Miért tört ki a Dózsa-féle parasztháború?

2014.04.11. 16:39

Ötszáz évvel ezelőtt, 1514 áprilisában ezekben a napokban kezdték el toborozni a török ellen tervezett keresztes hadjárathoz a jobbágyság sorából a katonákat. A toborzás azonban nem várt következménnyel járt, és kegyetlen lázadásba torkollott.

Az 1514. évi magyarországi parasztlázadás okai sokrétűek: a nemzetközi nagypolitika szinte véletlen eseményei éppúgy közrejátszottak a felkelés kitörésében, mint a magyar politikai elit belpolitikai játszmái, vagy a parasztságot sújtó folyamatok és a török birodalom belső problémái. Az események főszereplőjének mégis Bakócz Tamást kell tekintenünk, az ő manőverei döntőnek bizonyultak.

A magyar, aki majdnem pápa lett

Bakócz TamásForrás: Fraknói Vilmos

Bakócz Tamás, aki magyarként a legközelebb került ahhoz, hogy pápává válasszák, jobbágycsaládban született 1442-ben. Bátyja, a papi pályára lépett Bálint támogatásával ő is az egyházi pályát választotta, ami a jobbágyfiú számára az egyetlen kiemelkedési lehetőség volt. Padovában és Krakkóban is tanult, ám hazatérte után még bátyja visszavonulását követően is sokat kellett várnia, míg valódi befolyáshoz jutott. 1480-ban titeli prépost, majd három év múlva Mátyás király titkára lett, ahol megismerte és el is sajátította a nagy király hatalomgyakorlási módszereit.

Mátyás halálát követően először a nagy király törvénytelen fiát, Corvin Jánost támogatta Bakócz az utódlásban, majd miután Jagelló Ulászló a kancellári tisztet ajánlotta neki, még az elhunyt király özvegyének, Beatrixnak az átejtésében is segédkezett, hogy Ulászlóé lehessen a trón. II. Ulászló nem maradt hálátlan: Bakócz Tamás kancellárként a gyengekezű király kormányzatának legfontosabb alakja lett. Hamarosan esztergomi érsek, majd bíboros lett, így érdeklődése a nemzetközi politika irányába fordult.

A művelt, ám a hatalomhoz erősen vonzódó, vérbeli reneszánsz főpap az 1510-es évek elején Itália ügyei iránt kezdett el érdeklődni. Miután feltörekvő vetélytársai – köztük a fiatal Szapolyai János – kezdték elhomályosítani magyarországi tekintélyét és befolyását, Bakócz Tamás a pápai udvarban kezdte látni jövőjét. Az Itália fölötti befolyásért Miksa császár vezetésével a Habsburgok, Velence és Anglia viaskodtak váltakozó szerencsével a XII. Lajos francia király irányítása alatt álló franciákkal. Bakócz Tamás akkor vált az események fontos szereplőjévé, amikor XII. Lajos elhatározta, hogy Pisába zsinatot hív össze, és lemondatja a Habsburgok befolyása alatt álló pápát és a helyébe új pápát választat. Erre a feladatra Bakócz Tamást szemelték ki, aki úgy érezte, elérkezett számára a megfelelő pillanat.

Bakócz jó azonban politikai érzékkel nemet mondott XII. Lajos fölkérésére. Más célja volt: 1512-ben látványos külsőségek közepette azzal a szándékkal vonult be Rómába, hogy a béke megteremtőjeként mindkét szembenálló fél támogatásával foglalja el majd a súlyos betegségbe eső, és várhatóan már nem sokáig élő II. Gyula pápa trónját. Az események azonban másképp alakultak: a pápa még egy évig élt, ezalatt pedig csapatai Miksa császár segítségével kiverték a franciákat Itáliából. Amikor a pápa meghalt, Bakócz megkezdte manővereit a pápai trón megszerzésére, ám kudarcot vallott: 1513. március 11-én Giovanni Medicit választotta pápává a konklávé X. Leó néven.

