Akaratunk ellenére hoztuk létre a tökéletes ragadozót

2017.03.11. 06:59

Alig egy évszázada jelentek meg Észak-Amerikában a keleti prérifarkasok. Három kutyaféle keveredéséből jöttek létre, és a tapasztalatok alapján minden téren felülmúlják elődeiket: erősek, gyorsak, eszesek és rendkívül alkalmazkodók. Sokan vitatják, hogy új fajról lenne szó, de annyi biztos, hogy az ember tevékenysége nélkül most valószínűleg nem gazdagodott volna egy prominens bestiával a csúcsragadozók palettája.

A különböző fajok kereszteződése nem mindig sikertörténet

A biológia egyik legalapvetőbb fogalmának a faj számít. Ha ragaszkodunk a hagyományos tankönyvi definícióhoz, egy fajba olyan állatok tartoznak, amelyek egymással szaporodva teljes értékű, életképes és - legfőképpen - szaporodóképes utódokat hoznak létre. Az utóbbi évtizedek megfigyelései alapján azonban ez a meghatározás csupán korlátozott érvényű, a közeli rokon fajok között ugyanis nem számít ritkaságnak a keveredés, azaz a hibridizáció.

A születendő utód – amely vonásaiban és tulajdonságaiban egyesíti magában mindkét szülőfaj jellegzetességeit - életképessége elsősorban attól függ, hogy a különböző fajokhoz tartozó szülei milyen közeli genetikai rokonai voltak egymásnak. A hibridek az esetek többségében sterilek, ami megakadályozza a gének áramlását a különböző fajok között.

Forrás: AFP/Science Photo Library

A terméketlenség a leggyakrabban a két faj kromoszómaszáma közötti eltérésre vezethető vissza. Az öszvér (amely egy szamár és egy ló közös utódja) az esetek túlnyomó többségében steril, mert a szamárnak 31 pár, míg a lónak 32 pár kromoszómája van. Párzáskor egy-egy kromoszóma kerül a spermiumba és a petesejtbe minden párból, így az ivarsejtek egyesülésével létrejövő zigóta (és így az öszvér minden egyes testi sejtje) összesen páratlan számú, hatvanhárom kromoszómával rendelkezik. Minthogy az ivarsejtek képzése során a kromoszómapárok összekapcsolódnak, egyikük kimarad, így nem jönnek létre nemzőképes spermiumok és petesejtek, és az öszvér terméketlen lesz.

Természetes kereszteződésükre nem ismerünk példát, de hasonló a helyzet a fogságban tartott oroszlánok és tigrisek nászából születő utódok esetében is: a liger egy hím oroszlán és egy nőstény tigris utódja, míg a tigon apja egy tigris, az anyja pedig oroszlán. Mindkettőjük hímjei sterilek, nem képesek utódokat nemzeni, a nőstények ellenben fertilisek. A nagymacska hibridek ráadásul több olyan tulajdonságot is magukban hordoznak, amik természetes élőhelyen hátrányt jelentenének az állatoknak: könnyebben elhíznak, és rövidebb ideig élnek, mint a szüleik, mert hajlamosabbak a különböző betegségekre; különösen a rák ritkítja őket.

Egy liger az idomárjával

Forrás: Myrtle Beach Safari

Nem minden kereszteződés végződik azonban „kudarccal", a farkas, a kutya és a prérifarkas (vagy kojot) génjeit magában hordozó keleti prérifarkas valóságos sikersztori, és lassan Észak-Amerika tekintélyes részét meghódítja.

Új faj vagy csak sikeres keverék született?

Erről a kérdésről egyelőre nincs széles körű konszenzus, sőt már az állat nevével kapcsolatban sincs egyetértés: egyesek „coywolf"-nak hívják, utalva a prérifarkas (Canis latrans) és farkas felmenőkre, mások inkább a keleti prérifarkas (jelenleg Canis latrans var.) név mellett teszik le voksukat.

Ha genetikailag nézzük, a csúcsragadozó döntően (azaz 60-80 százalékban) valóban prérifarkas, míg a farkasgének 8-25 százalékban, a kutyagének pedig csak 8-11 százalékban képviseltetik magukat az állat örökítőanyagában (az arányok a földrajzi elterjedéstől függően változhatnak).

Illusztráció egy farkasról

Forrás: AFP/Biosphoto/Massimiliano Sticca

Roland Kays zoológus a The Conversation magazinban megjelent cikkében azt írja, hogy amit látunk, az egy folyamatosan keveredő prérifarkas-populáció, amelynek genomjában különböző mértékben találhatóak meg fajidegen elemek. A folyamatos génáramlás miatt szerinte egyelőre semmiféleképpen sem beszélhetünk új fajról. Ezzel ellentétes álláspontot képvisel az egyesült államokbeli Clark Egyetem munkatársa, Jonathan G. Way, aki úgy véli, a keleti prérifarkas genetikailag és fizikailag is annyira eltávolodott elődeitől, hogy érdemes lenne külön rendszertani kategóriába sorolni. Javaslata a Canis oriens (magyarra fordítva keleti kutya) tudományos névvel illetné az állatot. Ezt a véleményt egyébként egy, a keleti prérifarkas morfológiájáról és genetikai örökségéről szóló 2016-os tanulmányra alapozza.

Keleti prérifarkas

Forrás: Wikimedia Commons

Nélkülünk nem jöhetett volna létre

Akármi is legyen a vita végeredménye, az tény, hogy a keleti prérifarkas az antropocén (vagyis az ember által meghatározott földtörténeti kor) egyik „terméke": egy élőlény, amelynek evolúcióját az ember környezetformáló tevékenysége indította el.

