Az M.F. Mansfield könyvkiadó 1898-ban jelentette meg egy szegénysorsú és alig ismert amerikai író, Morgan Robertson „Hiábavalóság" című regényét.
A történet egy Titánnak nevezett atlanti óriásgőzösről szól,
amelynél még sohasem építettek nagyobbat a világon. Robertson regényében a képzelet szülte óceánjáró egy fagyos áprilisi éjszakán jégheggyel ütközik, majd mint az emberi nagyzás és hiábavalóság szimbóluma, örökre alászáll a hullámsírba.
A regény nem aratott különösebben nagy sikert, és hamarosan feledésbe is merült.
Kilenc évvel később, 1907 júliusában a White Star Line hajózási társaság vezérigazgatója, Joseph Bruce Ismay, valamint a nagynevű belfasti hajóépítő üzem a Harland & Wolff elnöke, Lord James Pirrie egy kellemes vacsora közben állapodott meg a híres Olympic-osztály megépítéséről, amelynek második egységét,
az akkori világ legnagyobb óceánjáróját Ismay ötlete alapján a hangzatos Titanic névre kereszteltek.
Ismay - aki saját bevallása szerint soha sem hallott Robertson regényéről -, e fellengzős névvel nem csak az óceánjáró hatalmas méreteire és erejére, hanem a Titanicba beépített forradalmian új biztonsági berendezések okán az óceánjáró vélt elsüllyeszthetetlenségére is utalni akart.
A kortársak többsége lelkesen üdvözölte a világ legnagyobb és legbiztonságosabbnak kikiáltott hajójának megszületését, amit a Titanic vízrebocsátásakor 1911. május 31-én a belfasti dokkban összezsúfolódott százezer fős ünneplő tömeg jelenléte is jól bizonyított. Csak nagyon kevesen voltak azok, akik a világsajtónak az óceánjáró elsüllyeszthetetlenségét kész tényként ünneplő áradozását
a sors kihívásának, sőt egyenesen istenkísértésnek gondolták.
Morgan Robertson kezét mintha csak a végzet vezette volna intő figyelmeztetésként a „Hiábavalóság" megírásánál:
tizennégy évvel a regény megjelenése után a Titanic tragikus sorsa hajszálpontosan úgy végződött be, mint képzeletbeli alteregójának.
A sors ujja figyelmeztető szándékkal másodszor is megbökte a hajót. Miután a Titanicot vízre bocsátották, még további tíz hónapot vett igénybe a gőzgépek és a gőzturbina, a kazánok és a belső berendezések beszerelése. Az óriás 1912. április 2-án tette meg az első próbaútját Belfastban.
A sikeres műszaki próbák után a Brit Kereskedelmi Kamara képviselője, Francis Carruthers kiállította az óceánjáró egy évre érvényes forgalmi engedélyét, ezt követően a Titanic a hajógyárból első kikötőhelyére, Southamptonba hajózott, ahol április 3-án éjfélkor kötött ki a 44-es mólónál.
Az indulásig hátra lévő egy hetes várakozás ideje alatt, a hajó orrában lévő 10-es számú szénraktárban - máig tisztázatlan okból – öngyulladás történt, és emiatt izzani kezdett a raktárban felhalmozott hatalmas szénhalom.
A szénmáglya belseje hosszú napokon át 1000 Celsius fok körüli hőmérsékleten izzott,
ám úgy döntöttek, hogy az óceánjáró hatalmas sajtóbeharangozással meghirdetett április 10-i indulást emiatt nem fogják elhalasztani.
A hajó mélyén izzó tüzet ezért titokban tartották a közvélemény és az utasok előtt.
Az odalent alattomosan parázsló tüzet már csak az óceánon, a katasztrófa előtti napon, április 13-án sikerült kioltani. Ha ez az incidens még az indulás előtt kitudódott volna, egészen biztos, hogy április 10-én a Titanic Southamptonban marad, elkerülve ezzel végzetét.
A görög sorstragédiára emlékeztető baljóslatú jelek sorozatának ezzel azonban még korántsem szakadt végük. Április 10-én pontban déli tizenkettő órakor felbúgtak az óceánjáró hajókürtjei, és a Titanic a mólón összegyűlt több ezres tömeg éljenzése közepette lassan távolodni kezdett a 44-es dokktól.
Miközben a Hector és a Neptun nevű apró tolóhajók, a „bikák" a hajózócsatorna felé vontatták a hatalmas úszó palotát, váratlanul olyan incidens történt,
amit egyesek a hajó megállítására tett újabb végzetszerű kísérleteként könyveltek el.
Miközben a Titanic kifelé haladt, máig ismeretlen és megmagyarázhatatlan okból a brit Inman Line hajózási társaság City of New York nevű óceánjárójának éppen akkor pattantak el a rögzítő kötelei, amikor a bikák vontatta hatalmas luxusgőzös felbukkant mellette. A New York 170 méter hosszú hajótestét az áramlás pont a közeledő Titanic orra felé lökte.