A keresztes hadjárat terve

A kudarcot vallott Bakócz Tamásnak eszében sem volt hazatérni Magyarországra. Abban reménykedett, hogy az új pápa sem örvend túl jó egészségnek, és Rómában letelepedve talán még elérheti nagy célját. X. Leó pápa azonban el akarta távolítani a városból legnagyobb riválisát, ezért egyik első intézkedéseként Bakócz Tamást a török elleni keresztes hadjárat lebonyolításával bízta meg. Ez olyan intézkedés volt a pápa részéről, amelyre keresztény, ráadásul a török ellen harcot vívó Magyarországról érkező főpap nem mondhatott nemet.

A 16. század elején azonban szinte reménytelen volt sikerrel kecsegtető keresztes hadjáratot szervezni. Az előre sejthető kudarc pedig a pápa számításai szerint maga alá temette volna Bakócz Tamás minden ambícióját is. X. Leót vélhetően teljesen hidegen hagyták Magyarország gondjai, az ő céljai a római politika erőviszonyaiból következtek. Azzal sem számolt, hogy a zömmel jobbágyokból verbuválódó keresztes sereg milyen veszélyt jelent: 1456-ban, a nándorfehérvári diadal után szinte erőszakkal kellett szétoszlatni a zúgolódó kereszteseket.

Werbőczy István (1458-1542) a parasztháború előtti másfél évtizedben a kis- és középnemesség meghatározó politikusa volt, aki védelmezte és előmozdította az egységes nemesség elvét. A nevéhez fűződik a Magyarország szokásjogát megfogalmazó Hármaskönyv megalkotása. Werbőczynek nem volt közvetlen szerepe a háború kitörésébenForrás: Derkovits Gyula fametszete

Bakócz Tamásnak tehát nem volt más választása, mint hogy engedelmeskedjen a pápai akaratnak és – amennyiben életben akarta tartani további politikai terveit – minél sikeresebben megszervezze a keresztes hadjáratot. A pápa 1513. szeptember 3-án hirdette meg a hadjáratot, ám Bakócz még két hónapig Rómában taktikázott, és csak november 11-én indult haza Magyarországra. Terve az volt, hogy minél hamarabb megoldja ezt a kérdést, és gyorsan visszatérjen Rómába.

A 72 éves esztergomi érsek a télvíz idején tett hosszú és fárasztó utazást követően, március végén érkezett meg Budára. A budai kormányzat 1514 elejére már értesült a keresztes hadjárat tervéről, így a különböző politikai érdekcsoportoknak volt idejük fölkészülni álláspontjuk kifejtésére. A királyi tanács 1514. március 23-án ült össze, és nagy vita után hozzájárult a keresztes hadjárat kihirdetéséhez. Sokan voltak ugyanis az országban, akik ellenezték a tervet: a kisbirtokos nemesek számára például nagyon rosszul jött volna, ha a mezőgazdasági munkák idején nélkülözniük kell a keresztesnek álló jobbágyokat.

A kisnemeseknek befolyásos támogatójuk is akadt a Bakócz távolléte alatt jelentős befolyásra szert tevő erdélyi vajda, Szapolyai János személyében, aki a királyi tanácsban a keresztes hadjárat ellen érvelt. Szapolyainak semmiképp sem jött volna jól, ha egy sikeres keresztes hadjárattal Bakócz helyreállítja sérült tekintélyét. Bakócz viszont azzal érvelt, hogy a királyi tanács beleegyezése nélkül is meghirdeti a hadjáratot, amire a pápai bulla alapján joga is volt. Nem tudjuk pontosan, milyen érvek hangzottak el a királyi tanácsban, ám az biztos, hogy március végén a királyi tanács hozzájárulását adta a hadjárat megszervezéséhez. II. Ulászló király érdeke is ez volt: nem nézte volna jó szemmel, ha tovább erősödik Szapolyai vajda.

Dózsa és a török

A hadjárat időzítése egyébként jónak tűnt. A török birodalomban ugyanis belharcok dúltak, mivel 1512-ben Szelim lemondatta apját, Bajazid szultánt a trónról. Uralma első évében testvéreivel kellett megküzdenie a hatalomért, majd miután fivéreit meggyilkoltatta, a perzsákkal kellett harcolnia, 1514-ben pedig Egyiptomra is kiterjedt a háború. A török tehát éppen megtorpant dinamikus terjeszkedésében, így megfelelő alkalom nyílt a támadó hadműveletekre.

