A festői norvég kikötővárosban, Larvikban 1914. október 6-án született Thor Heyerdahlt már egész fiatalon elvarázsolta a trópusi csendes-óceáni szigetvilág, Polinézia, az „utolsó földi édenkert".
Még az Oslói Egyetem hallgatójaként – ahol zoológiát és földrajzot tanult - került a kezébe egy útleírás Polinéziáról,
és ez a könyvélmény egész életre szólóan meghatározta az ifjú Heyerdahl további pályafutását.
A távoli és egzotikus trópusi paradicsom után sóvárogva elhatározta, hogy mindent felad, és egész életét Polinézia, illetve őslakói kutatásának szenteli.
Professzorai tanácsára először a Marquesas-szigetekre, a közigazgatásilag Franciaország tengerentúli megyéjének számító szigetcsoportra utazott az egyetem megbízásából,
hogy az ott élő állatvilágot kutassa.
Feleségével együtt kerek egy éven át igen romantikus körülmények között – egy maguk építette bambuszkunyhóban lakva – kutatta a szigetvilág rovarfaunáját.
Érdeklődését azonban a helyi állatvilágnál sokkal jobban lekötötték az itt élő emberek.
A Marquesas-szigeteken szerzett élményeit az 1938-ban norvég nyelven kiadott „Vadászat a paradicsomért" című könyvében írta meg. A szigeteken eltöltött egy év hatására Heyerdahl végleg eldöntötte, hogy a polinéz népcsoport kutatásának szenteli az életét. Az ifjú tudós terveiben azonban a második világháború kitörése gyökeres változást hozott.
1940. április 9-én Adolf Hitler csapatai partra szálltak Norvégiában, elűzték a királyt és a törvényes kormányt, majd saját kreatúrájukat, a náciszimpatizáns kollaboránst, Quislinget állították az ország élére.
A megszállókkal szemben északon kibontakozó gerillaharcokban Heyerdahl is részt vett,
és csak a háború vége, 1945 után foghatott hozzá nagy terve valóra váltásához.
Thor Heyerdahl a történészek és antropológusok többségi álláspontjával szemben szenvedélyesen hitt abban, hogy a polinéz szigetvilágot nem Délkelet-Ázsiából érkező bevándorlók, hanem keletről, Dél-Amerikából származó őslakók népesítették be, még az Inka Birodalom létrejötte előtti időkben.
Az embertani, illetve kultúrantropológiai bizonyítékokon kívül sok kutató már csak a miatt sem tartotta megalapozottnak a keletről történő bevándorlás elméletét, mivel a dél-amerikai partvidék és szigetcsoport közti közel tízezer kilométer széles, igen veszélyes vízsivatag keresztülszelése az őslakók parányi csónakjaival lehetetlen vállalkozásnak tűnt.
Heyerdahl – aki fanatikusan hitt elmélete megalapozottságában - be akarta bizonyítani, hogy egyáltalán nem lehetetlen indián tutajon átkelni Dél-Amerikából Polinéziába. Ezt a teória megalapozottságát volt hivatott bizonyítani a vakmerő, és világhírűvé lett Kon-Tiki expedíció.
Heyerdahl mind a spanyol hódítás korából fennmaradt hajóábrázolásokat, mind pedig a perui indiánok tengerhajózással kapcsolatban fennmaradt szájhagyományát elmélyülten tanulmányozta, hogy elkészíthesse az inka idők előtt használt ősi indián hajó legpontosabb mását.
A történelmi dokumentumokból rekonstruálható eredeti hajótípus lényegében egy rendkívül alacsony fedélzetű, balsafából épített, kötelekkel összefogott vitorlás tutaj volt.
Több szakértő szerint ez a fajta tutaj legfeljebb a part menti hajózásra lehetett alkalmas,
mivel építőanyaga, a balsafa gyorsan megszívja magát vízzel, ezért a járművet időnként a partra vontatva alaposan ki kell szárítani. Ugyancsak problémásnak tartották a tutaj szerkezeti rögzítését, mert a hajótestet egybefogó, háncsból font kötélzet a tengervíz hatására viszonylag rövid idő alatt szétmállott.
A tutaj csaknem egy vonalban áll a vízszinttel, alig emelkedett fölé,
ezért még a tenger gyengébb hullámzása esetén is a víz átcsaphatott a fedélzeten.
A szakértők mindezek alapján képtelenségnek tartották egy ennyire törékeny és instabil vízi alkotmánnyal az óceánjárást.
Heyerdahlt azonban nem lehetett lebeszélni a terv végrehajtásáról. Thor Heyerdahl és öt társa Peruba utaztak, ahol az indiánok ősi módszerét követve megépítették a balsafa tutajt. A norvég felfedező az inka napisten után Kon-Tiki névre keresztelte el a hajót.
