Kontinensközi invázió - agresszív idegen fajok Európában

A kereskedőhajók fenékvizében vagy éppen használt gumiabroncsok között szelik át az óceánt, megtévesztik a naiv szigetlakókat, kedvező tulajdonságokkal kecsegtetik a gazdálkodókat, majd titkos vegyifegyvereket vetnek be, és kíméletlenül elbánnak a helyi vetélytársakkal. Az idegenhonos fajok terjedése már a gyarmatosítás korában óriási mértéket öltött, s mára az általuk okozott természetvédelmi, kulturális és nem utolsósorban gazdasági károk miatt a klímaváltozáshoz hasonló mértékű globális problémává terebélyesedett. Milyen betolakodók sújtják Európát?

A mosómedve Észak-Amerikából jutott át Japánba és Európába

A világot behálózó, egyre forgalmasabb és szabadabb közlekedési és kereskedelmi útvonalak és eszközök nem csak az emberi faj számára "zsugorították össze" a Földet, de a többi élőlény előtt is megszüntették az ökológiai, földrajzi és időbeli akadályokat. A hegyláncok, óceánok, a klimatikus akadályok, vagy éppen a rövid élettartam többé nem jelentenek elterjedési korlátokat egy-egy apró ízeltlábú, puhatestű vagy halfaj számára: elég potyautasként "felkapaszkodni" egy áruszállító járműre, és rövidesen egy új világban próbálhat szerencsét az idegen. Sok esetben még ilyen kaland sem szükséges; az idegenhonos fajok egy részénél ismert (mező)gazdasági, kulturális vagy egyéb megfontolások szándékos betelepítéshez vezettek.

A német kutatóintézeteket tömörítő Helmholtz Társaság a közelmúltban hozta nyilvánosságra egy összeurópai kutatás eredményeit. Ennek alapján a következő, legalábbis elgondolkodtató megállapításokat tehetjük:

• minden évben átlagosan 6 új idegen fajjal "gazdagodik" az európai élővilág
• Európában közel 6000 növényfaj tekinthető idegennek, ezek fele nem a kontinensről származik
• az idegenek háromnegyed része véletlenül került Európába
• 25 év alatt az idegen növényfajok száma megháromszorozódott

A fajvándorlások okai és módjai

A földi élet történetében az élőlények, fajok vándorlása, új területeken való megjelenése és térhódítása természetes folyamat. A kontinensek vándorlásával, a jelentős éghajlati változásokkal ökológiai folyosók nyílnak és záródnak, új fajok keletkeznek, vagy tűnnek el. A jelenkori fajvándorlások problematikája azonban ettől különböző: az ember színre lépése, tudatos és véletlen akciók sorozata új, hatékony lehetőségeket hozott a fajok terjedésében:

• az új világokat meghódító európaiak élelemforrásként, illetve honvágyuk enyhítésére rengeteg állat- és növényfajt vittek szándékosan magukkal Új-Zélandra, Ausztráliába, Dél-Afrikába. Ilyen például a házi macska (Felis catus), a házi kecskefajták (Capra hircus), a disznó (Sus scrofa), továbbá az üregi nyúl (Oryctolagus cuniculus) vagy a vörös róka (Vulpes vulpes) -  ez utóbbiak azért kerültek idegen földre, hogy a szokott körülmények között lehessen vadászni őket
• a Földet keresztbe-kasul átszelő kereskedelmi útvonalakon fajok ezrei jutottak eredeti élőhelyüktől távol, általában véletlen behurcolás útján. Így terjedtek el világszerte különböző ismert gyomnövények, rovarkártevők, vagy például a vándorpatkány. A kereskedőhajók nehezék- vagy fenékvize különösen hatékony közeg
• az élőhelyek átalakítása is segítheti az invádorok terjedését. A Coloradói Egyetem friss kutatási eredményei szerint a folyókon völgyzáró gátakkal kialakított tavakban jelentősen nagyobb az idegenhonos fajok aránya, mint a természetes vizekben. Ezek a víztározók ökológiai lépkedő kövekként szolgálnak egy sor inváziós faj számára, amelyek e mesterséges állóvizekben felszaporodva eljuthatnak a természetes tavakba és vízfolyásokba is
• dísznövényként, mezőgazdasági növényként sok edényes növényfaj került át másik kontinensre. A kertekből vagy termőföldekről sikerrel kivaduló növényfajok azután önállóan, vagy őshonos rokonokkal kereszteződve képesek hosszabb távon is megtelepedni
• a biológiai védekezés az egyik legtragikusabb formája az idegenhonos fajok szándékos, átgondolatlan betelepítésének, amely jól példázza a tudományos alapokkal kérkedő mechanikus gondolkodást: a már elszaporodóban lévő idegen faj, például egy kártevő megfékezésére betelepítik valamely ismert természetes ellenségét. A módszer hozhat sikereket, ám sokszor a megmentőként importált faj könnyebb prédára talál az őshonos fajok között, amelyekre akár teljesen át is állhat
• díszállatok, hobbiállatok tartásának természetes kísérőjelensége, hogy azok egy része elszökik, más részét kíméletesen "szabadon engedik". Így duzzad évről évre a budapesti Feneketlen-tó, vagy az Állatkert tavának - és néhány természetesebb víztest - ékszerteknős-állománya. Az emberi "szépérzéknek" és gondoskodásnak köszönhetik létüket Európa számos nagyvárosának örvös papagájai is.

