A Szovjetunió legfontosabb metropoliszáért vívott közel 900 napos küzdelem becslések szerint kétmillió áldozatot követelt. Von Leeb vezértábornagy, az Észak Hadseregcsoport parancsnoka, 1941. szeptember 8-án zárta be csapataival az ostromgyűrűt, a Néva-parti nagyváros körül.
1941. november 8-án Adolf Hitler bejelentette: „Leningrádnak éhen kell halnia!”
A Führer a bolsevizmus szülővárosának tekintett metropoliszt a földdel kívánta egyenlővé tenni,
lakóit pedig éhhalálra szánta.
Ekkor már második hónapja ostromolták az egykori cári fővárost, és a lakosság egyre jobban szenvedett.
A 3 millió fős Leningrád teljesen elszigetelődött a külvilágtól.
Bár a lakosság egy része elmenekült, a várost a Vörös Hadsereg mintegy 900 ezer katonája is megszállta.
– A hatalmas tömeg élelmezése hihetetlen kihívást jelentett a frontot irányító Zsukov marsall számára, ráadásul a német légierő már az ostrom első napjaiban lángba borította nem csak az iskolákat, kórházakat, hanem az élelmiszerraktárak és a tartalékok túlnyomó részét is – mondja Horváth Zsolt, a második világháborúval foglalkozó történész.
– A városban maradottak számára akkor kezdődött el az igazi pokol, amikor Hitler elhatározta Leningrád kiéheztetését, és megkezdődött az 1944 januárjáig kitartó állóháború.
Korabeli beszámolók szerint az 1941/’42-es tél még a helyi viszonyokhoz képest is rendkívül keménynek számított. A város ostromgyűrűbe zárt lakói számára óriási kihívást jelentett a lebombázott, omladozó, fűtetlen épületekben a rettenetes hideg átvészelése.
Fűtőanyag és élelem híján nyomorúságos napok vártak rájuk, miközben félmillióan vettek részt a védelmi berendezések építésében.
És ha mindez még nem lenne elég, a városban megszűnt a villanyáram szolgáltatás is.
Az ostromot túlélő Jelena Szkrjabina naplójában a következőket írta a leningrádi blokád napjairól:
Visszatértünk az őskorba. Az életünk már csak egyetlen dologról szólt: az élelemért folyó küzdelemről.”
A fáradhatatlan hivatalnok, Dimitrij Pavlov visszaemlékezésében arról számolt be, hogy nem csak lecsökkentették az élelmiszeradagokat, hanem az étel minősége is egyre rosszabb lett. A korábbi napi 800 grammnyi kenyéradag helyett már csak 200 gramm járt, az is kemény volt, a fűrészpor és cellulóz szinte ehetetlenül keserű keveréke.
A tél beállta előtt újabb fejadagcsökkentést jelentetek be: a leningrádi lakosoknak ezentúl csak 125 gramm kenyér járt fejenként.
Az éhhalál küszöbén álló emberek a legkülönfélébb módon próbáltak élelmiszerhez jutni.
Az állatok egyik napról a másikra eltűntek az utcákról: kutyák, macskák, galambok, varjak, verebek egyaránt, de az egereket és állatkert lakóit sem kímélték meg; az éhezés minden felülírt. A korábban szeretett és dédelgetett házi kedvencek az ínséges időkben élelmiszerré váltak.
A The city of Peter című visszaemlékezés szerint a Vörös Hadsereg egyik katonája a romos Leningrád utcáin összetalálkozott egy helybéli lánykával, aki a macskáját szorította magához, és a vállán két gázálarc csüngött. Amikor a látványtól megrökönyödött katona megkérdezte a kislányt, hogy minek neki két gázálarc, a lány ezt válaszolta: „Egy nekem és egy a macskámnak. Gondolod, magára hagynám egy gáztámadás esetén?”
A leningrádiak elkeseredettségét jól mutatja, hogy végül mégis levágták és megették a macskát. Élt a városban egy Dinka nevű, sokak által jól ismert kutya, akit a Pavlov-féle klikker módszerrel képeztek ki, hogy a szirénák hangjára rohanjon az óvóhelyre. Egy nap a jelzőkutya is eltűnt.
