27 órán át táncolt egyfolytában, közben hat partner dőlt ki mellőle

Buenos Aires Argentína tangó La Boca
Vágólapra másolva!
A táncmaratont 1923-ban „találta fel” egy Alma Cummings nevű asszony, aki 27 órán át táncolt egyfolytában, s közben hat partner dőlt ki mellőle. A táncversenyőrület igazából a nagy gazdasági világválság idején ért a csúcsra, az 1930-as években, amikor akkor jelentősnek számító pénzdíjakat tűztek ki, és szállást, élelmet biztosítottak a tönkrement embereknek.
Vágólapra másolva!

1929. október 29-én sötét fellegek borították be az addigi jazzkorszak látszólag gondtalan világát. Az úgynevezett fekete csütörtökön összeomlott a tőzsde, és sok gazdag és szegény embert egyaránt kilátástalan helyzetbe hozott. A munkanélküliség Amerikában elérte a 25 százalékot.

A sötét időkben jelentettek vigaszt és potenciális kitörési lehetőséget a gombaszerűen elszaporodó táncversenyek.

Párjukat támogatják a versenyzők egy korabeli táncmaratonon Forrás: Public Domain/News Dog Media

A mai tévés valóságshow-khoz hasonlóan a maratonok a valódi kitartást igénylő események és a megírt színpadi show-k keverékéből álltak össze. Profi maratoni táncospárok léptek fel és megjátszották az amatőrt, vagy színészeket béreltek fel, hogy csatázzanak a többi párral, elmosva így a határvonalat a valóság és az elhitetni szánt kép között.

Maga a verseny is sokszor hasonlított színházi eseményre. A közönséget táblákkal járó reklámemberek biztatták a szurkolásra, illetve történeteket meséltek a párokról: szerelmesek, helyi kedvencek vagy házaspárok, akiknek a gyerekeik etetésére kell a pénz.

Ez nem járványkórház, hanem egy táncmaraton ideiglenes pihenőhelye Forrás: Public Domain/News Dog Media

Minden felhajtás ellenére a pénzdíj általában csupán 500 (vagy nagy ritkán 1000) dollár volt, ami viszont hatalmas vagyonnak számított a nincstelen emberek számára, olyannyira, hogy gyakran még az életüket is kockára tették, és végkimerülésig táncoltak, pontosabban a végén már csak tántorogtak. Bár pontos adat nincs, az biztos, hogy több haláleset is írható a versenyek számlájára.

Jól jeleníti meg ezeknek a versenyeknek a hangulatát a Jane Fonda főszereplésével forgatott 1969-es film, A lovakat lelövik ugye? Ott is, mint a valóságban, a végén már szinte teljes önkívületben tántorognak a párok, akiket néha csak a partnerük vonszol tovább a táncparketten.

A hölgy versenyzőt ájultan vonszolja a partnere Forrás: Public Domain/News Dog Media

A versenyek szüneteiben repülősóval, jeges borogatással, hideg vízzel próbálták életre kelteni az alélt résztvevőket.

Mint oly sokszor, természetesen itt is a szervezők jártak jól, akik a 25 centes belépti díjat szedték mindenkitől. Ráadásul sok csaló is volt köztük, akik a díjak kifizetése előtt továbbálltak egy másik városba.

A szerencsés győztes pár Forrás: Public Domain/News Dog Media

A táncversenyek hossza jelentősen eltért egymástól attól függően, hogy folyamatosan kellett-e táncolniuk a versenyzőknek (párperces pihenőket beiktatva), vagy közben lehetett-e néhány órát pihenni. Ilyenkor tábori ágyakat állítottak fel a helyszíneken (rendszerint tornacsarnokokban), ahol alhattak a résztvevők. Természetesen enni- és innivalóról is gondoskodtak.

A rekordot egy Callum DeVillier nevű fodrász tartja 3780 óra (157 és fél nap!) „folyamatos tánccal” (természetesen a pihenőidőket nem számolva). De a táncversenyek zöme jóval rövidebb ideig tartott, hiszen a nézők is elunták a dolgot, és a versenyzők is hamarabb „kidőltek”.

Elsősegélyben részesítik a kidőlt versenyzőket Forrás: Public Domain/News Dog Media

A táncmaratonok iránti érdeklődés a háborús években lecsökkent, és utána sem nyerték vissza korábbi népszerűségüket. Azonban még ma is szerveznek ilyen jellegű (persze jóval kevésbé megterhelő, szórakoztatóbb és rövidebb időtartamú) táncversenyeket, amelyek bevételét jótékony célra fordítják.