Potsdam: ahol valójában elkezdődött a hidegháború

Churchill, Truman és Sztálin a potsdami konferencián. Truman sokkal kevésbé bízott Sztálinban az elődjénél

A történelmi közvélekedés a hidegháború kezdetét a volt brit miniszterelnök, Winston Churchill 1946. március 5-én a Missouri állambeli Fultonban elmondott nagy hatású beszédéhez köti, pedig az egykori szövetséges nagyhatalmak közötti szembenállás már a második világháború utolsó hónapjaiban helyrehozhatatlanul kiéleződött. A „három nagy", vagyis az Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió állam illetve kormányfői között a Berlin melletti Potsdamban 1945. július 17. és augusztus 2. között lezajlott csúcstalálkozón sem sikerült kiküszöbölni a nagyhatalmak közötti érdekellentéteket; a potsdami konferenciát így lényegében a kétpólusú új világrend szentesítésének, és a hidegháború bevezető taktusának tekinthetjük. A május 8. - A második világháború vége aloldalunkon rengeteg cikket olvashatnak a második világháborúról.

„Nem az volt a kérdés, hogy mit akar a nyugat megengedni az oroszoknak, hanem az, hogy mit engednek meg nekünk az oroszok."
(James F. Byrnes, amerikai demokrata szenátor)

Két abszolút győztese lett a világháborúnak: Amerika és a Szovjetunió

Az európai hadszíntéren 1945. május 8-án a náci Németország feltétel nélküli fegyverletételével véget ért a második világháború. A háborús pusztítás iszonyatos volt; Európa nagy része romokban hevert. A második nagy világégés azonban nem csak emberéletben és anyagi javakban okozott felfoghatatlan veszteségeket, hanem teljesen átalakította az első világháború után kialakult világrendet is.

Berlin, 1945 májusában. A háború végével Európa nagyrésze romokban hevert Forrás: Wikimedia Commons/ U.S. CONGRESS LIBRARY

A két világháború közötti évtizedek világpolitikáját meghatározó európai nagyhatalmak, a Brit Gyarmatbirodalom, Franciaország és Németország a háborúban kivérzett nemzetekké váltak.

Nagy-Britannia a győztesek oldalán megnyerte ugyan a háborút, de elvesztette a békét,

Franciaország nem tudta kiheverni a német megszállás okozta sokkot és nagyhatalmi befolyásának végleges elvesztését, a legyőzött Németország pedig romhalmazzá vált páriaként várt a szövetséges hatalmak sorsát meghatározó döntésére.

Winston Churchill a brit háborús kabinet feje a klasszkus európai reálpolitika képviselője volt Forrás: Wikimedia Commons/Yousuf Karsh

A második világháborúnak így igazából csak két valódi győztese lett; az Egyesült Államok és a sztálini Szovjetunió.

Amerika - 1918-al szakítva-, a második világháború végén már nem vonult vissza az óceánon túlra, hanem rendkívüli gazdasági erejére és hatalmasra növekedett hadseregére támaszkodva végleg kilépett a világpolitika színpadára, annak legfőbb szerepére pályázva.

Roosevelt amerikai elnök (bal oldalon ülve) és Winston Churchill brit miniszterelnök a casablancai konferencián Forrás: Wkimedia Commons / Secon World War Library

A két világháború között gyakorlatilag politikai karanténba zárt kommunista Szovjetunió számára szintén a második világégés hozta el az orosz történelemben mindig is vágyott világhatalmi státuszt. A szövetségesek közötti erőviszony fokozatos megváltozása már a második világháború derekától érezhetővé vált.

Sztálin és Vjacseszlav Molotov, külügyi népbiztos Forrás: Ria/Novosti/Archive

Ahogy a Szovjetunió a náci Németország fölé kerekedett, illetve az Egyesült Államok a csendes-óceáni térségben visszaszorította Japánt, ezzel párhuzamosan a háború utáni rendezéssel kapcsolatos angol befolyás is egyre gyengébbé vált.

A Midway-szigeteki csata fordulópontot jelentett a Japán elleni háborúban Forrás: WW2

Az 1943. november végén Teheránba megtartott első csúcstalálkozón elsősorban még a katonai kérdések domináltak a hadi helyzetre figyelemmel, de a háború utáni rendezéssel kapcsolatos felfogásbeli különbség, elsősorban Franklin D. Roosevelt, valamint a brit miniszterelnök és Joszif Sztálin, a Népbiztosok Tanácsának elnöke között már ekkor is markánsan kiütközött.

