Az újévi ünnepségek tényét elsőként az ókori Mezopotámiában rögzítették, valamikor időszámításunk előtt 2000-ben. Az akkori vigadalom azonban egyáltalán nem hasonlított a ma ismertekre.
A dáridó ugyanis a mai naptár szerint március közepén kezdődött, és pontosan tizenegy napig tartott.
A rengeteg szórakozással, ételekkel és italokkal bőségesen megterített asztalokban gazdag ünnepség mellett a mai legnagyobb partik elbújhatnának.
Az ókori Mezopotámiában az emberek rituálékat mutattak be isteneiknek
– írja a History.com tudományos portál. – Megünnepelték az ókori babiloni főisten, Marduk győzelmét, aki az eposz szerint legyőzte Tiámatot, a sósvizű tenger és az őskáosz nőnemű megtestesítőjét, akit kettévágott, és darabjaiból megalkotta az eget és földet.
A mezopotámiai mitológiában az ókori istenek a győzelem fejében ismerték el őt vezérüknek. Az esemény előtt tisztelegve, ekkor koronázták meg az új királyokat, és ilyenkor újították meg a régiek uralkodói státuszát is.
A különböző ősi kultúrák más és más időpontban ünnepelték az új esztendőt, és gyakran kötötték az évszakokhoz. Hiszen a nomád népeknél ekkor hajtották a legelőre ki, illetve a legelőről be az állatokat. Ezek az ünnepek a pásztorünnepek formájában máig fennmaradtak.
Az egyiptomiak, a föníciaiak és a perzsák az őszi nap-éj egyenlőséggel, a görögök pedig a téli napfordulón ünnepelték az újévet.
Előbbiek szeptember 20-án, utóbbiak december 20-án tartották meg az ehhez kapcsolódó ünnepségeket.
A mai szokásokhoz hasonlóan, Krisztus előtt 600-ban az ókori görögök egy újszülöttel jelképezték az új évet. A következő mezőgazdasági esztendő kezdetét Dionüszosz, a bor és a termékenység istenének tiszteletére ajánlották, és megünnepelték Isten szimbolikus újjászületését.
A korai római naptár március 1-jét jelölte meg az új év kezdetének. Ez a naptár még csak tíz hónapból állt, és márciussal kezdődött. Ennek a nyomait megtaláljuk ma is a hónapnevekben: szeptembertől decemberig, a kilencedik-tizenkettedik hónapok eredetileg a hetedik-tizedik hónapban „kaptak helyet”.
A szeptember például a latin septem szóból származik, ami szó szerinti fordításban hetet jelent, és az év hetedik hónapját jelölte.
Hasonló a helyzet az év többi hónapjának nevével is: az octo (október), ami a nyolc, a novem (november), ami a kilenc, és a decem (december), ami a tízes számként fordítható.
Az ókori Rómában ünnepelték első alkalommal az új év kezdeteként január elsejét, valamikor időszámításunk előtt 153-ban, bár még ez sem tekinthető a maihoz hasonló ünnepnek.
A január és a február hónapokat csak időszámításunk előtt 700 körül adta hozzá a naptárhoz Róma második királya, Numa Pompilius.
A mitikus uralkodó indította el a róla elnevezett Numa-féle naptárat, amelybe bekerült az Ianuarius (Ianus a kezdet és a vég kétarcú istene, a nász hónapja) és a Februarius (a tisztulás hónapja).
A legtöbb országban jelenleg használt naptár közvetlenül a római naptárból származik, amelyet Krisztus előtt 46-ban Julius Caesar reformált meg. A főpap, consul és dictator római titulusok háromszoros felhatalmazása alapján bízta meg Szoszigenész egyiptomi származású csillagászt egy új naptár kidolgozásával.
A reform így egyiptomi mintát követett, kivéve azt a tényt, hogy a nap-éj egyenlőség napja római módra maradt március 25-én
– mondja Hetesi Zsolt csillagász. – A naptárat a következőképpen alakította ki: 90 nappal meghosszabbíttatta a reformot megelőző Numa-féle évet, és a következő évvel kezdve elrendelte, hogy szűnjön meg a szökőhónap, az év 12, felváltva 31 és 30 napos hónapból álljon, kivéve februárt, amely rendes évben csak 29, szökőévben pedig 30 napos volt.
A Julianus (más néven julián)-naptár gyakorlatilag a római hagyományos időszámítás, az egyiptomi szoláris év és a hellenisztikus csillagászat egyes elemeit egyesítette. Előbbiből vette át Szoszigenész a Hold járásától teljesen függetlenné vált 365 napos napévet, utóbbiból pedig azt a felismerést, hogy a tropikus év hossza 365 és egynegyed nap.
A középkori Európában azonban az új évet kísérő ünnepeket sokáig pogánynak és a hitetlennek tartották.
Néhány forrás szerint a katolikus egyház ezért kijelentette, hogy az újévi mulatozás nagy valószínűség szerint a gonosztól való.
Annak érdekében, hogy úgymond elfogadható alternatívát biztosítson, és ne szüntesse meg teljesen ezeket a népszerű ünnepeket, új időpontokat nevezett meg. Így a középkori keresztény Európában nem ugyanazokon a napokon búcsúztatták az óévet.
A keresztény egyházi vezetők az ünnep vallási jelentőségét hangsúlyozva december 25-re (Jézus születésének hivatalos napjára) vagy március 25-re (a Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe, amikor Jézus megfogant) helyezték át az új év kezdetét.
Akadt azonban olyan időszak is, amikor az új esztendő ünneplése határozottan tiltottnak számított, de megesett az is, hogy az új esztendő kezdete március 25-ére vagy épp húsvétvasárnapra tolódott.
Az új esztendő ünneplésében a Gergely-naptár elterjedése mérföldkőnek számított. A Julianus naptár ugyanis csak minden negyedik évben tartalmazott egy szökőnapot, és a „késés” az évek alatt napokra duzzadt.
A 13. századtól a jelenség már a mezőgazdasági munkákban is zavart okozott, amely az évek előrehaladtával egyre bosszantóbbá és kiszámíthatatlanná vált, ráadásul a húsvét napjának kiszámolása során is nehézségeket jelentett.
A módosításra hamarosan egyre több tervezet született, ám végül a XIII. Gergely pápa által 1576-ban felállított nemzetközi bizottság eljárása bizonyult eredményesnek, ahol német származású, kiváló matematikus és csillagász, Cristopher Clavius javaslatát fogadták el.
Az egyházfő az 1582. február 24-én kiadott Inter gravissimas kezdetű bullában bevezette az új naptárát, amelyben október 4-ét rögtön 15-e követte, korrigálva a „felesleges” napokat.
Más kérdés azonban az év kezdőnapja, ami leginkább csak elhatározás kérdése. A babiloni naptárban például kétszer, tavasszal és ősszel is hirdettek egy évkezdetet.
A január 1-je évkezdet a Gergely-féle naptárreform óta vált általánossá, és ezután Európában többé-kevésbé ugyanazon a napon kezdődött az új év.
Ez persze nagyban függött a különböző kultúrköröktől, hiszen többféle hagyomány élt egymás mellett: akadt olyan nemzet, amelyik december 25-én, de akadt olyan is, amelyik egy héttel később tette meg aktuális, újévi fogadalmait.
A káosz elkerülése érdekében végül 1691-ben XII. Ince pápa rakott rendet ebben: kihirdette, hogy ezentúl december 31-e lesz az év utolsó, és január 1-je az év első napja. A keresztény világban azóta e napon ünneplik az újévet.