A levéltetű-terminátor megérkezett

Az átgondolatlan biológiai védekezést példázza a harlekinkatica (Harmonia axyridis) esete Európában. A faj őshazája Kelet-Ázsia, Amerikába a XX. század második felében, az öreg kontinensre pedig a közelmúltban, az ezredfordulón került. A levéltetvek és pajzstetvek elleni védekezésül telepítették be szándékosan. A terv nagyszerűen sikerült, a harlekinkatica végtelenül falánk tetűpusztító, nagyobb is és agresszívebb is az őshonos rokonoknál, amelyeket folyamatosan szorít ki az élőhelyekről.

A számításba egy apró hiba csúszott, amikor kiderült, hogy a bogár nem válogatós fajta: más apróbb rovarokat is előszeretettel elfogyaszt, ha pedig ezekből elég volt, nekiáll az almáknak, körtéknek, szőlőnek.

A harlekinkatica (a jobboldali képen néhány változata látható) Északnyugat-Európában stabilizálta magát, innen terjed intenzíven északi és keleti irányba. Első magyarországi felbukkanását idén februárban regisztrálták.

 

Idegenek és inváziósok

Az "inváziós faj" fogalom a mai napig nem teljesen tisztázott meghatározás. Vitára leginkább az ad okot, hogy egy adott faj kontrollálatlan elszaporodásának nem feltétele az idegenhonosság - a körülmények kedvező alakulásával őshonos fajok is képesek inváziósan viselkedni. Az ilyen esetek mögött többnyire az élőhelyek leromlása, átalakítása áll, amelynek során egy-egy élőlény hirtelen helyzeti előnyre tesz szert.

A klasszikus inváziós faj mégis a messziről érkező sikeres hódító. A különböző úton-módon idegenbe érkező élőlényeknek jelentős része nem képes az új körülményekhez alkalmazkodni, és rövidesen elpusztul, mások esetleg kisebb-nagyobb állományokkal beilleszkednek, elemeivé válnak a helyi élővilágnak. Néhány ezrelék azonban az új közegben kimutatja a foga fehérjét: agresszíven terjedni kezd az őshonos állat- és növényvilág rovására.

Mi jellemzi a sikeres hódítókat?

• opportunista hozzáállás: a sikeres invádorok általában tág ökológiai tűrőképességű fajok, könnyen és jól alkalmazkodnak az új körülményekhez. Gyorsan szaporodnak, rengeteg utódot/szaporító képletet produkálnak, amelyek könnyen terjednek. Az utódok korán ivaréretté válnak, gyorsan növekednek. Ezek az élőlények sokszor az őshonos fajoknál jobban elviselik az ember által bolygatott, rontott élőhelyeket
• titkos fegyverek: egyes invádorok olyan anyagokat bocsájtanak ki a környezetükbe, amellyel segítik önmaguk túlélését, miközben gátolják a vetélytársakét. A Kelet-Európából az USA-ba behurcolt Centaurea diffusa nevű imola-faj gyökere által elválasztott vegyület például az újvilági környezetben óriási versenyelőnyhöz juttatja a növényt
• üveggyöngy a bennszülötteknek: hozzájárulhat a sikerhez, ha az adott élőlény gazdasági hasznot jelent az embereknek. Ez a helyzet például az akác (Robinia pseudo-acacia) esetében, amely megköti a homoktalajokat, illetve sokrétűen hasznosítható faanyagot szolgáltat. Az alföldi homoki gyepterületek vészesen terjedő gyomfaja, a selyemkóró (Asclepias syriaca), a méhészek kedvelt mézelő növénye
• zavarosban halászók: a bolygatott, vagy elszegényedő fajkészletű, ezáltal instabillá váló társulások sokkal sebezhetőbbek, természetes ellenálló képességük kisebb. Ilyen helyzetekben az inváziós fajok előnyhöz juthatnak
• naiv szigetlakók megtévesztése: a környezettől elzárt szigetek saját evolúciós úton formálódó életközösségei közismerten rendkívül sérülékenyek. Ezeken a területeken gyakran hiányzik a táplálékhálózatok egy-egy eleme, nincsenek például csúcsragadozók, nagytestű növényevők, cserébe naiv emlősök, röpképtelen madarak élnek paradicsomi körülmények között. Ha valamely dörzsölt ragadozó beszabadul egy ilyen helyre, rövid idő alatt könnyen kipusztíthatja a helyi faunát. Ez történt a csendes-óceáni Guam szigetén. Az első barna mangrovesikló (Boiga irregularis) 1952-ben került a szigetre, ahol azóta a bennszülött madárfajok, emlősök és gyíkok mintegy 80%-a örökre eltűnt e szapora hódítók gyomrában.