Korabeli források szerint szeptember 12-én már csak 35 napra elegendő liszt, 30 napi gabona, 33 napi hús, 45 napig elégséges zsír, és 60 napra elegendő cukortartalék állt a leningrádiak rendelkezésére.
A romos városba zárt emberek leszedték és megették a tapétákat, valamint kifőzték a fellelhető bőröket.
Az egyik legfontosabb alapanyag a fű lett: ebből főztek levest vagy sütöttek kenyeret, és süteményt.
David Benioff Tolvajok tele című könyvében ekként örökítette meg az áldatlan állapotokat: „…A srác úgynevezett könyvtári cukorkát árult: letépték a könyvek gerincét, lefejtették alóla a csirizt, felolvasztották, és szeletekké fagyasztották, utána meg papirosba csomagolták. Viasz íze volt, de a csirizben protein van, a protein meg életben tart, úgyhogy a városból éppolyan sebesen tűntek el a könyvek, mint a galambok” – írja az amerikai- és orosz-zsidó gyökerekkel rendelkező író.
A Tolvajok tele így folytatja: „… A fejadagkenyérnek nem volt kenyér íze. Még csak étel íze sem volt. Amikor a németek szétbombázták a Badajev-raktárakat, a városi pékek rögtönözni kényszerültek. Amit csak hozzá lehetett adni a recepthez anélkül, hogy megmérgeznék a lakosságot, azt hozzáadták a recepthez.
Az egész város éhezett, senkinek se jutott elég ennivaló, a kenyeret mégis mindenki szidta: szidták a fűrészpor ízét, meg hogy mennyire megkeményedik a hidegben. Az embernek beletörött a foga. Még ma, mikor azoknak az arcát is elfelejtettem, akiket szerettem, még ma is emlékszem annak a kenyérnek az ízére.” A város cukorkészletét tartalmazó Badajev-raktárak a bombatámadás következtében leégtek.
A cukor megolvadt a tűztől és kifolyva átitatta a földet, mintegy 3 méter mélyen.
A kiéhezett emberek a cukorhoz jutás reményében ellepték a romokat.
Az úgynevezett Badajev-földdel poharakat töltöttek meg, amelyek végül megjelentek a feketepiacon.
Az értékes portékát igen drágán mérték, amit a háziasszonyok serpenyőben olvasztottak fel, különválasztva a cukrot és a földet. Mások liszttel vagy tésztával keverték össze, de keresett volt az ebből készült cukorka és puding is. A gyerekek azonban melegítés nélkül, önmagában ették.
A tél küszöbén egyre többet lehetett hallani titokzatos módon eltűnő gyerekekről és az anyáknak komoly aggodalomra akadt oka. Mert ha a városban mindent megettek a tapétától a ragasztóig, a fűtől a földig, akkor miért pont az emberhúst utasítanák el?
A „kannibálok” a Gyógynövények terén tűntek fel.
Főként húst és húsgombócot árultak, amit a legtöbben kérdés nélkül megvásároltak.
Valaki megesküdött, hogy látott egy megcsonkított holttestet:
a combhúst és a vállakat bizonyára egy hentes távolította el szakszerűen. A „kannibálok” láthatóan a katonákat preferálták, azok közül is a fiatalokat és jól tápláltakat. A harcosok közül néhányan a frontról tértek vissza a városba, majd rejtélyes módon eltűntek.
Előfordult azonban, hogy a katonák álltak bosszút hasonló módon. Az éhhalálra ítélt Leningrád számára csak 1943. januárja hozott enyhülést, amikor a Szikra-hadművelet során sikeresen áttörték a német blokádot és a Ladoga-tavon újra megnyitották az „élet útját”.
Ezzel élelem, elektromos áram és kőolaj érkezett a városba.
Az 1944. január 13-án megindult Leningrád-Novgorod Offenzíva két hét alatt felszámolta a német ostromgyűrűt, Leningrád megpróbáltatásai igazán csak ekkor értek véget.