Az 1800-as évektől kezdve a kanadai prérifarkasok elkezdtek erőteljesen keleti irányba terjeszkedni, hódításukat segítette a térség erdőinek kivágása, valamint az ott élő farkasok és pumák szinte teljes kiirtása. 1900 körül már Ontario tartományban is megjelentek, ahol találkoztak a keleti farkasok (Canis lupus lycaon) egyre ritkuló állományával. Mivel utóbbiak egyre nehezebben találtak párt maguknak, gyakrabban hozta össze őket a sors a hódító prérifarkasokkal és az emberek kutyáival. A kutatók feljegyzései szerint az első hibrid példányok az 1920-as években jelentek meg az Algonquin Tartományi Park déli határvidékén.

Illusztráció

Forrás: dpa Picture-Alliance/AFP/Alexander Heinl

A keleti prérifarkasok ezt követően hatalmas területeket vettek birtokba: Kanadában tovább terjeszkedtek keleti irányba, majd az 1940-es, 50-es években az Egyesült Államok északkeleti vidékeire is benyomultak, egészen a New York várostól északra fekvő régiókig. Ma már New York külvárosában, valamint Manhattanben, Bostonban szintén jelen vannak. Elterjedtnek számítanak Kanada délkeleti felén, Új-Angliában, a Közép-atlanti államok déli és Ohio állam nyugati részén.

Bradley White genetikus az amerikai Newsweek magazinnak elmondta, hogy a keleti prérifarkasok tulajdonképpen azoknak a területeknek a nagy részét vonták ellenőrzésük alá, ahol egykor a keleti farkas számított uralkodónak. A szakértő szerint számuk ma már eléri a több száz ezer példányt, sőt egyes kutatók akár a milliós egyedszámot sem tartják lehetetlennek.

Erdők, mezők és városok csúcsragadozója

Az embereknek hamar feltűntek az új jövevények, amelyek jól láthatóan különböztek a megszokott prérifarkasoktól. Sokáig azonban nem tudta senki, mik is lehetnek valójában: prérifarkas-kutya hibridek, netán a kojotok nőttek az átlagosnál nagyobbra?

A talányt genetikai tesztek segítségével sikerült megfejteni, amelyek igazolták, hogy három kutyaféle génjei is megtalálhatóak e ragadozóban, ráadásul legnemesebb tulajdonságaik egyesülnek benne. Példának okáért a hibrid testtömege lényegesen nagyobb, mint a fajtiszta prérifarkasé, emellett nagyobb az állkapcsa, lábai hosszabbak, izmosabbak, és gyorsabban fut, ha veszélyben érzi magát, vagy lehetséges préda van a közelben. Üvöltése alapján sem tagadhatja le felmenőit: először a farkasokra jellemző mélyebb hangot ad ki, ami fokozatosan magasabb, a nyugati prérifarkasokra jellemző vonyításba megy át.

Az erdők és a füves puszták mellett a keleti prérifarkasok városokban is otthon érzik magukat, ahová a vasútvonalakat követve jutnak el. Viselkedésüket kedvezően befolyásolja a színes genetikai örökség: nem félnek az embertől, ugyanakkor nem is keresik a konfliktusokat vele. Étlapjukon jóformán minden megtalálható, amit egy település adhat: eldobott élelmiszerek, kertekben termesztett gyümölcsök és zöldségek, valamint kisebb állatok, egerek, mókusok, patkányok, de a macskák sincsenek biztonságban tőlük. Tevékenységüket az éj leple alatt végzik, és meglepően intelligensek: még arra is ügyelnek, hogy a forgalmas utakon való átkelés előtt alaposan körülnézzenek.

Közeli felvétel egy prérifarkasról

Forrás: Wikimedia Commons

Az ereikben csörgedező farkasvér miatt erdei terepen úgyszintén kiváló vadászoknak számítanak. Termetesebbek a nyugati prérifarkasnál (amik egyébként is kerülik a fás területeket) és kisebb falkákban üldözik zsákmányukat, így a nagyobb állatok sincsenek biztonságban tőlük, kedvenc célpontjaik közé tartoznak többek között például a fehérfarkú szarvasok, amik a hibridekhez hasonlóan egyre nagyobb területeken vetik meg a patáikat.

Meg kell tanulnunk együtt élni velük

„Bizonyos értelemben véve mi vagyunk a felelősek a kialakult helyzetért, hiszen megváltoztattuk a tájképet és az érintett régiók állatainak közösségét az által, hogy lehetővé tettük idegen fajok beáramlását más fajok területére" – magyarázta Bill Lynn bioetikával foglalkozó szakértő, aki hozzátette, hogy nincs más választás, meg kell tanulnunk együtt élni a keleti prérifarkasokkal.

Egy keleti prérifarkas Nyugat-Virginiából

Forrás: ForestWander.com/ForestWander Nature Photography/Forestwander

Ez talán nem is lesz olyan kivitelezhetetlen, mint elsőre hinnénk. Több szakértő is kifejtette, hogy csúcsragadozóként segíthetnek bizonyos állatok (például a már korábban említett fehérfarkú szarvasok vagy a városi rágcsálók) egyedszámát kordában tartani. Ráadásképp tanulmányozásukkal páratlan, valós idejű betekintést kaphatunk abba, miként is zajlik az evolúció.

KAPCSOLÓDÓ CIKK