„Nemcsak a városokban, hanem a falvakban és a tanyákon is elharapódzott ennek a babonaságnak a ragálya."
(Ifjabb Plinius a keresztényekről, Traianus császárnak írt levelében)
Elsőként Jézus követői, az apostolok kezdték el a krisztusi tanokat terjeszteni Jeruzsálem, és Júdea határain kívül. A négy evangélista egyike, Márk alapította meg az alexandriai őskeresztény közösséget, a farizeusból kereszténynek megtért Szent Pál pedig elsősorban a római impérium keleti provinciáiban terjesztette az új vallást.
Az 1. század derekán a birodalom fővárosában, Rómában is megjelentek az első keresztény közösségek. Ezt többek között Claudius császár i.sz. 47-ben kiadott rendelete bizonyítja, amellyel a Rómában élő zsidók és keresztények között kitört zavargások miatt kiutasította őket az „örök városból". A római főhatalom általában türelmesen viselkedett az idegen vallásokkal szemben, a meghódított és a birodalomba integrált népek isteneinek kultuszát egyenrangúként ismerte el a római államvallással.
A Julius-Claudius dinasztia császárai többnyire úgy tekintettek az első keresztényekre, mint egy furcsa, békétlenkedő zsidó szekta tagjaira. Az államhatalom először Néró császár uralma idején,
i. sz. 64-ben a nagy római tűzvész után lépett fel szervezetten a keresztény közösségekkel szemben,
őket téve meg bűnbaknak a fél várost elpusztító katasztrófáért.
( A hagyomány szerint Néró keresztényüldözésének esett áldozatául Péter apostol, Róma első püspöke, valamint Szent Pál is.)
A korai keresztények igyekeztek békében élni a római főhatalommal,
de a hitük miatt elutasították, hogy az Impérium alattvalóiként áldozatot mutassanak be Róma isteneinek, illetve a császárnak.
A Flavius-dinasztia utolsó princepse, Domitianus ezt a magatartást az államhatalommal szembeni nyílt ellenszegülésnek tekintette; ezért az ő uralmához kapcsolódik az első politikai indítékú keresztényüldözés.
A krisztusi tan, amely többek között minden ember egyenlőségét és egyetemes üdvözülési lehetőségét hirdette, viharos gyorsasággal terjedt elsősorban a szegény néprétegek tagjai, valamint a rabszolgák között. Ez a Róma számára aggasztó jelenség, valamint a keresztények következetes elzárkózása a császárkultusztól,
a 2. és a 4. század között újabb nagy keresztényüldözési hullámokat váltott ki.
A 2. század végén Commodus nagy üldözése után, átmenetileg békésebb évtizedek virradtak fel az illegalitásba kényszerített ókeresztény közösségek számára.
A dinasztialapító Septimus Severus császár semleges politikát folytatott a keresztényekkel szemben, bár a feljelentésre indult eljárásokat az ő idejében is le kellett folytatni.
( A kereszténységgel megvádolt személynek a bíróság előtt nyilatkoznia kellett, hogy valóban keresztény-e, és igenlő válasz esetén, ha nem volt hajlandó áldozatot bemutatni a római főistenek valamint a császár szobra előtt, továbbá megtagadta, hogy Krisztust nyilvánosan gyalázza, akkor halálra ítélték.)
A békés természetű Alexander Severus átmenetileg felfüggesztette a keresztények elleni eljárásokat, és császári palotájában Krisztus szobrát is felállítatta az istenek között. 249-ben Philippus Arabs császár meggyilkolásával vége szakadt a viszonylag békés évtizedeknek.
Az illíriai légiók által császárrá kikiáltott szenátori rangú Trainaus Decius trónra lépését a római szenátus kitörő örömmel fogadta,
és egyhangúan konfirmálta a soraiból származó Decius imperátorságát.
A császár a birodalomnak a 3. század derekán kiteljesedő válságát a hagyományos római értékek eróziójára, és a római államvallás meggyengülésére vezette vissza, amit szerinte a kereszténység terjedése váltott ki.
Rövid uralkodását (249 és 251 között) ezért a minden korábbinál nagyobb véres keresztényüldözés jellemezte.
Decius az új hit erősödésének háttérbe szorításáért komoly intézkedéseket hozott.
Jézus Krisztus követőit arra kényszerítette, hogy a hatóságok előtt áldozatot mutassanak be Róma isteneinek és a császárnak. Ha ezt a gyanúsítottak megtagadták, akkor halálbüntetéssel sújtották őket.
A 2. és a 3. század nagy keresztényüldözései sem tudták azonban feltartóztatni az új vallás rohamos terjedését, amely már nem csak a szegényebbek tömegei, hanem a szenátori és lovagi rend tagjai között, sőt, a császári udvarban is követőkre talált.
A birodalmat a 3. században sújtó állandósult válságon a császári bíbort 284-ben magára öltő dalmáciai származású Caius Aurelius Valerius Diocletianus császárnak sikerült úrrá lennie, aki a csaknem három évszázados, még Augustus által bevezetett principátus rendszerét
a despotikus, társuralkodói rendszeren alapuló tetrarchia rendszerével váltotta fel.