A tutaj fedélzetét 9 nagy, egyenként 60 cm átmérőjű és 10-13 méter hosszú balsafatörzsből építették össze, keresztbe elhelyezett merevítő szálfákkal megerősítve, egyetlen fémszög alkalmazása nélkül. (Az indiánok nem ismerték a vasszegeket.) A farönkök közé, az egykorú ábrázolásokból kiindulva 60 cm hosszú fenyődeszkákat ékeltek be a nélkül,
hogy pontosan tudták volna, mi lehet e deszkák funkciója.
(Csak az óceáni átkelés során derült ki, hogy ezek a deszkák jelentősen megkönnyítik a tutaj kormányzását.)
A tutajt egyetlen, közel 9 méter magas, mangrovefából faragott árbóccal szerelték fel. A vakmerő óceánátkelésre vállalkozó hat felfedező számára az árbóc mögötti 4,2-szer 2,4 méter széles, bambuszfonatból készített, és szárított banánlevelekkel fedett kabin biztosított menedéket az időjárás viszontagságai, a tűző trópusi napsütés, vagy éppen a heves esők ellen.
Nem volt kis feladat a több mint száznaposra tervezett átkeléshez szükséges ivóvíz és élelmiszerkészlet elhelyezése sem a parányi tutajon.
Az ivóvizet a tutaj aljára rögzített bambuszcsövekben, illetve -tartályokban tárolták,
a táplálékot 200 darab kókuszdió, édesburgonya, lopótök, illetve más egyéb termények és gyümölcsök biztosították ugyanúgy, ahogy egykor az indián hajósok láthatták el magukat a hosszabb tengeri utakon.
A hússzükségletet az óceán biztosította az átkelés ideje alatt; az expedíció tagjai horgászással tették változatosabbá étrendjüket.
A 20. század csupán a saját maguk által barkácsolt, illetve egy második világháborús brit Mark II. típusú rádió-adóvevő formájában képviselte magát az archaikus indián tutaj fedélzetén. Az előkészületek befejezése után, 1947. április 28-án reggel Heyerdahl és felfedezőtársai behajóztak a Kon-Tikire.
Az expedíció vezetőjén kívül négy norvég és egy svéd vágott neki a sokak szerint öngyilkossági kísérlettel felérő, kalandos útnak.
A legénység tagjai közül a rádiós, Knut Haugland, sokat próbált háborús veteránnak számított,
aki 1942-ben - többek között - részt vett a náci atomkísérletekhez nélkülözhetetlen norvégiai nehézvíz-készletet megsemmisítő kommandós akcióban is.
A másik rádiós,Torstein Raaby szintén a norvég ellenállási mozgalomban harcolt: 1944-ben a szövetséges bombázógépek az ő jelentései alapján süllyesztették el a Tromso fjordban állomásozó német szupercsatahajót, a Tirpitzet. Herman Watzinger meteorológus a Kon-Tiki expedíció tudományos programvezetőjeként időjárási és oceanográfiai megfigyeléseket végzett az átkelés alatt, a hajószakács Bengt Danielsson pedig szociológusként a különböző népcsoportok vándorlási szokásainak volt az elismert szaktudósa.
A navigátori tisztséget ellátó Erik Hesselberg – civil foglalkozását tekintve grafikus – tervezte meg az expedíciónak a Kon-Tiki vitorlájára festett, és világhírűvé lett emblémáját. Amikor nekivágtak az óceánnak, valamennyien tisztában voltak azzal, hogy az előttük álló nagy kaland könnyen az életükbe is kerülhet.
A Kon-Tiki napra pontosan hetven éve futott ki Callao kikötőjéből a Csendes-óceán végtelen vizeire. Ötven tengeri mérföldön át (egy tengeri mérföld 1,85 km)
az erős partközeli hajóforgalomra figyelemmel, a perui haditengerészet egyik korvettje vontatta a tutajt.
Miután a hadihajó leoldotta a Kon-Tikit, és a part felé vette az irányt, az apró tutaj magára maradt az irdatlan vízsivatagban.
A merész felfedezők nyugatra tartó útjuk során a szeleken kívül a Humboldt-áramlat jótékony sodrását is kihasználták.
Ahogy teltek-múltak a napok, egyre jobban kitapasztalták a Kon-Tikivel való hajózást.
Még a küldetés sikerében feltétlenül bízó Heyerdahlt is meglepte, hogy a tutajnak sokkal kiválóbb a tengerálló képessége a feltételezetteknél. Kiderült, hogy a fedélzeti szálfák közé épített léceknek köszönhetően egészen könnyű megfordulni vele, és az indiánok által nem használt, ám biztonsági megfontolásból a hajó orrára épített hullámtörőre sincs semmi szükség.
A Kon-Tiki minden szempontból jelesre vizsgázott az óceánon
A hosszú átkelés során Heyerdahl és személyzete kétszer került nagyobb viharba, egyik alkalommal öt napon át tomboltak az elemek. A Kon-Tiki azonban biztosan állta az erős szélben félelmetesen feltornyosuló szürke hullámhegyek ostromát.