A "három nagy" a teheráni konferencián Forrás: Wikimedia Commons

Az amerikai elnök számára a háború utáni kollektív biztonsági rendszer megteremtése volt az egyik legfontosabb cél, és a rendezést az amerikai politikát tradicionálisan jellemző magasztosnak gondolt elvi, értékbeli megközelítéssel szemlélte. Vele szemben mind Churchill, mind pedig Sztálin a klasszikus, vagy mondhatni nyers reálpolitikai gondolkodásmóddal közelített a háború utáni rendezés nagy kérdéseihez. Sztálin számára természetes volt, hogy a szovjet befolyás addig fog kiterjedni, ameddig eljut a Vörös Hadsereg.

Sztálin számára természetes volt, hogy a szovjet befolyási szféra addig fog kiterjedni, ameddig eljut a Vörös Hadsereg Forrás: AFP/Ria/Novosti

Churchill pedig a gyarmatbirodalom és az angol nagyhatalmi befolyás fenntartása mellett

a szovjet terjeszkedés határok közé szorítását tartotta a háború utáni legfontosabb feladatnak.

Roosevelt ambivalensen állt a brit gyarmatbirodalom fenntartásának problematikájához, amit idejétmúlt és ezért felszámolandó képződménynek tartott. Ezzel együtt úgy vélte, hogy Amerika feladata lesz a két szövetségestárs közötti ellentétek feloldása, egyfajta békebírói szerepkörben.

VI. György király és Erzsébet királyné Franklin D. Roosevelt amerikai elnök és felesége, Eleanor társaságában Forrás: Library of Congress/Harris & Ewing, photographer

Churchill már Teheránban sem tudta elérni, hogy a szövetségesek az 1944 késő tavaszára tervezett nagy partraszálló hadművelete ne csak Franciaországra koncentráljon, hanem a Balkánra is, ezzel pedig de facto eldőlt, hogy Kelet-Közép-Európa szovjet befolyás alá fog kerülni.

Roosevelt komolyan hitt abban, hogy Sztálin a nyugati demokráciákhoz fog közeledni

Az 1945. februárjában Jaltában megtartott második csúcstalálkozó légkörét már egyértelműen a szovjet katonai győzelmek sorozata határozta meg. A konferencián minden korábbinál élesebben vetődött fel Lengyelország kérdése. 1945 februárájában gyakorlatilag már az egész ország a Vörös Hadsereg ellenőrzése alatt állt, Sztálin pedig a szövetségesekkel való mindenfajta egyeztetés nélkül a moszkovita Boleslaw Bierut vezetésével nyíltan szovjetbarát bábkormányt állított fel, és ezt akarta elismertetni „a lengyel nép egyedüli törvényes képviselőjeként".

Churchill brit miniszterelnök Roosevelt amerikai elnök és Sztálin társaságában az 1945. februári jaltai konferencián Forrás: AFP

Ugyancsak komoly nézeteltérés tárgyát alkotta Lengyelország új határainak a megállapítása. Sztálin ragaszkodott hozzá, hogy keleten az első világháború után megállapított, majd az 1939-es Molotov-Ribentropp paktummal megerősített Cruzon-vonal legyen a szovjet-lengyel határ, az így elvesztette lengyel területekért pedig Varsó Németország kárára kapjon kompenzációt. Abban viszont már nem sikerült megállapodásra jutni, hogy nyugaton hol húzódjon Lengyelország jövőbeli határa.

Sztálin megtartotta a Molotov-Ribbentrop paktummal megszerzett területeket Forrás: Wikimedia Commons

Sztálin minél nyugatabbra igyekezett kitolni a ténylegesen már szovjet birtokként kezelt ország határát, amit viszont Churchill mereven ellenzett. Sztálin azzal az ígérettel igyekezett elejét venni a további vitáknak,

hogy „szabad és tisztességes" választásokat garantál Lengyelországban,

illetve elviekben hozzájárul ahhoz is, hogy a Bierut vezette úgynevezett lublini kormányban a moszkovitákon kívül a londoni emigráns kabinet egy-egy képviselője is helyet kapjon. Noha Churchillt egyáltalán nem nyugtatták meg a generalisszimusz garanciái, Roosevelt Sztálin oldalára állva elfogadta ezt a javaslatot.