A birodalom egységének egyik sarokköve az erős államvallás kiépítése lett, aminek Diocletianus a kereszténységben látta a legfőbb akadályát.
Diocletianus és a társuralkodója, Galerius által jegyzett rendelet nyomán
303 februárjában kezdődött el a Római Birodalom történetének legkiterjedtebb keresztényüldözése.
A császári ediktum elrendelte, hogy a keresztény épületeket birodalomszerte rombolják le, az összes keresztényt távolítsák el az állami hivatalokból és a hadseregből, a magas méltóságot betöltő keresztényeket pedig fosszák meg minden privilégiumuktól.
Az alattvalóknak az egész impérium területén bizottságok előtt kellett nyilatkozniuk kereszténységükről,
és a római istenek előtt bemutatott áldozattal kellett bizonyítaniuk a főhatalomhoz való hűségüket.
A keresztény közösségek papjait bebörtönözték, és sokukat meggyilkolták. De a kereszténység visszaszorítására tett utolsó nagy kísérlet sem hozott eredményt.
A három évszázados üldözöttség nem tette lehetővé az egységes keresztény egyház kiépülését. A keresztény közösségek hosszú időre a katakombák világába, vagy magánházak zárt falai mögé kényszerültek, és a birodalom különböző pontjain működő földalatti gyülekezetek között nem épült ki az állandó kapcsolat. Ennek volt betudható, hogy a Krisztus utáni időkben több irányzatra szakadt a kereszténység.
Az újszövetségi szentírásnak számtalan verziója keringett az egymástól elszigetelt ókeresztény közösségekben,
és a 382-ben elkezdődött kanonizációs zsinatok koráig, amelyeken kiválasztották az egyedül hitelesként elfogadott szent iratokat, többfajta, e zsinatokon eretneknek illetve valótlannak minősített úgynevezett apokrif evangéliumokat is használtak a keresztény közösségekben.
(Az apostolok ideje utáni, a 2. század elejétől a 4. század végéig terjedő időszakot nevezzük az ókeresztény egyház korának.) A keresztény tanok fejlődésére nem volt hatás nélküli sem a 2. századtól kialakuló gnoszticizmus,
sem pedig a későhellén reneszánsz kibontakozásának idején,
a 3. században különösen nagy népszerűségnek örvendő új platonizmus.
A 3. századra a keresztény hit általános szabályai és a négy evangélista szerinti újszövetségi szentírás tanításai többé-kevésbé általánosan elfogadottá váltak a különböző felekezetekben, de parázs viták alakultak ki Jézus Krisztus Istenhez való viszonyának kérdésében.
A 3. század elején kibontakozó, Sabellius keresztény gondolkodó nevéhez kapcsolódó modalizmus tagadta a Szentháromságot. Sabellius tanai szerint az Istenen belüli hármasság nem más, mint az egyetlen és önmagával teljesen azonos Istennek
három különféle kapcsolata a világgal.
A modalizmust a római ókeresztény egyház már 220-ban eretnekségnek nyilvánította.
Az adopcianizmus tanait követő keresztény gondolkodók, így köztük Szamoszatai Pál, vagy Toledói Elipandus tagadták Krisztus isteni személyét, és Jézusban olyan embert láttak, akit Isten magának „adoptált".
Jézus isteni egylényegűségét a 4. század elején az Arius alexandriai diakónus nevével fémjelzett arianizmus is kétségbe vonta.
Arius tanai szerint a Fiú-isten nem öröktől való, hanem az Atyaisten teremtménye, aki ezért nem egylényegű (homousziosz) hanem csak hasonló lényegű (homoiusziosz) az Atyával.
Arius tanai különösen az afrikai provinciák keresztény közösségeiben terjedtek el, és olyan nagynevű támogatói is akadtak, mint Eusebius nikomédiai püspök, híres keresztény gondolkodó. Az arianizmus eretnek tanná nyilvánítása után is megtartotta észak-afrikai hadállásait, és csak jóval a Római Birodalom bukása után, az iszlám térhódításával tűnt el teljesen.
A 4. század első évtizedében ezért nem csak a diocletianusi keresztényüldözés fenyegette a keresztény közösségek létét, hanem a kibékíthetetlennek látszó teológiai ellentétek is.
Miután Diocletianus 305-ben önként lemondott a császári bíborról és visszavonult spalatói palotájának (ma Split, Horvátország) magányába,
rendszere, a tetrarchia is gyors bomlásnak indult.
306 júliusában légiói imperátorrá kiáltották ki Caius Flavius Constantinust, Diocletianus volt társuralkodója, Constantius Chlorus fiát.
Az új augustus, a kiváló hadvezéri és politikusi tehetséggel megáldott Constantinus a Római Birodalom egyre nagyobb részére terjesztette ki a hatalmát. Utolsó, és igen komoly katonai erővel rendelkező ellenlábasát, Marcus Aurelius Maxentiust 312 októberében Róma mellett, a Milvius-hídnál lezajlott ütközetben győzte le.
