Így taktikázták ki a nagy ámbráscetek a 19. századi bálnavadászokat

Az Essex igaz története motiválta Hermann Melville-t Moby Dick történetének megírásában

A 19. század folyamán a nagy ámbráscetek elfogása komoly feladatnak bizonyult, ahogy azt Moby Dick története is jól példázza. Ezek a tengeri emlősök ugyanis nemcsak a bálnavadász hajók és a szigonyok kikerülésének legjobb módjait sajátították el, hanem az egykori naplók tanúsága szerint gyorsan meg is osztották ezeket az információkat a fajtársaikkal.

Nem ismételték meg a korábbi hibáikat

A kutatók elemezték a Csendes-óceán északi részén hajózó bálnavadászok által vezetett, újonnan digitalizált naplókat. Megállapították, hogy a vadászok sikeres rajtaütéseinek aránya néhány év alatt 58 százalékkal csökkent.

És mindez nem azért történt, mert a bálnavadászok kevésbé ügyesen vetették volna ki a szigonyaikat.

Hanem, mert ezek az akár húszméteres emlősök gyorsan tanultak ezekből az emberekkel való, gyakran végzetes találkozásokból és nem ismételték meg többször a korábban elkövetett hibáikat. Ráadásul ezeket az információkat megosztották egymással.

A nagy ámbráscet egyetlen lélegzetvétellel több mint 2000 méter mélyre is alá tud merülni Forrás: BRANDON COLE, NORBERTWU.COM

Eleinte a nagy ámbráscetek is pontosan ugyanúgy reagáltak az emberi vadászok fenyegetéseire, mint a kardszárnyú delfinek támadásaira, amely akkoriban az egyetlen ragadozójuknak számított

– mondta Hal Whitehead, az Új-Skócia-i Dalhousie Egyetem biológia professzora, a most publikált tanulmány vezető szerzője a LiveScience online tudományos portálnak. – Utóbbi esetben ezek a bálnák mind összegyűltek a felszínen, középre terelték a fiatalokat, és így próbáltak meg védekezni az ellenfél csapkodásával vagy a farkának a harapdálásával.

Hozzátette: ám ami Hermal Mellwill „Moby Dick" történetéből jól ismert Ahab kapitányt illeti, ez volt a legrosszabb, amit tehettek, hiszen óriási célponttá tették magukat.

Az új módszerek hamar elterjedtek a „bálnák közösségében"

Úgy tűnik azonban, hogy a nagy ámbráscetek tanultak hibáikból, és a túlélők gyorsan alkalmazkodtak. A Biology Letters tudományos szaklapban publikált tanulmány szerint a régi taktikák helyett ezek a tengeri óriások inkább újakat választottak. Például ellenszélben gyorsan elúsztak a bálnavadászok hajói közeléből.

Nagy ámbráscet a borjával Forrás: Wikimedia Commons/Wikimedia Commons/Gabriel Barathieu

Bár ezeket az okos harcmódokat a faj egy-egy egyede sajátította el, ám hamar elterjedtek a „bálnák közösségében", és az állatok megtanulták egymástól a sikeres menekülési technikákat

– állapította meg a kutatócsoport. – Hamarosan még azok az egyének is elsajátították, akiket még soha nem támadtak meg korábban.

A szakemberek kiemelték, hogy a naplók tanúsága szerint a bálnák ügyesen kommunikáltak és gyorsan tanultak egymástól.

A tudósok értelmezése szerint ezeket a „leckéket" az állatok hamarosan beépítették a régió egész területén, a szélesebb körű kultúrájukba.

A nagy ámbráscetek rendszerint nagycsaládokban élnek, amelyek több borjas nőstényből és az őket többé-kevésbé határozottan vezető hímből állnak

– mutatott rá Whitehead. – Minden bálnákból álló csoport, amelyekkel a tengeren találkozunk, általában két vagy három „családi egységből" állnak, de ezek gyakran szétválnak és újabb csoportokat alkotnak.

A kutatók ez alapján azt gondolják, hogy a csoportot alkotó „egységek" közül egy vagy kettő már találkozhatott a bálnavadászok veszélyével.