Közös fotózás a jaltai konferencia végén Forrás: Wikimedia Commons

Az amerikai elnök számára a kelet-európai befolyási övezeteknél sokkal fontosabb volt a Szovjetunió Japán elleni hadbalépése, illetve Moszkva megnyerése ahhoz, hogy vállaljon aktív szerepet az Egyesült Nemzetek Szervezetében.

Amiben elvi egyetértésre jutottak, az Németroszág háború utáni leszerelésének és felosztásának a kérdése volt.

Ez utóbbi mikéntjében azonban szintén nem jött létre konszenzus. Churchill felvetette, hogy Bajorország, Ausztria és Magyarország részvételével hozzanak létre egy dél-német államszövetséget, amit viszont Sztálin ellenzett.

Churchill soha sem hitte el, hogy Sztálin előbb vagy utóbb demokratává válik Forrás: Wikimedia Commons/Imperial War Museum

A brit miniszterelnök a dél-német államszövetséggel lényegében az Osztrák-Magyar Monarchia egyfajta modernizált változatát akarta feléleszteni azzal a burkolt céllal, hogy ezzel szabjon gátat a térségben a szovjet befolyásszerzésnek. Támogatás híján azonban ez az ötlete is lekerült a napirendről; Jaltában a brit miniszterelnök egyértelmű defenzívába szorult.

Anglia és Churchill végleg háttérbe szorul a nagyhatalmak közötti versenyben

Winston Churchill már rögtön a német fegyverletétel után felvetette egy újabb azonnali csúsctalálkozó megtartásának szükségességét, de erre sem a Roosevelt elnököt váltó Truman, sem pedig Sztálin nem mutatott hajlandóságot. Hosszas diplomáciai egyeztetések eredményeként

az újabb konferencia időpontját végül július közepére tették.

Sztálin ragaszkodott ahhoz, hogy a csúcstalálkozóra a „fasiszta fenevad egykori odújában", Berlinben kerüljön sor. Churchill azzal a kéréssel fordult Trumanhoz , hogy a berlini konferencia előtt az elnök szakítsa meg az útját Londonban, és alakítsanak ki közös álláspontot a lényeges kérdésekben, illetve utazzanak el együtt a konferencia helyszínére.

Churchill a Führer-bunker bejáratánál Berlinben Forrás: Wikimedia Commons/Imperial War Museum

Truman elutasította Churchill javaslatát, mégpedig azzal az indokkal, hogy a miniszterelnök által javasolt külön találkozó megsérthetné Sztálint. Később pedig arról tájékoztatta Churchillt, hogy először Sztálinnal fog külön tárgyalásokat folytatni.

Harry S. Truman elzárkózott attól, hogy külön tárgyalást tartson Churchillel Forrás: Wikimedia Commons/National Archives and Records Administration

A mélyen felháborodott és vérig sértett brit minsizterelnök kioktatásokkal is teletűzdelt levélben fejezte ki nemtetszését az elnök tervévvel kapcsolatban, aminek hatására Truman ugyan viszakozott, de ez az eset is kiválóan érzékeltette Anglia megrendült nagyhatalmi szerepét. Ilyen előzmények után ült össze haramadjára is a „három nagy", csakhogy az Amerikai Egyesült Államokat már nem Roosevelt, hanem Harry Truman képviselte.

Churchill, Truman és Sztálin a potsdami konferencián. Truman sokkal kevésbé bízott Sztálinban az elődjénél Forrás: Wikimedia Commons/U.S. National Archives and Records Administration

Az első plenáris ülést 1945. július 17-én tartották meg. A tanácskozásra már az első pillanatoktól kezdve az a szovjet magatartás nyomta rá a bélyegét, amely Moszkvának a közép-kelet-európai országok felett megszerzett befolyását akarta véglegesíteni. Churchill nem tudta elérni Trumannál, hogy az amerikai elnök is opponálja Sztálinnak ezt a Kelet- Közép-Európát lényegében szovjet gyarmattá változtató törekvését, mivel az amerikai elnök úgymond, nem akart beavatkozni „a kényes európai erőegyensúlyi vitákba."

