Miért nem esszük meg egymást?<br/>

Vajon miért temetjük el halottainkat, ahelyett hogy megennénk őket? Jó, jó, tudom, nagyon öregek és soványak voltak, esetleg fertőző betegségben hunytak el. De miért nem eszik meg a katonák egészséges, fiatal ellenségeiket, akiket csak néhány órával előbb öltek meg?

A világért se gondolja az olvasó, hogy ízléstelenül tréfálkozom! A tudósok is ezeket a kérdéseket teszik fel maguknak, de eddig még nem sikerült egyértelmű választ találniuk rá.
Az emberevés gondolata undort kelt bennünk, és elutasítjuk magunktól. Civilizált társadalmunkban a gyilkosság és erőszak "megszokott", mindennapi bűncselekmény, ami legfeljebb az újságok apró hírei közt kap helyet, ha viszont valahol emberevés történik, az bizton számíthat rá, hogy a lapok címoldalára kerül. Mi rejtőzhet az emberevés gondolatát kísérő borzadály mögött?

Kannibalizmusnak nevezzük a saját fajhoz tartozó társ megölését és megevését. Ezt számos állatfajnál megfigyelték: az oroszlánok, pókok, sirályok között a leggyakoribb halálnemek közé tartozik. 42 majomfaj közül legalább 18-nál bizonyított a fiatal állatok megölésének szokása. Közülük 11 faj - közeli rokonunk, a csimpánz is - meg is eszi áldozatát.

Bár korunk civilizált népei általában nem esznek embert, rendkívüli körülmények vagy súlyos élelemhiány esetén azért ma is sor kerülhet rá. A második világháborúban Leningrád körülzárása idején előfordult emberevés. A kínai kulturális forradalom pszichopata rémuralma alatt a "forradalom ellenségeinek" százait ették meg nyilvánosan. A világot bejárta annak az uruguayi rögbicsapatnak a története, amelynek repülőgépe 1972-ben zuhant le az Andokban. Az életben maradottakat elhunyt társaik holttestei mentették meg az éhhaláltól.

Ismeretesek azonban olyan régi vagy még ma is létező társadalmak, ahol az emberevés normális körülmények között is elfogadott volt. Ezek a civilizáció alacsony fokán álló, Európától távoli népek: Új-Guinea, Fidzsi-szigetek, Új-Zéland, Afrika, valamint Észak- és Dél-Amerika egyes törzsei, sőt a fejlett azték birodalomban is volt kannibalizmus.
Az emberevési szokások népenként erősen változók, de általában két forma különböztethető meg. Az endokannibálok természetes halállal elhunyt rokonaikat, míg az exokannibálok elfogott vagy megölt ellenségeiket eszik meg. A gyakorlatban a kétféle kannibalizmus mindig csak külön-külön fordul elő, a kettő együtt nem.

Némelyik törzsnél az endokannibálok csak elégetett halottaik hamvait és megőrölt csontjait eszik meg, például banánnal kásává keverve, más törzseknél a halott húsát is. Ezzel a végső tisztességet adják meg az elhunytnak, mert csak így vélik biztosíthatónak továbbélését és erőinek továbbadását. Ennek elmulasztása az ő szemükben éppen olyan visszataszító dolog lenne, mint nekünk temetetlenül hagyni kedves halottunkat.

Az exokannibálok csak felnőtteket esznek. Ez nagyon meglepő, hiszen az ember számára egyetlen vadállat sem olyan veszélyes, mint egy másik fölfegyverzett ember. Érthetővé válik azonban, ha tudjuk, hogy az exokannibalizmus elsődleges oka soha nem az éhség, hanem a politikai okokból indított törzsi háborúk mellékterméke.

A társadalomtudósok és régészek egyetértettek abban, hogy emberevés csak kivételesen, nagy ünnepeken, vallásos szertartásként fordult elő. Ez a felfogásuk talán gátlásainkkal függ össze. Senkit sem lelkesített az a gondolat, hogy az emberek csak azért falták föl fajtársaikat, mert jól akartak lakni.

Pedig előítéletek és gátlások nélkül, tisztán táplálkozástudományi szempontból nézve, a kannibalizmus kiegyensúlyozott és teljes értékű táplálkozást biztosít, mert optimális arányban és jól emészthető formában tartalmazza a testünk számára szükséges tápanyagokat. Ráadásul - legalábbis az új-guineaiak szerint - az emberhús nagyon ízletes, jobb a sertés- vagy csirkehúsnál. Mivel tudjuk, hogy története folyamán az ember minden ehetőt megevett, legyen az pók, béka, patkány vagy hernyó, ezért különös, hogy a tudomány ez idáig milyen keveset foglalkozott az emberrel, mint élelmiszerrel. Annál is inkább, mert a kannibalizmust azért körüllengte némi gyanú, hogy talán mégsem egészen független az élelemszerzéstől. Elég arra gondolni, hogy kizárólag a Föld olyan vidékein honosodott meg, ahol a kevés állati hús miatt állandó a fehérjehiány. Új-Guineában és más csendes-óceáni szigeteken alig élnek vadon nagyobb állatok, háziállat pedig - disznó, kutya, szárnyasok - többnyire csak kevés van.