Észlelve a veszélyt az óceánjáró azonnal kitérő manőverbe kezdett, ám a több mint 270 méter hosszú és 18 emelet magas Titanic még alacsony sebessége ellenére is csak rendkívül lassan kezdett elfordulni.
Úgy tűnt, elkerülhetetlen a két óceánjáró összeütközése.
Csak a Neptun és a Hector kapitányainak ügyességén múlott, hogy alig 4-5 méter híján sikerült elkerülni a csattanást.
Amennyiben a Titanic összeütközött volna a City of New Yorkkal bizonyos, hogy visszavontatják a dokkba, és ezzel az „álmok hajója" ismét elkerülhette volna a négy nappal később beteljesedett végzetét. A Titanic fedélzetén szolgáló babonás tengerészeket rendkívül lehangolta ez az incidens.
Az egyik fűtő annyira rossz ómennek tekintette a New York elszabadulását, hogy amikor másnap, 1912. április 11-én a Titanic lehorgonyzott utolsó kikötőhelyén, az írországi Queenstown előtti öbölben, az egyik átrakóhajó fedélzetére szállva dezertált. Sokan a sors ujjának vélik, hogy az első útján New Yorkba tartó Titanicot egy New York nevű óceánjáró próbálta meg – igaz, szándékán kívül – feltartóztatni.
A július 20-án megnyílt budapesti Titanic-kiállításon több száz olyan eredeti tárgy látható, amelyek kivétel nélkül a legendák hajójáról, az 1912. április 15-én hajnali 2 óra 20 perckor hullámsírba merült világhíres óceánjáróról származnak.
Miután 73 évvel a katasztrófa után 1985. szeptember elsején a Jean-Louis Michel és Robert D. Ballard vezette francia-amerikai mélytengeri kutatóexpedíció Új-Fundlandtól 900 kilométerre dél-keletre megtalálta a Titanic roncsait az atlanti fenéksíkságon, rövidesen kezdetét vette a leletmentés is.
Az 1987-ben Atlantában bejegyzett RMS Titanic Inc. társaság, amelyet kifejezetten a roncs kutatására és leletmentésre hoztak létre, és amely a White Star Line jogutódjától megszerezte a hajóroncs tulajdonjogát, a 2010-ig végrehajtott nyolc mélytengeri expedíciója során
mintegy 5 500 tárgyat emelt a felszínre
a Titanic két nagy roncsszekciója között 3 821 méter mélyen húzódó híres törmeléksávról.
E tárgyak drámai módon szembesítik a látogatót a világtörténelem leghíresebb hajókatasztrófájának rendkívül tragikus emberi mozzanatival is. Amikor a Titanic a mélybe merült, még közel 1500 halálra vált ember szorongott a végzetesen megsérült hajó fedélzetén, akik szinte kivétel nélkül odavesztek a katasztrófában.
Süllyedés közben nem csak sok ezer tárgy szóródott ki a Titanic kettétört roncsából, hanem jó néhány holttest is az örök sötétségbe burkolózó mélytengeri fenéksíkságra süllyedt.
Mivel a Titanic az úgynevezett karbonátkompenzációs határ alatti mélységekben fekszik, ahol a rendkívül nagy hidrosztatikus nyomás valamint a nulla fokhoz közeli vízhőmérséklet miatt megváltozik a tengervíz kemizmusa, az enyhén savas kémhatású óceán minden kalcium-karbonát vázat, így köztük az emberi csontokat is nyom nélkül feloldja.
Az egykori holttestek helyét napjainkban már csak a fenéksíkságon heverő üres ruhák és cipők jelzik.
E megrendítő tárgyakból néhányat felhoztak a kutatók, így többek között azt az Edward-kockás világosszürke elegáns férfiöltönyt is, amelyet az egyik odaveszett elsőosztályú utas viselhetett.
Ez az öltöny amely közel egy évszázadig odalent hevert a mélyben egykori gazdája sírhelyét jelezve, elkerült a budapesti kiállításra is, ahol az utolsó előtti terem egyik vitrinjében kapott helyet egy férfi cipő, valamint egy restaurált bőrmappa társaságában.
A Titanic-történet végzetszerűségét szimbolizáló öltöny érthető okokból sokakra nyomasztólag hat, de nem is ez, hanem
az „öltönyös" teremben történt sorozatos és furcsa események kezdték el igazán megmozgatni egyesek fantáziáját.
Ami tény, hogy az öltönyös vitrin termében többször is hirtelen elment a világítás, az egyik éjszaka pedig váratlan vízbetöréssel kellett szembesülnie a kiállítás igazgatóságának.
A kiállítás egyik látványos dekorációjának számító jéghegy a kompresszor hirtelen meghibásodása miatt váratlanul elolvadt, ugyancsak kisebb áradást okozva a teremben. Természetesen nincs semmiféle ok arra, hogy paranormális jelenségként kezeljük ezeket az eseményeket.
Azt a vélekedést azonban, hogy a Titanic elátkozott hajó volt, ezek a technikai bosszúságok csak tovább erősíthetik.