A sok ezer kilométerre fekvő civilizációval csak a rádió segítségével tarthattak kapcsolatot. A saját építésű adóvevő olyan kiválóra sikeredett, hogy a Csendes-óceán közepéről még az irdatlan távolságra fekvő szülőhazával, Norvégiával is sikerült felvenniük a kapcsolatot. Heyerdahl és társai, igaz hazafiakként
VII. Haakon norvég király születésnapján rádiótáviratban köszöntötték fel az uralkodót,
aki e gesztustól mélyen meghatódva személyesen mondott köszönetet a távolból érkezett jókívánságokért.
A kétségkívül kalandos csendes-óceáni átkelés – a zajtalanul sikló hajóra figyelemmel – kitűnő alkalmat kínált a kevéssé ismert, partoktól távoli, nyílt tengeri élővilág megfigyelésére. A Kon-Tiki expedíciónak köszönhető többek között egy új kígyómakréla-féle (Gempilydae) felfedezése, de számos, a nyílt vízi planktonra vonatkozó új megfigyelési eredményt is Heyerdahl vállalkozásának köszönhet a tudomány.
Éjszakánként számos mélytengeri halfajt észleltek közvetlenül a felszín közelében.
Ez a fontos megfigyelés véglegesen bebizonyította, amit az oceanográfusok már korábban is sejtettek, nevezetesen, hogy a szürkületi zóna több száz méteres sötét mélységeiből napnyugta után napi ciklusú vertikális vándorlás indul meg a felszíni vizek felé.
Több mint három hónapig tartó kalandos hajózás után a Kon-Tiki legénysége 1947. július 30-án pillantotta meg ismét a szárazföldet, a polinéz szigetcsoport egyik legkeletebbre fekvő tagját, az apró Puka-Puka atollt.
A sok viszontagságon átesett tutaj és legénysége augusztus 7-én kötött ki a Tuamotu-szigetcsoporthoz tartozó Raroia atollon. Egész pontosan, a Kon-Tiki a sziget felé tartva fennakadt a lagúnát gyűrű alakban övező korallzátonyon. Noha a törékeny hajó súlyosan megrongálódott az ütközéstől, sikerült levontatni a zátonyról, és kijavítani.
Thor Heyerdahl és társai 110 napig tartó útjukkal bebizonyították, hogy a spanyol hódítás előtti Dél-Amerika népei olyan hajóépítési és technikai tudással rendelkeztek,
amely lehetővé tette számukra Polinézia elérését.
A norvég tudós úgy vélte, hogy sikeres expedíciója meggyőző bizonyítékul szolgál a dél-amerikai eredetű bevándorlás alátámasztására.
A tudomány azonban a Kon-Tiki kétségkívül meggyőző utazása ellenére is szkeptikus maradt Heyerdahl elméletével szemben. A kérdés lezárását a modern biológiai tudományok fejlődése tette lehetővé, az 1990-es évek elején. Az ekkor elvégzett mitokondriális DNS-összehasonlító vizsgálatok megerősítették, hogy Polinézia őslakosságának genomjában legnagyobb részt a délkelet-ázsiai népekre jellemző genetikai sajátosságok mutathatók ki.
Mindez nem zárja ki, hogy Dél-Amerikából is érkezhettek bevándorlók a „földi paradicsomba",
ám azt a teóriát, hogy az inkák előtti időszak őslakói népesítették volna be legalább részben a csendes-óceáni szigetvilágot, egyértelműen elveti a tudomány. Maga Heyerdahl úgy vélte, hogy az, a dél-amerikai és polinéziai mondavilágban is felbukkanó, magas és szakállas emberekként leírt ismeretlen eredetű népcsoport állhatott a polinéziai bevándorlás hátterében, amely még az indián civilizációk kialakulása előtt telepedett meg Dél-Amerikában.
Mindez azonban semmit sem von le a Heyerdahl-expedíció értékéből,
amelynek kulturális hatása talán még a tudományos eredményeknél is jelentősebbnek bizonyult.
Generációk egész sora nőtt fel Heyerdahl ikonikus művén, az 1948-ban kiadott, később hetven nyelvre lefordított „Tutajjal a Csendes-óceánon – A Kon-Tiki expedíció" című könyvén, sokakban elvetve a világ szépségeinek megismerése és a felfedezés iránti vágyat.
Az expedícióról készített dokumentumfilmet pedig Oscar-díjjal jutalmazták.
A kiváló norvég tudós nevéhez még számos további híres expedíció fűződik, így többek között a Húsvét-sziget szoborkolosszusainak titkát kutató 1955-ös vállalkozása, vagy az óegyiptomiak hajózási kultúráját kutató, ugyancsak világhírűvé vált Ré-expedíciók.
Az idősödő tudós érdeklődése élete alkonyán a viking eredettörténet kérdéseire irányult. Thor Heyerdahl kalandos és eredményekben gazdag hosszú életutat maga mögött hagyva, 87 éves korában, 2002. április 18-án hunyta le örökre a szemét. A világhírű felfedező emlékét és tudományos hagyatékát az oslói Kon-Tiki Múzeum őrzi.