Sztálin, Truman, és Churchill a potsdami konferencián Forrás: Wikimedia Commons

Truman valójában nem akarta kockára tenni a Szovjetunió Japán elleni hadbalépését, amit Sztálin még Jaltában ígért meg hivatali elődjének. (A sors fintora, hogy az amerikai elnök néhány nappal később, éppen a potsdami konferencián értesült arról, hogy sikeresen végrehajtották az első titkos amerikai kísérleti atomrobbantást, így a Japán elleni háborúban való szovjet részvétel szükségessége is alaposan leértékelődött. )

Ekkor született meg a szuperhatalmak uralta kétpólusú világ

A potsdami konferencia fő témáját Németország sorsa valamint a német kárpótlás, illetve az egykori csatlós-országok jövőjével kapcsolatos kérdések alkották. A „három nagy" érvénytelenítette az 1938-as Anschlusst (Ausztria bekebelezését a Harmadik Birodalomba), és Ausztriát ismét Németországtól független szuverén országnak nyilvánította. Életre hívták a Külügyminiszterek Tanácsát, valamint a Szövetséges Ellenőrző Tanácsot, aminek Berlint tették meg a székhelyéül.

A potsdami konferencián hagyták jóvá a csehszlovákiai német és magyar nemzetiségű lakosság kitelepítését is, a kollektív bűnösség jegyében Forrás: Sulinet.hu

A Külügyminiszterek Tanácsának – amelyben a „három nagyon" kívül Kína, Kanada és Franciaország képviselői kaptak helyt – , az volt a feladata, hogy készítse elő az Ausztriával, Bulgáriával, Finnországgal, Magyarországgal, Olaszországgal valamint Romániával kötendő békeszerződéseket, valamint dolgozza ki a Németországgal való „békerendezés" feltételeit.

Sztálin Truman és Churchill társaságában az 1945 júliusi potsdami konferencián Forrás: Wikimedia Commons

Döntöttek Németország és Ausztria megszállási övezetekre való felosztásáról, továbbá a náci párt, az SS, az SA valamint a Gestapo bűnös szerevezetekké nyilvánításáról, illetve a háborús főbűnösök nemzetközi katonai törvényszék elé állításáról és felelősségre vonásáról. Azt is rögzítették, hogy saját megszállási övezeteikben a szovjet, az amerikai a brit és a francia főparancsnokságok gyakorolják a legfőbb kormányzati hatalmat. Berlint illetően megállapodtak, hogy - nem érintve Berlin egészének a szovjet megszállási övezethez való tartozását -, négyhatalmi kormányzás alá helyezik a német fővárost.

Sztálin, Truman, és Churchill a potsdami konferencián Forrás: Library of Congress

Az amerikai elnök és Churchill jóváhagyta, hogy Königsberget csatolják a Szovjetunióhoz, mint ahogy az 1940-ig független balti államok feletti szovjet főhatalmat is elismerték. ( A független balti államok Szovjetunióhoz csatolását az 1939-es Molotov-Ribentropp paktum titkos záradéka biztosította Moszkva számára.)

Hosszas és heves viták után megállapodtak a Németországot terhelő kárpótlásról is

hozzájárulva ahhoz, hogy a Szovjetunió a szövetséges megszállási övezetből is legyen jogosult ipari berendezések és gyárak leszerelésére kárpótlás fejében.

A őotsdami konferencián nagyobb részt már Sztálin akarata érvényesült Forrás: Ria/Novosti

A zárónyilatkozat 13. pontja – ami elsősorban Eduárd Benes kilincselésére került a dokumentumba – előírta, hogy a Csehszlovákia területén élő németeket Németországba, a magyar nemzetiségű lakosokat pedig Magyarországra kell áttelepíteni.

A zárónyilatkozat aláírására 1945. augusztus 2-án került sor,

a Berlin közelében fekvő potsdami Cecileinhof kastély dísztermében. A dokumentumot azonban Nagy-Britannia részéről már nem Winston Churchill, hanem a július 28-i angliai választásokon győzelmet arató Munkáspárt új miniszterelnöke, Clement R. Attlee írta alá.

Az új brit miniszterelnök, Clement R. Attlee ( a képen balra) a potsdami konferencián Forrás: Wikimedia Commons

A potsdami konferencia véglegessé tette a második világháború után kialakult hatalmi helyzetet: 1945 nyarától Európa kettészakadt. Az új, kétpólusú világrend közel öt évtizeden át döntő hatást gyakorolt a világpolitikai folyamatokra, amelynek a következményei még napjainkban is érezhetők.