Kitűnően kommunikálnak egymással

A nagy ámbráscetek vagy más néven óriás ámbráscetek (Physeter macrocephalus) rendkívül érzékeny, víz alatti hanglokátorrendszerük segítségével több kilométeres körzetben tájékozódnak, és tartják a kapcsolatot.

Amikor egy egyed bajba kerül, a többiek köréje gyűlnek és fenntartják, nehogy megfulladjon.

Az Essex igaz története motiválta Hermann Melville-t Moby Dick történetének megírásában Forrás: Acculturated

Az állatok kiváló intellektussal bírnak. Rendkívül megfigyelők és jól kommunikálnak egymással. Ráadásul annak a ténye, hogy minden „családi egység" csak néhány napig tartózkodik nagyobb csoportokban azt jelenti, hogy gyorsan továbbadhatják egymásnak az információkat. A tanulmányok kimutatták azt is,

ezek az információk ugyanúgy jelenthetnek az új fenyegetésekről, a vadászat új módjairól vagy éppen új „énekekről" szóló híreket.

A nagy ámbráscetek rendkívüli információmegosztási képességeinek egyik példája az a fajta táplálkozási mód, amelynek során az állat erősen csapkodja a farkát a víz felszínén, majd elmerül, hogy zavaró buborékokat fújjon a zsákmánya köré, végül a táplálékot a szájába sodorja.

Ezt a taktikát a kutatók először 1980-ban figyelték meg egyetlen bálnánál a massachusettsi Cape Cod-ban, aztán a következő tíz évben elterjedt a regionális populációban.

Mintázatokat is követnek

Az óriás ámbráscetek „műveltsége" azonban jóval szélesebb körre terjed ki, mint csupán az innovatív táplálkozási módszerekre.

A nagy ámbráscetek úgynevezett akusztikus társadalmi csoportokra oszlanak

– magyarázta Hal Whitehead. – Nagycsaládokra, úgymond klánokra osztják fel magukat, amelyek mindegyikében jellegzetes mintázata van a csettintésekre hasonlító bálnaénekeknek, ami pont olyan, mint egy jól felismerhető dialektus.

A bálnavadászat a 19-20. században virágzott Forrás: Origo

A különböző nagycsaládok mindegyike más és más módot használ az éneklésre, a mozgásra, a vadászatra és a borjak gondozására. Ezek a különbségek elég behatók ahhoz, hogy biztosítsák az egyes csoportok túlélési előnyét például a ciklikusan jelentkező El Niño természeti jelenségek alatt.

A bálnák ráadásul meghallgatják a fajtársaik énekét, ezeket átveszik és szintén megtanulják egymásról.

A tanulmány szerint a lehetetlen esélyekkel szembeni túlélés a bálnák történetének meghatározó jellemzője, és még inkább az lesz, amikor a létüket fenyegető veszélyek elszaporodnak.

Gyorsan a kihalás szélére sodródtak

A 19-20. században a bálnákat, különösen a „nagy bálnák" kategóriájába tartozó tizenhárom fajt – például a kék bálnákat, a nagy ámbrásceteket és a hosszúszárnyú bálnákat – gőzhajókkal és szigonyágyúkkal üldözték, amelyek elől gyakran képtelenek voltak elmenekülni.

Emiatt az állatok száma drasztikusan zuhanni kezdett és hamarosan a kihalás szélére sodródtak.

Manapság a kereskedelmi célú bálnavadászat jórészt illegális, és számos faj állománya újra fellendült, ám még mindig szembesülniük kell az élőhelyeik növekvő destabilizálódásával, amelyet az ipari halászat, a zajszennyezés és az éghajlatváltozás okoz.

Hosszúszárnyú bálna (Megaptera novaeangliae) a borjával: ez a faj is a kihalás szélére sodródott a bálnavadászat miatt Forrás: Biosphoto/Gabriel Barathieu / Biosphoto/Gabriel Barathieu

Akárcsak az emberek, úgy a bálnák is óvatosabbak és innovatívabbak lettek

– emelte ki Whitehead. – Az eredményeink alapján most még inkább szeretnénk nyomon követni ezeket a változásokat.

A szakemberek ezért a jövőben szeretnének még jobban elmélyülni a bálnák különböző társadalmi szokásaiban, vizsgálva azokat az előnyöket is, amelyeket az egyik csoport elsajátít, majd ezt átadva segítheti a faj túlélését.