Magyarország viszont korántsem volt fölkészülve a török birodalom elleni támadásra. Utoljára Hunyadi János próbálkozott a török elleni hadjárattal, a 15. század második felétől már alapvetően védekezésre rendezkedett be az ország. Mátyás uralma alatt 30 ezer főből álló állandó zsoldoshadsereget tartott fenn az ország, amivel szemben a török birodalom 70-100 ezer főnyi sereget tudott kiállítani. Mátyás halála után, az államkassza kiürülésével az állandó zsoldoshadsereg is fölbomlott. Magyarország nemzetközi segítségre sem számíthatott, így egyedül a déli végeken kialakított végvárrendszerre tudott támaszkodni. Érthető tehát, ha a 16. század elején a magyar kormányzat minden erővel igyekezett elkerülni a nyílt összeütközést a törökkel: ennek érdekében 1502-től hivatalos fegyverszünet is érvényben volt.

1513 nyarától azonban állandósultak az összetűzések a déli határvidéken, és átmeneti sikerek is születtek. Szapolyai János például Szendrő ostrománál komoly veszteségeket okozott a töröknek, és a védekezésben is szép sikereket értek el a horvát-magyar seregek. A határmenti összecsapások során a nándorfehérvári őrség egyik tisztje, Székely Dózsa György párviadalban megölte az egyik leghíresebb török bajvívót. Miután 1514. április 9-én, virágvasárnapon ünnepélyes keretek között Budán meghirdették a keresztes hadjáratot, az immár híres Székely Dózsa Györgyöt a király lovaggá ütötte, így ő lett a keresztes hadjárat „arca”.

Sistergő elégedetlenség

Április folyamán a ferences szerzetesek megkezdték a keresztesek toborzását a török ellen. A toborzás azonban nem várt következménnyel járt: a jobbágyok számára a közös táborozás lehetővé tette, hogy az ország különböző pontjain tapasztalható állapotokról beszéljenek. A jobbágyok helyzete pedig nem volt kedvező: a 16. század elején fokozatosan romlásnak indult, ami jelentős elégedetlenséget okozott.

Az országgyűlés ugyanis rendre olyan törvényeket alkotott, amelyek a nemeseket akarták előnybe hozni a jobbágyokkal szemben. A 1490-es évektől ismét elterjedt, hogy a rögzített mennyiség helyett a megtermelt mennyiség kilencedét, illetve tizedét kellett befizetni, ami növelte a jobbágyok terheit. A kereskedő nemesek és egyháziak számára vám- és révmentességet biztosítottak, az országban pedig szerte vámokat állítottak fel, ami leküzdhetetlen gazdasági versenytárssá tette a jobbágyok számára a nemeseket. A jobbágyok számára megnehezítették a szabad költözés jogának érvényesítését, és számos korábbi kiváltságuktól is megfosztották őket. A nemesek közötti erőszakos földviták kárvallottjai is leginkább a jobbágyok voltak.

Forrás: Derkovits Gyula fametszete

Mindez a jobbágyok helyzetének lassú romlását eredményezte, ami egyformán sújtotta a vagyonosabb, mezővárosi jobbágyokat és a szegényebbeket is. Mindehhez hozzájárult, hogy az 1510-es évek elején bekövetkező életszínvonal-csökkenés (aminek okait a történészek még nem pontosan ismerik) is sújtotta a jobbágyokat, amire az országban több helyen dúló éhínség és járványok is utalnak. Egész foglalkozási csoportok veszítették el megélhetésüket: így jártak például a hajdúk is, akik kiszorultak a marhakereskedelemből. Az mindenesetre figyelemre méltó, hogy a jobbágyok igazán komoly elnyomásáról azért nem beszélhetünk, vélhetően az érdekeikben leginkább sértett, módosabb kereskedő parasztréteg és a mezővárosiak alkották a későbbi felkelés fő bázisát.

Az eredetileg Bakócz Rómából való eltávolításának eszközéül szolgáló keresztes háború tehát végül egyfajta fórummá vált, ahol a jobbágyok elpanaszolhatták egymásnak sérelmeiket. Az elégedetlenségből 1514 kora nyarára kegyetlen lázadás lett, amelyről következő cikkünkben számolunk be részletesen.