Így tévesztik meg agyunkat a bűvészek

Rodolfo híres mondása volt: "Figyeljék a kezemet, mert csalok". A bűvészek éppen ezzel a trükkel terelik el a figyelmünket a mutatvány szempontjából lényeges pontokról. Agyunk egyszerre csak egy, viszonylag szűk területre képes összpontosítani a figyelmet, így a periférián történő események észrevétlenek maradnak. A bűvészek mutatványait az idegkutatók is tanulmányozzák, mert ily módon sokat tanulnak agyunk működéséről.

A figyelem legjobb definícióját talán William James filozófus, a modern amerikai pszichológia egyik alapítója adta meg 1890-ben. "A figyelem egyetlen dolognak az elme általi birtokbavétele tiszta és élénk formában, a több egyidejűleg lehetségesen előforduló tárgyból vagy gondolatsorból. A lényege a tudatosság fókuszálása és összpontosítása. Magában foglalja bizonyos dolgok kizárását, hogy más dolgokkal hatékonyan megbirkózhassunk."

A figyelem irányítása

James kora óta az idegkutatók megtanulták, hogy a figyelem számos különböző kognitív (gondolkodással kapcsolatos) folyamatot foglal magában. A kutatók most kezdik megérteni az e folyamatokat szabályozó agyi mechanizmusokat. Ha például a figyelmünk reflektorfényébe kerül valami, akkor ez korlátozza, mennyi információt veszünk fel a látótérből egy adott időpillanatban. Amikor figyelünk valamire, akkor ez olyan, mintha elménk reflektorfényt irányítana rá. Szinte minden mást hathatósan figyelmen kívül hagyunk, így egyfajta "csőlátást" alakítunk ki. A bűvészek teljes mértékben kihasználják agyunknak ezt a tulajdonságát.

Egyelőre még nem világos, vajon egy vagy több központ irányítja-e az agyban a figyelmet. A figyelem sok típusát tekintve valószínűnek látszik, hogy több szabályozó központ működik összehangoltan. Ezt támaszthatja alá az is, hogy a szemmozgásokat irányító agyi áramkörök közül sok részt vesz a figyelmünk irányának megváltoztatásában is. A szemmozgást vezérlő áramkörök a felelősek szemünk bizonyos területre irányításáért a látótérben, így tehát logikusnak tűnik, hogy ugyanezek az áramkörök irányíthatják figyelmünk reflektorfényét is. Annak meghatározása, mi érdekes a világban, vitathatatlanul létfontosságú annak eldöntésében, hova nézzünk legközelebb. A bűvészek ösztönösen hatalmukba kerítik ezt, és úgy irányítják szemünket és figyelmünket, mintha dróton rángatott bábfigurák lennénk.

A figyelem kapcsolatban áll a rövid távú memóriánkkal, valamint azzal a képességgel, hogy kizárjuk érdeklődésünk középpontjából a környezetünkben történő dolgokat. Néha azonban az inger annyira követelő, annyira feltűnő, hogy muszáj odafigyelnünk. Ilyen a mentőautó szirénája, a gyereksírás vagy akár a cilinderből kiröppenő galamb.

Amikor valami megragadja figyelmünket, a központban lévő neuronok (narancsszínű) ingerületbe jönnek, a szomszédos neuronokat pedig a gátló neuronok (kék) aktívan blokkolják

Az idegkutatók már elkezdték elemezni a figyelem természetét, és kezdik felderíteni az idegi kapcsolatokat. A látott helyszínt először feldolgozó agyterületek olyan áramköröket használnak, amelyek térképként értékelik a látóteret. Amikor elhatározzuk, hogy tudatosan figyelünk egy adott helyre ebben a térben, akkor a látórendszer magasabb szinteken lévő neuronjai fokozzák az alacsonyabb szintű áramkörök aktivitását, és megnövelik érzékenységüket a bejövő ingerekkel szemben. Ezzel egy időben viszont a látótér környező területein lévő neuronok aktív gátlás alá kerülnek. Így agyunk kizárja a figyelmünk összpontosítását zavaró ingereket. Ez megint kedvez a bűvészeknek.