A legenda szerint az ütközet előtti éjszakán Constantinus egy fényes keresztet látott megjelenni az égen,
"In hoc signo vinces" azaz "E jel jegyében győzni fogsz " felirattal. A hagyomány e jelenés hatására vezeti vissza a császár keresztényekkel szemben folytatott későbbi kedvező politikáját.
A Maxentius felett aratott győzelemmel Róma és egész Itália Constantinus birtokába került, aki így már hozzáláthatott régi tervének, az impérium egységének megvalósításához, saját, egyszemélyes uralma alatt.
Constantinus felismerte, hogy a belső béke megteremtéséhez elkerülhetetlen a kereszténységgel kapcsolatos évszázados problémák rendezése, annál is inkább, mert a birodalom lakosságán belül ekkorra már jelentőssé vált a keresztények aránya.
Amikor keleti társuralkodójával Licinius császárral 313 júniusában Mediolanumban (ma Milánó) találkozott, a közös tanácskozás eredményeként kiadta a társcsászárával közösen jegyzett történelmi jelentőségű mediolanumi (milánói) ediktumot, amellyel a birodalom minden alattvalója, így a keresztények számára is engedélyezte a szabad vallásgyakorlást.
A milánói ediktum kihirdetése után a fogvatartott keresztények előtt megnyíltak a börtönök kapui,
hazatérhettek a száműzetésben élők, és visszaszolgáltatták számukra az elkobzott javaikat. A milánói ediktum soha nem látott fellendülést hozott az addig üldözött, vagy éppen hogy csak megtűrt vallás terjedésében.
Amikor 320-ban Licinius a saját uralma alatt álló területeken visszavonta az ediktumot, és ismét üldözni kezdte a keresztényeket,
Constantinusnak ez kiváló alkalmat teremtett saját egyeduralmának megvalósításához.
A rivális császárt 324-ben a Hadrianopolis mellet lezajlott ütközetben legyőzte, ezzel pedig Constantinus egyszemélyes uralma alatt egyesült ismét az impérium keleti és nyugati része.
A császárt támogató keresztény közösségeken belül a vallásszabadság azonban még jobban kiélezte az ellentéteket. A különböző keresztény irányzatok nem csak saját befolyásuk kiterjesztéséért és a hagyományos római államvallás visszaszorításáért küzdöttek, hanem egymással is elkeseredett harcokat folytattak.
Constantinus felismerte, hogy ezek az állandósult villongások alááshatják a nagy nehézségek árán megteremtett belső békét, ezért elhatározta, hogy egyfajta döntőbíróként fellépve,
ha kell, akár hatalmi szóval is, de létrehozza az egységet az egymással ellenséges keresztény felekezetek között.
Ebből a célból hívta össze 325. május 20-ra a kisázsiai Nicea városába az ókeresztény egyház első, egyetemes zsinatát.
A császár meghívására a birodalom összes provinciájából háromszáz püspök, az őket kísérő diakónusokkal és presbiterekkel együtt
mintegy 1800 egyházi személy gyűlt össze a tanácskozásra.
A niceai zsinaton olyan híres egyházatyák is részt vettek, mint a caesareai Eusebius, az alexandrai egyház képviseletében pedig Alexandrosz pátriárka valamint diakónusa, Athanasius.
A tanácskozás – amelyen a császár elnökölt – legfontosabb célja egy egységes teológiai álláspont kialakítása lett volna Jézusnak az Atyához viszonyított természetéről. A Jézus isteni egylényegűségét vallók vezérszónoka Alexandrosz volt, vele szemben a hozzá hasonlatosság tételét pedig Arius védelmezte nagy vehemenciával.
A kiéleződött, hangos bekiabálásokkal tarkított tanácskozás Arius egyik felszólalása alkalmával egészen a tettlegességig fajult:
a heves vérmérsékletéről ismert mürai püspök, Miklós (a későbbi Szent Miklós, vagyis a „Mikulás") nem tudta tovább türtőztetni magát, nekirontott Ariusznak, akit a zsinat színe előtt felpofozott, és megcibálta a szakállát.
Az ehhez hasonló incidensekkel tarkított tanácskozáson az Arius-párt szenvedett vereséget, amiben az is komoly szerepet játszott, hogy Constantinus végül Alexandrosz és hívei mellett kötelezte el magát. Jézus isteni egylényegűségének, mint alapvető hittételnek a kimondásával
a niceai zsinat teremtette meg a keresztény egyház egyetemességét és egységét,
ami nélkül a kereszténység hat évtizeddel később aligha válhatott volna a Római Birodalom kizárólagos államvallásává.
Constantinusnak hervadhatatlanok az érdemei az egyetemes keresztény egyház megszületésében, még ha a személyét később glorifikáló dicsőítésekkel szemben, uralkodása alatt végéig áldozott Róma isteneinek, és még az sem bizonyos, hogy élete végén valóban felvette-e a keresztséget.
A niceai zsinat történelmi jelentősége messze túlmutat az ott lefolytatott hitvitákon; az egységes keresztény egyház megteremtése ugyanis új fejezetet nyitott a világtörténelemben.