Az arizonai állami egyetemen oktató Christy Turner állhatatosságának köszönhetően azonban mára változóban van az a felfogás, hogy távoli őseink csak ritkán, halotti vagy vallási szertartások során ettek volna embert. A bioarcheológus Turner ugyanis egyszer nagy halom emberi csontot talált. Meg volt győződve, hogy egy ősi ünnepi lakoma maradványaira lelt, mert a csontokon szabálytalan késnyomokat talált. A szaktudomány mereven elutasította feltevését: kollégái a lakomát temetési szertartásnak értelmezték. Turner gúnyolódva felelte, hogy ő nem ismer olyan temetési szertartást, amelynek során a testet feldarabolják, a fejet megsütik, a csontokat pedig szétszórják a földön.

Harminc éven át tovább elemezte a világ minden részéről származó emberi csontleleteket. Elektronmikroszkóppal biztosan meg tudta különböztetni, hogy valamilyen ragadozó rágott-e meg egy csontot, vagy szerszámmal dolgoztak rajta. Az eredmény egyértelmű volt: Amerika nagy területein még néhány évszázaddal ezelőtt is azért ejtettek foglyul embereket, hogy megöljék és megegyék őket.

Az ásatások során talált szerszámokon föllelhető vérnyomokat is pontosan tudta elemezni. Turner véleménye szerint túlságosan sok szerszámon és eszközön talált emberi vérnyomokat ahhoz, hogy munka közbeni balesettel, vagy sebészeti beavatkozással lehetne megindokolni őket. A világon mindenütt, Franciaországban éppen úgy, mint Etiópiában, a Fidzsi-szigeteken és a Balkánon, az emberek legalább nyolcszáz-ezer éve ették a fajtársaikat.

Még 1835-ben is előfordult, hogy a maorik megrohanták a Chatham-szigeteket, s az egész lakosságot elfogták és megették. "Egyikük sem menekült meg" - dicsekedtek a harcosok. A győztesek sokszor feldarabolták elesett ellenségeik holttestét és magukkal vitték, hogy otthon megegyék. Máskor afféle mozgó éléskamraként vitték magukkal foglyaikat és szükségleteiknek megfelelően ölték le őket.

Az aztékok kifejezetten "emberszeretők" voltak. Fővárosukban, Tenochtitlánban, szabályos időközönként nagy mészárlásokat rendeztek. A piramis legfelső emeletén a papok futószalagon ölték a foglyokat, s miután kitépték a szívüket, letaszították őket a piramis lépcsőin. A piramis alján aztán levágták a fejüket, a "maradékot" pedig foglyul ejtőiknek adták. A következő nap földarabolták az áldozatot, s borssal, paradicsommal és tökvirággal ízesítve megfőzték.

Ezeket a nagy mészárlásokat ugyan szertartások vezették be, de azért ne essünk tévedésbe. Nem a vallás, hanem az éhség juttatott oda egész népeket, hogy embert egyenek. Az aztékok nem tartottak nagyobb számban olyan haszonállatokat, amikkel megoldhatták volna a háromszázezer lakosú Tenochtitlan húsellátását. A kannibalizmusnak a mezőgazdaság fejlődése vetett véget. A vágóállatok egyre nagyobb arányú fogyasztásához képest az emberhús megszerzése fáradságos és veszélyes tevékenység volt.

A kannibalizmus másik negatívuma a fertőzés veszélye. Némelyik kórokozó számára ugyanis kifejezetten kedvező, ha olyan befogadóra talál, amelynek immunrendszere egy másik, már ismertéhez hasonló. Minél közelebbi rokonságban van az ember az ebédjével, annál nagyobb a fertőzés veszélye, ahogyan az Új-Guineában a gyógyíthatatlan kuru betegség kapcsán is bebizonyosodott.

A kuru kizárólag az itteni foré népnél fordul elő. A kisgyerekek akkor fertőződnek meg vele, amikor elhunyt rokonaik főzéshez előkészített nyers agyából torkoskodnak. A hosszú lappangási idő miatt - évtizedek is eltelhetnek a megfertőződés és a betegségben való elhalálozás között - a forék nem ismerték fel a kannibalizmusuk és a betegség közti összefüggést. Utoljára 1959-ben fordult elő közöttük emberevés. Ha majd az utolsó, gyermekkorában megfertőződött foré is meghal, el fog tűnni ez a betegség.
Ám a fertőzés veszélyénél sokkal fontosabb, hogy mi emberek fejlett társadalomban élünk. A békés vagy csak elviselhető együttélés feltétele, hogy magas gátlási küszöböt hozzunk létre magunkban az állandóan jelenvaló kísértés, egymás fölfalása ellen. Ez sikerült ugyan, de nem jelenti azt, hogy a küszöb rendkívüli körülmények esetén is mindig áthághatatlan marad.

Gogola Aladár

(Természet Világa)

Ajánló:

Azték kannibalizmus - egy ökológiai szükségszerűség? A kannibál-misszionárius játék a weben. (Instrukciók: mindenkit át kell vinni a folyó túloldalára; a hajóban egyszerre ketten lehetnek; a kannibálok létszámfölényben megeszik a misszionáriusokat; mindenki tud hajót vezetni.)