A figyelemelterelés módjai

A bűvészek pszichológiailag kifinomult taktikákat alkalmaznak arra, hogy elvonják a nézők figyelmét a valódi cselekményről. Ez lehetővé teszi számukra, hogy mágikus mozdulatokat hajtsanak végre a publikum háta mögött - vagy még gyakrabban a nézők szeme előtt - anélkül, hogy azoknak feltűnne a csalás.

A bűvészek gyakran úgynevezett utóképet hoznak létre a kiszemelt áldozatoknál. A bűvész megböki a mutatvány szereplőjét, vagy nyomással azt az érzetet kelti, hogy egy képzeletbeli tárgy (például egy korábban odaszorított pénzérme) a valóságban is mondjuk az áldozat kezében van. Így a trükk alanya teljes biztonsággal állítja, hogy a markában szorítja az érmét, így őszintén meglepődik, amikor az például a füle mögül kerül elő.

Ízelítő Rodolfo bűvésztrükkjeiből

Azzal, hogy a bűvésznek be nem áll a szája, a megfigyelő agyát megtölti lényegtelen információval. Az így keletkező zavarodottság elvonja a figyelmet az akcióról. Természetesen nemcsak beszéddel lehet elterelni a figyelmet a mutatvány közben. A színpadon feltűnő fényes, új, mozgó vagy villogó tárgyak magukra vonják a figyelmet. Ezt a kutatók érzékbefogásnak (sensory capture) nevezik.

A bűvész úgy is elvonhatja a színpadra lépő önkéntes figyelmét, hogy valamilyen lényegtelen cselekvés végrehajtására kéri. Ezzel erre - a mutatvány szempontjából fölösleges - cselekedetre irányítja a szereplő figyelmét. A bűvészek az idővel is manipulálnak. Ha a trükk végrehajtási módszere és a végeredmény között jelentős késés van, akkor a megfigyelők nem kötik össze a kettőt. Végül gyakran vetnek be különféle beugrató akciókat is. Ha egy cselekedetnek látszólag egyértelmű a célja, például egy viszkető fül megvakarása vagy egy kalap megigazítása, akkor a nézőközönség általában nem veszi észre, hogy a bűvész ezt a mozdulatot mondjuk arra használja, hogy elrejtsen valamit a kalapja alá vagy a füle mögé.

Miért olyan könnyű becsapni bennünket?

Az idegkutatóknak már elég jó elképzelésük van arról, miért olyan hatékonyak a bűvészek által bevetett elterelő hadműveletek. Más emberek cselekedeteit és szándékait a tükörneuronoknak nevezett agyi idegsejtek segítségével értjük meg. Ez úgy valósul meg, hogy a tükörneuronok automatikusan lemásolják mások cselekedeteit, és "magukévá teszik" mások szándékait.

Így tehát, amikor valaki egy pohár vízért nyúl, gondolatban mi is ezt tesszük. Egyúttal egyszerű motivációt is tulajdonítunk az illetőnek, nevezetesen, hogy szomjas, és a szájához fogja emelni a poharat, hogy igyon. Agyunk automatikusan és rendszerint tudat alatt előrejelzést készít, és lefuttat egy szimulációt.

A tükörneuronok szerepet játszanak abban, hogy miként tudunk megérteni, utánozni, tanítani másokat, illetve másoktól tanulni, velük együttérezni. Azonban félre is vezethetnek bennünket. Egy jó bűvész másnak álcázhat egy cselekedetet, vagy meggyőzően színlelhet egy cselekvést, amit valójában nem is hajt végre, és ezzel arra készteti a tükörneuronjainkat, hogy téves következtetéseket továbbítsanak számunkra arról, mit csinál vagy mit nem csinál a bűvész. Azt látjuk például, hogy a bűvész a szájához emeli a poharat és látszólag iszik, és így teljesülni látszik automatikus előrejelzésünk. De vajon tényleg iszik? Talán csak éppen valamit átrak a kezéből a szájába vagy fordítva.

A cikk a Scientific American Mind decemberi írása alapján készült