Az antibiotikumrezisztencia, vagyis a baktériumok antibiotikumokkal szembeni érzéketlensége ma nagyobb veszélyt jelent ránk nézve, mint valaha, és a leküzdésére tett lépések „messze nem elég radikálisak” – hangoztatja a terület egyik vezető kutatója, Dr. Ben Raymond, hozzátéve: ha pusztán az antibiotikumhasználat visszafogásával és az új gyógyszerek kifejlesztésével próbálunk harcolni a probléma ellen, az könnyen katasztrófához vezethet.
Az Exeteri Egyetem tanára legújabb tanulmányában öt szabályt javasol a fenntartható antibiotikumhasználat érdekében.
Ezek között szerepel az új gyógyszerek védelme a rezisztencia ellen,
az egyes gyógyszerek hosszan tartó alkalmazásának elkerülése – ehelyett egyszerre többféle antimikrobiális szer kombinálása –, és a szuperbaktériumokkal szembeni akciótervek kidolgozása a felhalmozott adatok feldolgozása útján.
Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) jelentése szerint az antibiotikumrezisztencia veszélyes méreteket ölt világszerte, és egy posztantibiotikus éra közeledtét jövendöli, amelyben „egy közönséges fertőzés vagy könnyebb sérülés újból ölhet”.
Az Exeteri Egyetem Ökológiai és Konzervációbiológiai Központjában dolgozó Raymond felhívja a figyelmet: „Az emberek általában azt gondolják, az antibiotikumrezisztencia legyőzésének legjobb módja az, ha kevesebb antibiotikumot írnak fel az orvosok, és új szereket fejlesztünk ki.
Ezek fontos lépések, de ez a megközelítés önmagában távolról sem elég radikális.
Még ha találunk is új gyógyszereket, a katasztrófa ugyanúgy elkerülhetetlen lesz, ha pont olyan módon használjuk majd őket, ahogy a mostaniakat.
Nincs az az antibiotikum, amely ellenállna a bakteriális evolúció nyomásának, és az a bevett gyakorlat, hogy egyszerre csak egy gyógyszert használunk további védelem nélküli monoterápiában, egyszerűen tarthatatlan.”
„Ez a »menjen minden tovább a megszokott módon« típusú hozzáállás óriási bajokat tud okozni, ahogy azt a gonorrhoea ellenálló törzseinek kialakulása és a kezelhetetlen fertőzések megjelenése kitűnően példázza – folytatja a tudós.
– Egy új antibiotikummal szembeni rezisztencia két-három év alatt széles körben elterjed. Ezért nem elég új gyógyszerekkel előjönni, hanem azokat fenntartható használati szokásokkal együtt kell bevezetni.”
A vizionált vég elkerülésére Raymond az alábbi öt szabályt javasolja:
1. Megelőzés. „A rezisztenciával könnyebb megbirkózni addig, amíg még nem válik súlyossá – magyarázza. – Az antibiotikumokat úgy tudjuk megvédeni,
hogy helyesen használjuk őket, például nem adunk a betegeknek egyetlen gyógyszert nagy adagban sokáig.
Ez a fajta alkalmazás ugyanis szelekciós nyomás alá helyezi a baktériumokat, és pontosan ilyen körülmények kellenek a rezisztencia kialakulásához.”
2. Ne bízzunk meg a „rátermettség költségében”. A rezisztencia leküzdését célzó egyes akciótervek azzal számolnak, hogy egy bizonyos gyógyszernek ellenálló baktériumok
csak a gyógyszer jelenlétében élveznek szelekciós előnyt,
viszont ha a gyógyszert megvonjuk, kompetitív hátrányt szenvednek, mert feleslegesen hordozzák a rezisztenciagéneket – vagyis energiát fektetnek egy olyan ellenséggel szembeni harcba, amely nincs is ott.
Evolúcióbiológiai nyelvezettel élve a gyógyszer-rezisztenciában megnyilvánuló hasznuk (a rátermettségük) költséges, és ha a gyógyszert elvesszük, a haszon kiesik, miközben a költség marad.
Akadnak tehát, akik abban bíznak, hogy ha valaki abbahagyja egy adott gyógyszer szedését, úgyis kihalnak belőle a rezisztens baktériumok,
mert ilyen körülmények közt kevésbé versenyképesek. Raymond szerint ez elviekben működhet ugyan, de semmi sem garantálja, hogy a gyógyszer-rezisztencia csakugyan eltűnik, ha a gyógyszert elhagyjuk.
3. Ne ágyazzunk meg a rezisztenciamutációk megjelenésének. A legjobb mód a mutációk elkerülésére az, ha az antibiotikumokat kombinációban alkalmazzuk,
mert a mikrobák ritkán képesek egyszerre több antibiotikum ellen rezisztenciát kifejleszteni.
Raymond arra is rámutat, hogy a rezisztencia kordában tartása szempontjából „totális őrület” az, ahogy a környezetünkben folyamatosan előállítjuk a rezisztenciagéneket.
Antibiotikumok vannak a szennyvízben, és antibiotikumokat használnak az állattenyésztők,
így a környezetben állandóan újabb és újabb rezisztenciagének jelennek meg, amiket az emberi kórokozók bármikor átörökölhetnek.
„Annak nagyon kicsi az esélye, hogy bármelyik ember konkrétan egy állattól kapjon el egy rezisztens baktériumtörzset. Az viszont nagyon is valószínű, hogy a testünkben lakó baktériumok némelyike a környezeti antibiotikumszennyezés miatt kialakult rezisztenciagéneket hordoz.”
4. Az alacsony dózisú kezelés veszedelmes, de a kezelési időtartam rövidítése segíthet. A kis dózisban adagolt antibiotikumokkal szemben
a mutációk sokkal szélesebb skálája biztosíthat ellenállást,
ezért az alacsony dózisú kezelés a rezisztencia kialakulásának melegágya.
A rövid, de intenzív kezelési protokollok viszont a nélkül gyógyíthatják meg a pácienst, hogy közben esélyt biztosítanának a mikrobáknak az evolúcióra.
5. Az információ hatalom. „Ha egy orvos nem tudja, hogy a betegei körében vagy a kórházában milyen rezisztens törzsek ütötték fel a fejüket, elképzelhető, hogy rosszkor adja a rossz gyógyszert – vélekedik Raymond.
– Minél több adat áll a rendelkezésére, az orvos annál jobban meg tudja tervezni a rezisztenciával szembeni stratégiáját.
Ezeknek a stratégiáknak konkrét mikrobákkal vagy mikrobacsoportokkal kell felvenniük a harcot, nem a rezisztenciával általában.”
Raymond attól tart, hogy a mikrobiológusok nem fordítanak kellő figyelmet a többi tudományág reizisztenciával kapcsolatos eredményeire, ezért sokkal élénkebb párbeszédet szorgalmazna az evolúcióbiológusok és a gyakorló orvosok között.
Tanulmánya új filozófiát sürget,
amelyben „az antibiotikumhasználat a fenntarthatóság iránti hosszú távú elköteleződéssel párosul”. Reményei szerint „a természetes szelekcióval szembeni némi alázat lehet a garanciánk arra, hogy az emberi kreativitás lépést tud majd tartani az evolúció újító képességével”.