pontszerű vagy kiterjedt források - sokkal több információt nyerhetünk, ha az IR-tartományban vizsgáljuk őket, így a csillagászat egyik ága az infravörös források felkutatásával és vizsgálatával foglalkozik. Mivel a földi légkör gyakorlatilag csak a magasszintű vízfelhők, vagyis kb. 3000 méter felett átlátszó a teljes infravörös sugárzásra, illetve maga is zavaró infravörös sugárzást bocsát ki, az ilyen jellegű megfigyeléseket repülőgépekről és műholdakról lehet a leghatékonyabban végezni. (Korábban léggömbökre szerelt berendezésekkel is próbálkoztak.) A műszerek saját kisugárzása is zavarja az észlelést, így az abszolút nulla fokhoz közeli hőmérsékletre kell lehűteni őket. A műszerek fejlődésének köszönhetően számos földi telepítésű óriástávcső (pl. a hatalmas Keck-teleszkópok) is végez infravörös megfigyeléseket.

Az első igazán nagy eredmények az IRAS (Infrared Astronomical Satellite) infravörös csillagászati műhold pályára állítása után születtek meg (1983). 1995-ben indított utódja a nagy sikerű ISO (Infrared Space Observatory) volt, amely 1998-ig működött. 1997-ben a Hubble-űrtávcső is kapott egy infravörös műszert. Az infravörös csillagászat aranykorát éli, nagyon fontos dolgokat árulva el az Univerzumról.

Mit vizsgálhatunk legjobban az IR-ben? Galaxisunkban erős infravörös forrás a csillagközi poranyag, különösen a születő csillagok körüli részletei (sötét molekulafelhők). Nagyon izgalmasak a születő bolygórendszerek porban gazdag anyagkorongjai, pl. a Beta Pictoris nevű csillag esetében.

A Tejútrendszeren túl - amellett, hogy a spirálgalaxisok poranyagának sugárzása az uralkodó - sok aktív galaxis is erős IR-forrásnak bizonyult. Azokból a csillagvárosokban, ahol robbanásszerűen heves csillagkeletkezés zajlik, szintén sok infravörös sugárzást foghatunk. A legizgalmasabb azonban a már említett kozmikus infravörös háttér, amelynek segítségével a galaxisok és csillagok fejlődésébe pillanthatunk be, az egészen távoli múltba tekintve vissza.